Veresegyházi Károly
Doktor Avram barátai
Doktor Avram vagyok. Se nem orvos, se nem jogász, csak amolyan közgazdászféle doktor. Tehetném nyugodtan e ténymegállapítást félmúlt igeidőbe is, ha lenne ilyen, hiszen a helyzet az, hogy másfél évtizede visszavonultam az aktív munkából. Na jó, visszavonultattak. – Sag schon – ahogy mifelénk mondják. Múlik a világ dicsősége.
Ez a rendszeres napi kötelezettség nélküli tizenöt év engem, a régóta özvegy férfit feljogosít arra, hogy olykor, mondjuk az év rendelkezésre álló 365 napjából legalább 234-ben enervált legyek.
Igen alkalmasnak tűnik az enerváltságra például a mai nap is, mert sábesz van. Magamnak mormolni értelmetlen óhéber szavakat, nem nagy élmény. Akkor sem, ha nagyjából érteni vélem a tartalmát. De ma történt valami. A kora reggeli a nap kényszer-tompaszögben átfurakodott teraszajtóm üvegén. Hogy honnan tudom ezt én, az éjjeli bagoly, aki leggyakrabban délkörül ébredek? Honnan – honnan?! Hát onnan, hogy most rácsúszott a hajnalra a mi korunkban egyre gyakoribb, mondhatni kötelező „éjjeli őrjárat”, magyarán a vécére menés. A fene egye meg Rembrantot.
Ha már fölébredtem, hát fel is öltöztem. A többi meg annyira rutinból jött, hogy csak a Duna felől feltámadó hűvös fuvallat ébresztett rá, hogy kint vagyok az utcán. Legyintettem, s a további cselekedeteket is hosszú, pipaszár lábaimra bíztam, nem az agyamra. Ez utóbbi elvolt magával meg a benne kószáló hetven évnyi eseménytartalommal.
A lábmozgás meg egyébként maga a megkövült rutin. Egyik lépés a másik után, egyik ismerős sarok a másik ismerős sarkot követően. A kioszknál jobbra, át a körúton, félpályánál stop… a következő zöldig, aztán beleolvadni a parkoló gépkocsiktól mindig szűk pesti mellékutcák labirintusába. Az Anker-köz visszakapcsolja agyamat az e világi térbe. Tudatosul bennem, hogy hová hoztak reflexlépteim. No ja, hát persze, hogy ide, a zsinagógához. Elvégre sábesz van.
Az előtér boltíveit tartó egyik oszlopnak támaszkodva, féltakarásból figyelem a gyülekező hitsorsosokat. Sokat ismerek közülük, de már kevés az, akinek fürgén kutakodó szeme megakad rajtam akár csak egy pillanatra is. Régebben, amikor potentátnak számítottam nem így volt. Igaz, akkor nem itt álltam meg, ennél a szélső oszlopnál, hanem egyenesen a csoportosulás centrumába mentem. Oda, ahol mint mindig osztani szokásunk az észt. De az észosztáshoz sok olyan dolog kell, amivel már nem rendelkezem, hát a múló évek során lassanként ide, ehhez a félreeső oszlophoz sodródtam. Jól van ez így. Ez az élet rendje.
Szeretem hallgatni ezt a többszólamú, gyakran kakofonikus, hol felerősödő, hol váratlanul elhalkuló zsongást. Mindig kihallatszanak belőle az aktuális éceszgéberek témavezérlő szavai: biznisz, tudományos okfejtés, kulturális irányjelzés, melynek elmaradhatatlan része a megmondó emberek sameszeinek ügybuzgó „Úgy – úgy, ahogy mondod” kórusa. Ez a mi életünk soha meg nem unható ünnepi szimfóniája. Aztán, mint gyakorlatilag minden alkalommal a vészkorszakra, a soa-ra terelődik a szó. Ilyenkor szinte fájón hasít bele a szívtájba a megalázottság és a kiszolgáltatottság tehetetlenségfájdalma. Annyira elviselhetetlen. S manapság, hogy már nincsenek közöttünk vigaszt nyújtó kapaszkodóként a vészkorszak nagy túlélői, a tanúságtevő korosztály még elviselhetetlenebb az egész. Mert az ő jelenlétük maga volt a remény, a vigasz, hogy igenis, olyan borzalmakkal teli világot is túl lehet élni, mint amelybe ők részesültek. De hát már elmentek, életünk árnyalakjaivá váltak, így marad az önmentés. Marad az, hogy egyre hangosabban mondjuk – Ilyen többé nem történhet velünk! Nem hagyjuk!
