Node! No, de most akiről szó van az tényleg egy igazi “Béla”. Miért? Hallgassátok meg a történetét és rá fogtok bólintani.
Ez a Béla kolléga volt. Öt fős iroda, ahol egy nagy gépgyár helyi gyáregységének anyagbeszerzésével foglalkoztunk (adminisztratív úton, kivéve engem aki cooperátor voltam és én utaztam is nagyon sokat. Tárgyalni, megrendelni stb). Remek kis közösségünk alakult ki az évek során. Rólam nem szólok (ismertek), Bélát meg a története mutatja be a legjobban. A többiek:
Pista, aki egy közeli községből járt be. Aki minden reggel akkurátusan megterített maga előtt az íróasztalon és tálalta magának a reggelit. Disznó fejhús, disznó-sajt, házi kolbászok, sült hurkák. Mi meg max egy-egy “katonát” kaptunk és ettük a kiflinket, hozzá kortyoltuk a zacskós tejet.
Árpi, aki majd két méterével tényleg kimagasló egyéniség volt. Felróható hibája: dadogott. Pláne ha némi alkohol is vegyült a vérével – márpedig az nem volt ritka eset.
Rózsika néni, aki húsz egynéhány évvel volt öregebb mint mi és képes volt tényleg tökön rúgni azt, aki nénizni merte. No, épp ezért néniztük is bőszen – aztán meg menekültünk. Ő már az unokáiról is mesélt.
Judit, akit egy férj és három csemete várt otthon. Igazi anya, hűséges feleség volt. Mivel a testi adottságai feltűnően csodálatosak voltak, bizony szálltak volna a “legyek” rá, de hamar felsültek – megszégyenülten. Mert Judit nem volt szívbajos. Egy alkalommal az osztályvezetőnk “nagy arccal” (megmutatva, hogy ő a fő kakas) dicsérte Judit öltözékét (mini szoknya, póló-szerű felső – dobogós domborulatokkal – klumpa stb, kiemelve a színösszhatást, hozzá téve:
– Tudom Drága, hogy a melltartó és a bugyika is harmonikus színhatásban van a felsőkkel. Mire Judit:
– Melltartót nem hordok főnök, a bugyit meg megnézheti!
Ezzel az asztal takarásában lehúzta a bugyiját (szép, enyhén vörös volt) és odadobta a főnök elé. Na, az nem nagyon vizsgálgatta, hanem rákvörösen (majdnem “bugyiszínűen) kiiszkolt a szobából. Estig ezen röhögtünk.
De most nem is ez a lényeg. Hanem a Béla. Mármint Béla tündöklése és bukása. Mert ez a két fázis bizony megtörtént.
A mi Bélánk tök átlag volt. Talán egy vonással alatta az átlagnak. Seszínű haja, soha nem barnuló fehér bőre, össze-vissza növő bajusza volt. Csámpásan járt és mindig dőlt róla az izzadtság szag, még télen is. Szóval nem a nők bálványa. Amig engem a LECSÓ-ban (Leíró csoport – gépírónők egy teremben egy sárkány felügyelet alatt – ott lehetett diktálnunk stb) úgy fogadtak, hogy feltett kézzel jelezték: “szabadok”, a Bélát meg se látták, sőt, tüntetőleg elkezdtek klimpírozni a gépükön. De hát tudjátok a “zsák a foltját” effektus működik. Bélánk gyáva volt, de vélhetőleg unta már nagyon a neki három gyereket szülő, elhízott feleségét és hónapok kemény (és röhejes) igyekezete révén egy pattanásos, slampos, tehénke tekintetű 155 centis raktári adminisztrátor vidéki lánykánál sikereket ért el. Szegény, azt nem tudta, hogy a gyáriak között nincs egyedül ezzel a hódítással. Egész szép klientúra gyűlt össze a ifjú hölgynek, aki ezen a téren szorgalmas volt (a munkájában már nem annyira, de egy főnök “ügyfele” mindig megmentette a kirúgástól). Közel l5 évvel kevesebbet számolt a lány életkorban mint a Bélánk, és megvolt benne a fiatalság vonzereje – függetlenül a riasztó külalaktól. Szóval, már közel két éve dúlt a “lavjú”. Tudta az egész gyár, unta az egész gyár, semmi szenzáció nem volt benne. Bélánkat mintha kicserélték volna, minden nap bepacsulizta magát, hetente hajat mosott (korábban max havonta), vett pár új holmit (tehénen gatya összhatást ért el). Egyszerűen boldog volt. A beteljesülést lángoló szerelmükben a raktár mélyén abszolválták – általában ebédidőben. Egy alkalommal “testületileg” ki is figyeltük az igyekezetüket. Hetekig röhögtünk a látottakon, de jóneveltségünk révén mély titokként kezeltük.
