Fehér mesék – Nyolcadik történet

Mesét várnak tőle. Mesét, fehérben. A kérés ilyentájt, Karácsonykor nagyon is helyénvaló. Mert hát télen mi más egyébre gondolna az emberiség, mint a puha-pihe hóra. Ragyogó napsütésben ott, a hegyoldal lejtőin. Nagy öröm ez különösen a síelők, szánkázók népes táborának.
Már ha van hó, merül el a témában Boros Gy. Olivér, becenevén Bogyó kicsit kedvetlenül. Úgy véli, kedvenc magazinjának szerkesztője feladta a leckét a decemberi hónapra írogató barátainak. Már ami a témát illeti. Mesét vár, fehérben. Amikor az Alföldön híre-hamva sincs a hónak. A tiszta fehérségnek. Mert hát efféle jelzőket hallván, télidőben csakis hóra tud gondolni az emberfia. Puha, tapadós hóra, amelyen siklani lehet.
De ha nincs hó, akkor maradnak a mesék. Hófehéren a távoli évekből. Igen, a távoli évekből, nyomatékosítja mondandóját az újságíró, majd még hozzáfűzi: az utóbbi esztendők ezen a téren nem igazán jártak az emberek kedvében errefelé. Jószerivel csak a dér lepte tájat bámulhatták az Alföld sík vidékén. Igaz, a dér is fehéren csillog a déli napsütésben. Csakhogy rideg és hideg, még ha oly szépen fest is.
A hó az más.
Bogyó időgépe már startra kész. A múltba indul el, vissza az időben. Egészen a gyerekkoráig. Nagyapja mesélte, hogy a negyvenes évek elején annyi hó esett, reggelre úgy befújta vele a tanyaépület és a szemben levő istálló közötti teret a szél, hogy alatta kellett utat vágniuk az állatokhoz. A következő is régi kép, még mindig a tanyavilágból. Disznóvágás a rokonoknál. Emlékszik, előző délután jókora hóban taposva jutottak el a tanyához. Gyerekként egy darabig még élvezte is a kirándulást, ám a végére elfáradt. Másnapra elmúlt az is. Kora reggel, ahogy illik, az alkalomra összegyűlt rokonság körülállta a jól megtermett jószágot, de úgy ám, már-már azt kellett hinnie, talán abba pusztult el a szerencsétlen, hogy nem kapott tőlük levegőt. Szép, nagydarab állat volt, hízott sertés, szalmával perzselték. Körülötte mind nagyobb ívben olvadt el a hó. Még ma is jól emlékszik a nap fontosabb mozzanataira, a profi módon dolgozó böllérre (minő hozzáértéssel darabolta fel áldozatát!), aztán a hurka, majd a kolbásztöltésre lett figyelmes, a zsírkifőzésre, de új élményt jelentett számára akkor a bográcsban rotyogó paprikás kóstolgatása. Már a vacsora alatt is sokat mesélt a rokonság, utána még többet. Bogyó a kemencepadkán ülve fülelt, élvezettel hallgatta őket. Később a férfiak kártyát fogtak a kezükbe, űzte őket a nyerési vágy, egy-egy bejelentésnél reménykedve csapkodták az asztallapot, majd az italtól jókedvre derülve énekeltek is közben. A fiú egy darabig elvolt a hangulatos éjszakában, aztán már alváshoz készülődve még az ablakhoz ment, ahogy kitekintett az udvarra, látta, odakint nagy pelyhekben újra elkezdett esni a hó.
Akkortájt így ment ez évről évre. Esett. Ha korábban kellett kelnie, tudta, az apja már megint hólapátoláshoz készülődik. Kellett a segítség. A sarki ház körüli utcafront megtisztítása nem egyemberes munka. Különösen, ha nagy mennyiségben és széllel jön az elemi erő. Emlékszik, egy alkalommal úgy befújta a Tisza felőli házoldalt a hó, hogy körbe, a nagykapun lapátolták ki magukat. A járdáról a válláig érő hókupacra hányták a havat. Akkoriban minden évben biztosítva volt a fehér karácsony.
Bogyó annak ellenére, hogy munka volt vele, örült a hóesésnek. Különösen a téli szünetekben érezte magát szabadnak, amikor végeztek a hó eltakarításával, a reggeli után a barátaival nagyokat szánkáztak a védőgát oldalán. Kisebb megszakításokkal ez így ment sokszor késő estig. Fehérlő hóban, ragyogó holdvilágnál azt is megtehették. Házuk előtt, a folyó felöli oldalon volt a város legjobb, hármas ugratós lesiklóhelye. Olykor a Tisza az ártérre is beköszönt, vízével a gát aljáig merészkedett, s ha az befagyott, azon csúszkálhattak tovább a fák között. Gyerekek. Ha visszagondol, megtörtént, hogy a ruha is ráfagyott, olyankor Anya hosszasan pörölt vele, más gondja nem volt. Még csak a nátha sem környékezte meg.
De szép volt!
– Évek óta nincs fehér karácsonyunk – panaszolja a szomszéd. Morog, azt mondja, már ő is megvette az új szánkót a kisfiának, de igazából még nem tudták használni. Csak a deres gátoldalon csúszkáltak egy keveset.
– Az nem az igazi – vágja rá az újságíró.
– Hát nem. De mit tehetünk mást! Ha nincs hó. Pedig már nagyon várja a gyerek.
Bogyó egyetértőn bólogat.
– Igen, várjuk – szól. Aztán még hozzáfűzi: – Talán hiába.
Nem rajtunk, halandókon múlik az egész, fogalmazza meg a nagy igazságot csak úgy magában gondolkodva. Várunk, nem tehetünk mást. És ha nem jön el a hóesés, akkor tovább mesélünk. A régiekről, fehérben.