Mikor áthághatatlannak tűnő magasságúra emeljük gondolati védfalainkat, nos akkor… akkor valahogyan mégiscsak bekúszik közénk agyunk rejtekéből a ki nem mondható rettegésüzenet – És, ha mégis…
Mert mi ilyenek vagyunk. Minden erőnket képesek vagyunk lerombolni és minden bénultságunkat képesek vagyunk újrateremteni.
Ebben a bénult tömegállapotban indulnak el a lábaim, víve magukkal testmagamat, s a bennem alakot öltő gondolatot. Egy erős, súlyt adó gondolatot. Milyen érdekes, újra érzem azt az elementáris erőt, azt a magabiztosságot, amely sikeres életszakaszomat annyira jellemezte. Meg sem lepődöm, hogy szétnyílik előttem a tömeg. Akadálytalanul haladok a centrum felé.
Odaérve megállok és körbehordozom a tekintetemet. Hmmm! Mindenki engem néz. Meglepetés, meghökkenés, csodálkozó kétkedés van a szemekben. Meg valami különös, sóvár várakozás, hogy én, az öreg, aki sok évvel ezelőtt olyan okosakat mondott… igen az, aki akkoriban volt valaki, valahol, szóval csakis bölcs ember lehet most is, olyat fog mondani, hogy csak ámul és bámul mindenki, aki hallja.
És valóban ez történik.
– Nekem van négy nem zsidó meg egy gój barátom – szólalok meg. – Még az egyetemről.
Mindenki némán, várakozással teljes érdeklődéssel figyel, csak a rabbi halk, feddőnek szánt hangja bontja meg egy pillanatra a csendet – Avram doktor! A mi közösségünkben helytelenítjük a gój megnevezést.
– Tudom rebe, – válaszolom – de leginkább ő maga használja magára nézve, s úgy vélem, nem vehetem el tőle ennek jogát.
– Hát legyen – hagyja rám, beletörődve a dolgok menetébe. – Kérlek, folytasd!
– Szóval van négy nem zsidó és egy gój barátom. És biztos vagyok benne, hogyha megtörténik a megtörténhetetlen, az egyikük segít megmenekülnöm.
– Szerintem a gój lesz az – hallom ki a tömegből annak a tökfej, mesüge Leventinek a kommentjét, akinek persze mindig mindenbe bele kell pofáznia. Még Debrecenből ismerem. Beszólására felbolydult méhkasként reagál a tömeg. Elindul a tipp-mix, hogy ki lehet vajon az az öt közül, aki megment, ha mégis megtörténik a megtörténhetetlen. Elmosolyodok. Amolyan Leonardo által megörökített Gioconda-féle rejtélyes mosoly ül ki az arcomon. Nemcsak az anyaság boldog tudatából, hanem valami más, különös ok miatt szerencsében részesült ember lelki állapotából is fakadhat ilyen rejtélyes mosoly.
Elindulok imaházunk belseje felé. Most is szétnyílik előttem a tömeg. Nyugodt, határozott léptekkel haladok előre. Útközben többen a vállamhoz érintik kezüket. A baráti, figyelemfelhívó érdeklődés megnyilvánulásai ezek. Azoknak jár, akik valakik ebben a közösségben. Jól eső érzés valakinek lenni. Az alacsony termetű Levi, akit szintén Debrecenből ismerek még a gimnáziumi évekből, felém integet. Mikepércsről vagy talán Vértesről járt be a Fazekasba. Mikor közel érek hozzá, rám mosolyog – Neked foglaltam a mellettem levő helyet Gyuri. Itt kényelmesen ki tudod nyújtani a lábad.
Elfogadom az invitálást. Tényleg kényelmes a hely itt, a sor szélén a hosszú lábúaknak.
Az istentisztelet végén, kilépve az épületből, leveszem a sábeszdeklit. Nem szeretem a hivalkodó hitet. Azt az ember belső ügyének gondolom. Nálam egyébként valójában a közösség-összetartó hagyomány részeként van jelen. Életem erős, meghatározó részeként. Megbotlok valamiban. Emelkedett lelkiállapotomból egy pillanatra felocsúdva rájövök, hogy most sem a tudatom, hanem ismét csak a lábaim visznek arra, amerre vinniük kell. Semmi baj. Végül is ez a dolguk.