Az élet a legjobb dramaturg, ez esetben is így történt. A “kislány” elkezdett hízni, de sajátos módon csak hasban – szóval terhes lett. Bélánk egyre idegesebbé vált. Szakított a lánnyal félelmében, de a volt szerelem meg úgy gondolta kell legalább egy gyerektartás, biztos pénz az. Szült, kislányt. Béla otthon bevallotta a bűnét, volt egy kis fagypont alatti időszak, de hát “egy jó asszony mindent megbocsát” és Bélánk újra szerelmes lett a feleségébe. Boldogan újságolta nekünk, hogy a feleségével egy “késői” gyereket terveznek (szegény asszony). Ugyanakkor félt is a félrelépése eredményétől, mert bizony az adminka apasági pert indított ellene. Megsajnáltam Bélát és egy (két-három) sör mellett felvilágosítottam, hogy sok apa lehet ott. Némileg megnyugodott. Szurkoltunk neki – mégiscsak egy kollégáról van szó.
Bírósági tárgyalások, orvosi vizsgálatok (akkor még nagyon új és drága volt a DNS vizsgálat, így a hagyományos, klasszikus módot vetették be). Bélánk elmondása szerint “zsebhoki” módszerrel kellett “anyagot” szolgáltatnia. Ráadásul gonosz volt az asszistensnő, mert megkérdezte, hogy egy Play-boy-t adjon-e? No, Bélánk fél órát kínlódott. Szegény.
Eltelt több hónap, amikor egy reggel sugárzó arccal várt ránk (mindig ő érkezett elsőnek az irodába). Előtte egy lezárt boríték. Értesítés az orvosi vizsgálatokról, azok eredményéről. Remegő hangon ennyit mondott:
– Judit, téged kérlek meg, hogy bontsd ki a levelet és olvasd fel az eredményt. Én nem bírom megtenni. Ti igazi barátaim vagytok (nomég… ezt se tudtuk) és legalább tudjátok hogyan is állok. Tedd meg kérlek.
Juditnak nem kellett kétszer mondani. Szépen levágta a boríték egyik végét. Kivette a benne lévő paksamétát. Először magában olvasta el. Furcsa lett az arca (úgy láttam, hogy a röhögést fojtja vissza). Ránézett Bélára és megkérdezte:
– Biztos, hogy ezt megtudhatja mindenki? Nem túl jókat írnak benne.
Béla majd elájult:
– Én vagyok az apa?
Judit elnevette magát:
– Nem. Más a baj.
Béla hatalmas levegőt vett és most már emberibb hangon felszólította Juditot:
– Olvasd fel. Semmi nem érdekel ha nem én vagyok az apa.
Judit olvasni kezdte, mit először feszült figyelemmel, aztán döbbenten, végül Bélára rá sem nézve hallgattuk a szakszöveget. Lényege lesújtó volt:
A mi Bélánk soha nem volt nemzőképes, tehát megnyerte ezt a pert. Megnyerte, de mindent elveszített aminek értéke volt az életben.
Gyereknap közeledett. Bélánk nap mint nap beszámolt nekünk, hogy három gyerekének milyen ajándékokkal készül, miket vett már meg, tanácsokat kért a kislányának mit vegyen.
Szóval: még a felmondási időben egy szobában voltunk Bélával, de csak köszönt reggel és elköszönt este. Mi is inkább hallgattunk. Olyan lett a szoba, mint egy ravatalozó.
Másfél hónap múlva egy üveg fehér és egy üveg vörösbort hátrahagyva Bélánk elköszönt.
A későbbi pletykák szerint elvált és valahová a Dunántúlra költözött valami rokonához.
Ki tudja él e még. Felejthető ember volt.
Elgondolkodtató, hm. a gyerekeit sajátjaként nevelte, nemhiszem hogy lemondott róluk.