– Horgonyt fel! – hallatszott a mélyből. A szerény turistahajó fülsiketítő dudálássorozattal szakadt el a kikötői rámpa mellől, lomhán dülöngélve szökött ki az öböl szorításából a nyílt tengerre. A felső korlátnak könyökölve néztem a partot, sehol egyetlen ember, sem búcsúzó, se sírós tekintetek, se zsebkendővel integető kezek. Mint valami fantom szelte a felszínt a hajó, belsejében csupa magányos ember, fiúk, lányok, férfiak és nők vegyesen ültek, álltak, iszogattak, eszegettek, ki-ki vérmérséklete szerint.
Mintha egyetlen perc sem telt volna el, a kajütben egy „Föld, Föld” kiáltás ébresztett. Kialvatlan szemmel kikémlelve, máris a móló felé vettük az irány, remek manőverrel simult a vízi jármű a virágdíszes stéghez. Mihelyt mind kikászálódtunk a szárazföldre, a hajó elképesztő sebességgel viharzott tova, csak egy óriás festett, átszúrt piros szív látszott az oldalán, még nevet sem kapott.
– Íme, az Elhagyott Szerelmesek Szigete – szólt egy ismeretlen hang a hátunk mögött. – Most pedig mindenki mehet, amerre lát.
Pánik és értetlenség lett úrrá a társaságon, rajtunk kívül sehol senki, ott álltunk bambán egymásra pislogva várakozón még jó sokáig. Csak tébláboltunk ott reménykedve, de én nem várhattam egy önzetlen megmentőre, szállást, ételt, italt kellett szerezzek, bárhova is vetett a sors. Valójában azonban minden fontos csontom sajgott, az éjjeli fagyoskodás a tengerparti büfé falának dőlve nem éppen úri huncutság. Felkapaszkodtam hát a partot szegélyező öt domb egyikére. A ragyogó tavaszi napfelkeltét fürkésztem, valósággal égette a szemem. Betakartam a pillákkal, tüzes aranykarikák pörögtek előttem. Két ujjamat fegyverként szorítottam a halántékomhoz, éreztem a küzdelmes ráncok gyűrődését, ugyanakkor eltűnődtem az előző napi kikötői hang szokatlan szavain. Miféle szigetet említett az a láthatatlan valaki? A dombtetőről a szárazföld a végtelenbe veszett, víznek nyoma sem volt a láthatárig, viszont láttam mediterrán épületeket, melyek keskeny utcákat öveztek, együtt városként viselkedtek. Mozgást is érzékeltem. Gondolataim rögtön egészen a drága Jennyig jutottak, minden pillanatban vártam, tűnjön már fel mellettem, hogy együtt utazzunk végre… haza. El is felejtettem, a minap szakítottunk. Könnyes szemmel, önbizalom híján indultam le a völgybe. Csakhogy a legelső utca legelső kirakatának frissen fényesre pucolt üvegébe pillantva, tüstént elfogott a kétségbeesés. Nem igazán ismertem benne magamra: a konkrét ötven helyett húsz lehettem. Más ember kibújt volna a bőréből örömében, és azonnal kihasználta volna a titkon mindig is óhajtott helyzetét, én viszont földbegyökerezett lábbal álltam ott, hitetlenkedve néztem arcképemet egy jó darabig. Azt hittem az üveg mögött egy rám kísértetiesen hasonlító fiatal fiú kandikál kifelé, aki utánozva engem, szintén döbbent arcot mutatott, amit valahol egy eldugott kamera vesz. De nem, az az ifjú titán ott én voltam, illetve lehettem… valamikor. Forgott velem ez a csodavilág
Biztos voltam, mindez csupán álom. Órákig koptattam a kátyúktól zsúfolt utakat, beszippantottam a hétköznapok mámoros ízét, könnyebbnek éreztem a testem, az utóbbi évek fáradtságának nyoma veszett. Az emberek kissé régimódian öltöztek errefelé, és valamiféle kevert nyelven diskuráltak, amelyet meglepő módon saját anyanyelvem uralt. Lényegesen később tudtam meg, mindez cseppet sem véletlen, ugyanis a szigeti kolónia alapítója nem volt más, mint egy bizonyos Kiss Dezső, egykori kitűnő ultraviola-úszó, aki titokzatos módon eltévedt az egyik korabeli adriai távúszó-bajnokságon, és idáig sodorták a hullámok. Hmmm, életszerű. Na mindegy.
A parti bárban egy bizonyos veronai Rómeótól sok érdekeset tudtam meg: ha a szigeten náthás lesz valaki, akkor mindenki az lesz, ha gyilkos lennék, mindenki azzá válna. Szokásjog volt, aki nem értett semmihez, lyukat beszélt mások hasába, miközben mindenki a saját szerelmét siratta. A kacska főutcán kevesen sétáltak, ezért tűnt fel azonnal egy szakállas, korhely kinézetű fickó: meglepetésemre szembejött velem a rémült Robinson Crusoe, a városka különce, aki korábban egyedül birtokolta a szigetet, azzal büszkélkedett úton-útfélen, hogy ő vezette be a rezsicsökkentést abban a közeli faluban, ahol évek óta nincs se víz, se gáz, se villany, se Péntek. Egy szenvedélyes hang búgott mellettem, megfordulva nem láttam senkit, csak a szavak ismétlődtek:
– Itt vagyok lenn, te félnótás – sipítozta valaki a „földszinten”, miközben bőszen rángatta a nadrágom szárát.
