A téli vakáció utolsó szilenciumi órája előtt, a folyóson kezed hozzám érve égetett. A vonalas cetli zsebembe landolt. Gyötört a gondolat – elhagysz? Elolvasva az üzenetet – egy szó: várlak!
Ezután semmi nem járt a fejemben, az óra mutatói elakadtak, előttem a könyv betűzetlen maradt, a csengők hallgattak.
Végre megszólalt a szilencium végét jelző csengő. Ólomkatonaként álltam a teremben, lábaim gyökérként kapaszkodtak, a fejemben gondolatok kattogtak. Végül a sorral elindultam.
Az első villanyoszlopnál kedvesen utánam szóltál, megfogtad a kezem, a sorból kivezettél.
Gyönyörű téli este volt. Óriási hópelyhek érkeztek a földre. A fénycsóvában játékosan kapkodtuk szánkkal a hópelyheket, versenyeztünk.
Hírtelen csend ült közénk. Egy porcelán delfint nyújtottál felém.
– Karácsonyi ajándék. Ezt azért kapod, mert versenyeimen, magam mellett érezlek, erőt adsz – suttogtad halkan.
Megöleltél, megpusziltál.
Nem, nem tudom leírni azt a különösen, szép, varázslatos érzést, ami akkor átszaladt rajtam.
Szemünk összeölelkezett. Szemedben fények csillogtak. Az óriási hópelyhek rátelepedtek göndör hajadra, hósapkát formázva.
Még egyszer lehajoltál, államat felemelted, megcsókoltál.
Talán a boldogságtól a fehér hópelyhek olvadoztak mosolygós arcomon.
– Én neked nem hoztam semmit. A mondatot nem tudtam folytatni. Mutatóujjadat számra téve azt súgtad – nekem a legszebb és legértékesebb ajándék – te vagy!
Balázsi-Pál Etel
Kedves Márta!
Sok-sok évtizeddel történt eseményről van szó. Azóta is bennem él.:)
Köszönöm, hogy olvastál és tetszett kis írásom.
Szeretettel gondolok Rád!
Etel
Kedves Etel!
Ez a kis novella múlt vagy jövő? Emlékezés vagy álom? Tulajdonképpen mindegy, apró, de szép.
Szeretettel gratulálok:
Márta