A sima fehérség minden lépésnél reccsenve süppedt a lába alatt. Visszanézve a hajnali hideg derengésben csak az ő két lábnyoma látszott, megszaggatva az egybefüggő hómezőt. A zúzmarás, magányos fák egykedvűen közeledtek felé. Szántóföldek mellett haladt el, hol a friss szántások rögcsúcsai meredeztek , de néhol még a nyári tarló döfködte át a fehérséget. Háta mögött a kelő nap erőtlenül próbálta elűzni a szürkeséget, de a ködöt még a mélyedésekben hagyta.
Felfelé vezetett már az út. Előtűntek a távoli magaslatok, ködgyűrűvel a csúcsok körül. Azok már felhők. A levegő is nehezebb. A ritkás fákat égig meredező fenyves váltotta fel. Zöld ágaikat a szélben lóbálva szabadultak meg a rárakódott hótól a déli oldalon. Itt a hó kevesebb volt, de a lépések zaja messzire hallatszott. A bakancs talpa alatt felreccsent a tavalyi avar, a szél felkapta és messzire repítette a fák között.
Hosszú utat tett meg idáig. Útján elkísérte ez a zúzmarás szürkeség, mely egyhangú fehér lepellel takarta be az utak széleit, az árkokat, a házak piros tetejét és határai,mintha egyre messzebb kerülnének. Nehézzé tette a lépést, merevvé a bakancsot, kétszeres súlyt pakolt a hátizsákba.
Útján segítették a mellette elhaladó szekerek, melyekről a kocsis szótlanul, csak az ostornyéllel mutatott az üres helyre maga mellett. Teherautókat is intett le. Legtöbbször felvették, de ezek vezetői se voltak beszédesek. Ilyenkor azonban gyorsan közeledtek az út menti villanyoszlopok.
Személyautót sosem állított le. Sok volt a fekete autó az utakon.
Apró alföldi tanyák szótlan lakói segítették, élelemmel, éjszakai szállással. A folyók csendes részén révvel kelt át. Nem felejti a sváb révészt, aki a fizetség fejében mosolyogva mutatott az evezőkre. Neki kellett áteveznie a folyón.
A ködből két oszlopsor bukkant elő. Áthaladt a köztük levő homoksávon, innen már lefelé vezetett az út.
A fenyves ritkulni kezdett. A nap lassan kitakarta a ködből a völgyet, benne egy kis településsel. Elérte az egyetlen utcát, két oldalán azokkal a furcsa házakkal. Fehérek, barnára festett gerendázattal.
Emberek jöttek vele szemben beszélgetve. Furcsa, selypítő, raccsoló beszédüket nem értette,Rápillantottak, végigmérték, aztán mentek tovább.
Egy „ Polizai” felíratú házba lépett be. A szobában két egyenruhás fogadta. Egyszerű, szürke egyenruhát viseltek, nem pufajkát. Nem volt dobtáras sem rajtuk, csak oldalfegyver. Azon a furcsa, raccsoló hangon szóltak hozzá, amit az utcán is hallott. Nem értette. A fiatal barátságosabb volt, kiment és nemsokára egy csésze meleg kávéval tért vissza. Egy mosollyal nyomta a kezébe.
Körbe nézett a szobában. A falon térkép. Ausztria térképe. Mellette naptár. Nemrég hajtották át.
Ez állt rajta: 1956. 12. 23.
“Fehér mesék – Hetedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Tollforgató!
Szerencsés voltál, hogy egyenes volt az utad akkor. De út volt ami valahova vezetett.
Szeretettel: Jártó Róza /mami/
Kedves Tollforgató!
Tetszik a téli táj képes bemutatása, a hosszú út történései a hazáját elhagyni kényszerültnek.
Tetszik történeted!
Tisztelettel,
Etel
Kissé meghökkentett a történeted, kedves Tollforgató.
Valahogy más befejezésre számítottam, nem értettem, ki vándorol és merre…
De aztán a végén megjelölted a dátumot.
Vajon vándorod hazajöhetett azóta? Vagy végleg elhagyta az országot?
Nagyon tetszettek a leírásaid.
Szeretettel:
Pilla