Fel ment bennem a pumpa ekkora pimaszság hallatán, ám miután léptem egyet, az a másik, az az élő kerti törpe morgott egy hatalmasat felém:
– Ne rugdoss, ha lehetséges!
– Ki vagy te tulajdonképpen, ja és ki vagyok én? – tudakoltam elképedve.
Amaz a zsebében kotorászott:
–Hogy ki vagyok én? Annak idején nem tudtam mozogni. Fiatalon megtetszett egy rózsaszín lánypajtásom, sajnos hamar kiismertük egymást, csak veszekedtünk feleslegesen, akár ti gőgös emberek. Egyszer aztán nem bírtam magammal, és felugrottam a kerti vacsoraasztaltól, szám tüzes leheletet okádott, ereim kidagadtak, erre ő hátrahőkölve dobbantott egyet furcsa patkóival, és sikoltozva elhagyott örökre, én pedig ide kerültem valahogy. Ezért kapod ezt a tükröt tőlem, melyben mindig más-más arcot láthatsz viszont, attól függően, hogyan viselkedsz, azaz más milyennek lát abban a pillanatban – jelentette ki fensőségesen, és egy kis masnis dobozt tett elém.
– Ha ezen keresztül hosszan belenézel a saját szemedbe, garantáltan visszatérsz, oda ahonnan érkeztél, ha tetszik, ha nem – jelezte, aztán hirtelen sarkon fordult, és ringó járásával magamra hagyott, én meg beténferegtem a legközelebbi szerelmi fészek-klubba.
A doboz a díszes csomagoláson kívül szinte semmi különlegeset sem tartalmazott, a töredezett, kissé homályos tükör mellett viszont egy papírcetlit foglalt magában, ami kétségtelenül egy számomra nagyon is ismerős és romantikus kilyukasztott villamosjegy volt még húszéves koromból, mellette Jenny barátnőm fotója lapult. Ahogy térdre borultak előtte a helyiek, éreztem, hogy az ereklye a szigetlakók szemében egy szinten állhatott a Függetlenségi Nyilatkozattal, vagy a rosette-i kővel. Miután meséltem nekik a lányról, aki elhagyott, megosztották velem igaz szerelmük történetét, akik miatt itt rekedtek jó eséllyel végérvényesen, nem találva vissza a mindent elsöprő szerelemhez.
– Fiatalember! – fordult felém egy középkorú hölgy. – Itt nem az a módi, hogy mindenkit boldoggá tesz, ha látja, hogy a másiknak még rosszabbul alakul az élete, mint neki.
Ezt hallva, nem bírtam megállni, és belenéztem a tükörbe. Ismét fiatalkori önmagammal szembesültem, egy komoly ábrázatú, hosszú, sötét hajú, naiv tekintetű fiatalemberrel, kinek a tekintetében már ott fénylettek a jövő titkai.
Szóval, harminc év a múltba… ezt a szívem diktálta, nincs műszer, mely megállíthatta volna, csak maga az Élet. Úgy festett, újraélhetem az életemet, legalább néhány napra.
Morfondírozásom közepette újból feltűnt harcias törpe barátom.
– Nem tudom, mit is csináljak először – faggattam csak úgy megszokásból.
– Menj haza!
– Az meg hol van?
– Ahol a legboldogabb voltál.
– Ahhoz előre kellene ugrani 30 évet. Vissza a jövőbe – tűnődtem.
– Pont 30?
– Az egy szép kerek szám. Manapság ez már nem is olyan utópisztikus vállalkozás. Tudod, mifelénk amúgy is mindent megtesznek ezért, évtizedek óta szinte megállt az idő.
– Na jó, akkor felajánlom szolgálataimat – kezdte, mint aki megsajnált, hogy idetévedtem. – Lehet egyet kérdezni, kívánni tőlem, de csak egyet. Jól fontold meg, barátocskám!
– Akkor… nos a jövő heti lottószámokat szeretném megtudni.
– Micsoda pipogya mesterkedés, micsoda kapzsiság erre pazarolni ezt az egyedülálló alkalmat – legyintett majd eltipegett kikelve magából.
–Nahát! – mondtam elkeseredetten. ̶ Te vagy a legbosszantóbb törpe, akit ismerek, sőt az egyetlen bosszantó törpe, vagyis az egyetlen törpe, akit ismerek szerte e világon!
E kifakadásra örvénylő köd ülte meg a tengeröblöt, a parti sziklák közül szürke füst zúdult le, a tárgyak szinte lebegtek, a színek szétfolytak, lángoló szememet könnycseppek oltották. Még láttam, amint befut az „Időhajó”, még láttam az arcokat, akik boldog mosollyal, kézen fogva szálltak fel rá velem együtt. Még egy felejthető kép búcsúzás gyanánt: belém ivódott a törpe önelégült ábrázata, integető kis keze…
Kapunyikorgás ébresztett. Jenny érkezett, puhán, édesen. A kertet alaposan megöntözte az éjszakai eső, a régen nyírt fű szépen zöldellt, a pasztellszínű, fodros szélű tulipánok, a tűzpiros muskátlik, a kirobbanó rózsák követelőzve hajladoztak a lemenő nap sápadt viaszfénye felé. A távoli horizonton ezüstfény villant, aztán irtózatos robaj hasított a fülembe, vihar közeledett.
– Itt biztosan jobban fogunk élni – közölte áhítattal a lány az ölemben.
– Te, én nem akarok jobban élni. Én veled akarok élni… mindenképp örökké. Most haragszol?
Megcsókolt…
