Ennyi volt hát. Vége. Nincs tovább.
A puskacső úgy bámul rám, ahogyan a nap első sugarai néznek az ébredező tájra. Akkor kezdődik igazán az élet, hogy aztán majd napnyugtával ismét véget érjen; ahogyan nemsokára, egyetlen szempillantás múlva az enyém is bevégeztetik majd. De még élek. Önmagam vagyok, a pillanat pedig, amely magához ölel és fogva tart, valóságosabb, mint valaha. Sokszor jártam már a halál torkában, eddig a percig azonban sohasem féltem. Most viszont rettegek; hallom a szívem gyors, ritmustalan kalapálását. Bár látom magam előtt a tömeget de a tudatomig nem képes egyik sem eljutni, pedig miattam vannak itt, mind. Látni akarják, mi lesz a sorsa annak, aki önmaga is ellenséggé válik. Nem érzékelem az embereket, sem pedig a zúgolódást. Képtelen vagyok rájuk emelni a tekintetemet; most csak én létezem, és a puskacső.
Valamint egy nő a jobb oldalamon. Ő büszkén kihúzza magát, tartása akár egy matrónáé, arcán fölényes mosoly játszik. Nyugalom sugárzik az egész lényéből, pedig az ő sorsa épp úgy megpecsételődött, akár az enyém. A haját, a gyönyörű, aranybarna haját ma szoros kontyba csavarta, szemfestéke kifogástalan, mint mindig, ajkán vérvörös rúzs. Így vonul ő a halálba: céltudatosan, kissé gőgösen, de még e percben is lélegzetelállítóan gyönyörűen. Ez a nő a feleségem. A keze még mindig az enyémben pihen, szeme szikrázik, mint az ég a bombák után. Néma és tátongó.
– Emlékszel a pipacsos mezőre? – kérdezte halkan.
Bólintottam, mert nem tudtam mást tenni. A hangja olyan volt, mint a régi otthonunk konyhájában a szélcsengő nyárestéken – áttetsző, szomorú, mégis ismerős.
A kivégzésre várva minden perc ajándék lett, minden szó utolsó szó, minden tekintet utolsó búcsú. A bűneinket kimondták ránk – háborús bűn, mondták ridegen. Pedig csak mást akartunk. Ő békét, én hűséget. És ez lett a végzetünk.
-Katona! Mint a hazája egykor nagyra becsült harcosa, Ön és neje élhet az utolsó szó jogával! – a hadügyminiszter hangja rángatott vissza a rideg valóság talajára. Katona…katona… nagyra becsült harcos… hiszen ez volt minden álmom! Legalábbis ebbe a hitbe ringattam magam.
A háború úgy tört ki, mint egy rosszul megírt színdarab. Egyetlen lövés, egyetlen híradó, és másnap már katonai bakancsban álltam az állomáson. A zászló a szélben lobogott, mint az anyám kendője gyerekkoromból. A tömeg tapsolt, mintha díszmenetre indultam volna, nem halálba.
Büszke voltam. Hazafi. Az egyenruhám tisztán feszült rám, szívem alatt ott dobogott az esküm: védeni a földet, az otthont, őt. A feleségemet. A búcsú percében a nejem szótlan maradt, némán pakolta a holmimat, majd reggelit készített. Nem sírt, ahogy most sem teszi, viszont nem is mosolygott többé. Mosolyának hiánya kissé megrettentett, félelmet kavart határtalan önbizalmam sűrűjébe. Amikor kiléptem az ajtón, átölelt. Egész lényéből mélységes szomorúság sugárzott.
-Hát ég veled. Szeretlek – mondtam megtörve a közénk furakodó, mindent felemésztő csendet. Aznap először végre halvány vigyor jelent meg arcán suta próbálkozásomon. Hányszor is mondta, hogy mennyire szereti, ha zavarban vagyok?!
-Ne félts, kedves! Nincs rá okod. Hisz tudod, hogy erős vagyok, én is harcolok majd. De te.. te ne veszítsd el önmagadat! – nem volt több puszta suttogásnál, én pedig azóta is bánom, hogy akkor és ott nem fogtam fel a szavak értelmét. Tudnom kellett volna, hogy mennyire erős ez a nő, és mi mindenre képes. De nem tettem, ahogy a szavak értemét sem fogtam még fel ott és akkor.
Aznap láttam őt utoljára.
Ő otthon maradt, és míg én fegyvert fogtam, ő táblát emelt. „Békét, most!” – kiabálta az utcán, megállíthatatlanul, újra meg újra. Eleinte bosszantott. Miért nem érti, hogy harcolni kell? Hogy vannak eszmék, amelyekért élni és halni érdemes?
Aztán jött az első csata.
A vér tapadós volt, az üvöltések túl emberiek, a győzelem pedig valahogy mindig üresebb, mint a térképen. Egy nap alatt több lettem, de nem jobb. Kevesebb is, de nem tisztább.
Az évek teltek, s én egyre halkabban mondtam az eskümet. A testem még küzdött, de a lelkem már visszafelé nézett. Rá. A szavaira, amiket otthon hagytam. A naplókra, amiket írt, a szavakra, amiket ordított a főtéren, és a levelekre, amiket később már nem küldhetett el, mert börtönbe zárták. Békét akart – és ezért halál járt.
Amikor engem is elfogtak, már nem tiltakoztam. A háború befejeződött, a vér maradt. Én csak mellette akartam lenni. Utoljára. Vele menni. Nem volt hősiesség benne, csak csendes megadás.
A falon a fény egyre halványabb lett. Nemsokára szólnak értünk. A hangok a folyosóról olyanok, mint egy régi altatódal hamis visszhangja.
– Nem haragszol rám? – kérdeztem.
– Soha nem a haragból indultunk – válaszolta, és a szemében valami megbocsátásnál is nagyobb volt. Valami, amit már csak azok ismernek, akiknek nincs holnapjuk.
A keze még mindig az enyémben pihent.
És én már tudtam, mit jelent: „Ne veszítsd el magad.”
Ez hát az utolsó szavam: Még mindig önmagam vagyok.