Az Új-Lipótváros Dunához közeli részén van a kedvenc kávéházam. Ilyen jó időben az utcai fronton kialakított teraszon szívesen elücsörgök ebédidőig egy koffeinmentes kávé társaságában. A sarokasztal a kedvencem, mert ilyentájt odasüt a nap. Á! – konstatálom csalódottan a helyzetet – Az a piszok Sletter Pubi megelőzött. Már ott terpeszkedik a sarokasztalnál, élvezve az áldott napfényt.
Mikor közeledek felé, legnagyobb meglepetésemre feláll. Arcán széles, szívélyes mosollyal mondja – Parancsolj kérlek alássan! Tudom, hogy szeretsz itt, ennél az asztalnál elmélkedni sábesz idején.
– Köszönöm Pubi – felelem, talán a megengedhetőbbnél lekezelőbb tónussal a hangomban. Majdnem meg is bánom, de aztán belegondolok, hogy hányszor okozott kellemetlenséget nekem az utóbbi időben, hát elállok a megbánás számomra általában kényelmetlen luxusától. Még arra sem méltatom, hogy marasztaljam az asztalnál, pedig kiolvasom a szemeiből, hogy lenne rá igénye. Mit tehet mást, meghunyászkodva átül a szomszéd asztalhoz.
Süt a nap, a lelkemre béke száll, végre messze űzve az oly gyakorta rám törő depressziót. Miért is? – mélázom el ezen – Miért is lennék depressziós? Én, akiről mindenki tudja, hogy van négy nem zsidó meg egy gój barátja, s akik közül egészen biztos, hogy megment valaki, ha mondjuk újra megtörténne a megtörténhetetlen …
Kedves Katika!
Rövid véleményedből elsőként a „sajátos” kifejezést emelte ki a tudatom, s persze kapcsolta össze a meglévő hangulati ismeretanyaggal. Érdekes, mondhatni sajátos módon az ugrott elő, hogy a sajátos szót leggyakrabban akkor használom, ha bizonytalan vagyok valamiben, mondjuk egy új étel kínálta ízélményben. Aztán újraolvasva bejegyzésedet, azért végre leesett elém a megoldás kulcsa… szóval, hogy gratulálsz. Ismerve téged, így már a sajátos hangulat elismerés értelmet nyert.
Köszönöm. Nagyon jól esett.
A többit meg egy kávé mellett biztos meg tudjuk beszélni. Szóval, hogy az írás milyen részleteiből állt össze számodra a sajátos hangulat, nos az nagyon fontos visszajelzés lenne számomra. Bocs, ismerhetsz, időnként telhetetlen vagyok. Karcsi
gkepecsnek köszönettel
Nagyon lélekmelengetően fogalmaztál. Nem kis személyes érintettséget vélek benne felfedezni, bár lehet, hogy tévedek. Írás közben nem is fogtam fel, hogy ennyi mindent s mindezt valamiként egységes keretbe foglalva sikerült papírra vetni.
Örökifjú magyartanárom olvasta a véleményedet. Ezt írta: „Elsőnek megtaláltam gkepecs úr hozzászólását, s az a gondolatom támadt, hogy mi sem lenne egyszerűbb, de igaz megnyilvánulás a részemről, ha csupán kinyilvánítanám, hogy egyetértek vele”. Hogy miért nem tette meg ezt Jaka, hát arról fogalmam sincs. Pedig jól esett volna. Talán mindkettőnknek. Persze nem lenne örökös magyartanár, ha nem tette volna hozzá, hogy szerinte két vessző hiányzik. Ennyi kritikát még képes vagyok befogadni, de a bő félévszázada vonalas dolgozatfüzetecskémbe beírt pikirt megjegyzése, miszerint ” remek fogalmazás, de micsoda szörnyű helyesírás”, fel vagyon írva a kéménybe! Az meg nagyon maradandó hely.
Elnézést, most vettem észre, hogy illetlen módon letegeztem kedves gkepecs. Elnézést, nem akarattal történt. Remélem, e kis malőr miatt nem tagadja meg későbbi írásaim véleményezését. Carlo
U.i. Fogadni merek, hogy Jaka ebben is talál egy-két helyesírási hibát. Na mindegy. Így járnak az örökös diákstátuszúak.
Nagyon jó írás. Finoman, meleg humorral írsz olyan dolgokról, amikről mások csak nehezen: öregedésről, barátságról, zsidóságról, meg arról is, amiről még a szó sem hangzik el, az antiszemitizmusról. Bár az egész történet Avramról szól, de közben valahogy mindannyiunk benne vagyunk. Kicsiben mondsz el valami nagyot. Avram története olyan, mint egy csepp víz, benne van az egész tenger.
Gratulálok, Karcsi! Sajátos hangulatot jelenítettél meg.