Barátságunk története: Első történet

Valahol az erdő mélyén, ahol a fák között már érezni lehetett a tavasz üde lélegzetét, élt egy félig-meddig magányos huszonéves fiú, Máté, vele pedig egy kis rókafi, akit csak egyszerűen Rudinak nevezett. A fiú valamiféle mélyről jövő érzésből nem kereste az emberek társaságát, az ő világuktól egyre inkább elfordult, belefásult a napi közönybe. Nem mintha haragudott volna bárkire is – pusztán csak úgy érezte, az állatok valahogy őszintébbek hozzá.
A két furcsa lélek barátsága egy téli reggelen kezdődött, amikor a fiú a patak partján sétálva, keserves nyüszítést hallott. A hóval borított bokrok között remegő, vörös testet talált – a rókát, akit egy csapda ejtett foglyul. Nem tétovázott, nem ijedt meg az állattól: elvágta a drótot, amely megsebesítette, magához vette, és hazavitte a közeli házába.
A felépülés hosszúnak bizonyult, a fiúnak nem voltak orvosi ismeretei, ösztönösen látta el a beteget. Rudi eleinte morogva, bizalmatlanul viseltetett az ember közelségét illetően. A napok folyásával Máté egye türelmesebben, gyöngédebben bánt a rókával, aki lassan kezdte újra elhinni, hogy lehet az ember akár jóbarát is. Amikor meggyógyult, Máté kinyitotta az ajtót a hívogató szabadba, csak ennyit mondott: – Menj, ha akarsz! Isten veled!
Ám Rudi csak bénán ácsorgott ott, a friss levegő kissé feltupírozta a fején a szőrt, mégis maradt a házban. Nem mint háziállat, nem mint valami rab, szabad lélekként döntött. A következő időkben kialakult közöttük valamiféle rend. Máté reggelente a teraszon etette meg őt, miközben a kávéját szürcsölte. Rudi azért élvezte a szabadságot, olykor napokra eltűnt, először a fiú még aggódott miatta, de nem kérdezett semmit, nem veszekedett vele, amikor visszatért. Csendes szövetség volt ez a részükről.
Egy nap aztán látogató érkezett.
– Máté, mi ez a pletyka, hogy rókát tartasz? – kérdezte dühösen a szomszéd.
– Nem tartom. Ő döntött így – felelte nyugodtan a fiú.
– Ez nem játék. Egy róka veszélyes. Mi van, ha veszett?
Rudi eközben ott feküdt az erdő szélen, a fák árnyékában. Nem mozdult, de a szemében valami megvillant. Már volt tapasztalata ilyesmiben. Az emberek féltek tőlük, kergették őket, ha eléjük került valamelyikük.
A falu, ahol éltek, hamarosan a szájára vette a történteket, hamar terjedt a hír. A gyerekek kíváncsian lesték az erdő mellett, hátha meglátják a rókafit. Az idősek már nem voltak ilyen lelkesek:
– Aki vadállatokkal bratyizik, azt előbb-utóbb megeszik a medvék – bölcselte a fiúnak a boltos asszony, amikor az húst vett Rudinak.
Juli, egy tízévesforma kislány, akit társai gyakran csúfoltak, másként gondolta, csendben figyelte Mátét. Nagyon szerette az állatokat, folyton beszélt is hozzájuk, azok a nézésükkel, mozdulataikkal válaszoltak. A fiú példája reményt adott neki, hogy nem mindenki csupa gonosz a környezetében.
Egy hajnalon a szomszéd férfi kopogtatott Máté házának ajtaján, válláról puska lógott.
– Láttam a rókádat. A baromfiudvarban volt. Megtépte az egyik tyúkomat.
– Lehetetlen – felelte Máté.
– A róka már csak ilyen fajta. Meg kell tanulnod, az nem barát, ha döntenie kellene, a hasát választaná.
A fiú nem felelt, de nagy bánatára éjjel Rudi nem tért haza. Napokig nem látta. Elindult hát az erdő belsejébe. Végül egy eldugott tisztáson talált rá új és egyetlen barátjára: sebzetten, a bundája tiszta vér, az oldalán lőtt sérülés. Amaz mégsem menekült előle. Rábízta magát. Most már lecsillapodott az irányába. Az egyik ember bántotta, a másik gyógyította… két külön világ.
Viszonylag hamar felgyógyult, Máté kezei egyre biztosabbnak bizonyultak, nem remegtek már, a róka teljesen átadta magát neki, lesz, ami lesz. A fiú hamar ráébredt: Rudi már nem csak egy szimpla róka volt. Rudi a napi gondolatainak részévé vált. Tükröt tartott a saját és az emberek lelkiismerete elé. Az egyik szótlan este Máté megkérdezte tőle:
– Te is csalódtál bennünk, igaz?
Rudi pislogva nézett rá, nem volt szükség válaszra. A tekintetében benne volt minden: a szeméttelepeken túlélő állatok keserűsége, az autóutakon elütött vadak némasága, az elárvult kölykök rémülete. Mintha azt kérdezte volna, hogy van még az emberekben olyan, amit érdemes szeretni, amiért érdemes megszelídülni?
A kis Juli is egyre bátrabban közeledett a házhoz Először csak messziről nézte az idillt, majd egy virágszálat hagyott a ház mögött. Egy piros pipacsot. Ami a kiontott vér, az emlékezés szimbóluma, ahogy tanította neki a nagyi.
– Szia – mondta, mikor Máté éppen tűzifát hasogatott a télre
– Szia – felelte, és letette a fejszét.
– Azt mondják, a rókád veszélyes.
– Hadd mondják! – bólintott Máté. – Mi tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Én nem félek tőle – helyeselt a kislány. – Engem is sokszor bántanak az emberek.
Ezután gyakran járt a házhoz. Általában csendben ült, rajzolt, vagy olvasgatott. Aztán egy este megtörtént, amit senki nem várt. Rudi, a bizalmatlan, a félénk, a féktelen vad lépegetett oda hozzá. Óvatosan, mintha próbára tenné. Juli mozdulatlan maradt. A róka hirtelen megnyalta a kezét. Barátok lettek.
De a falu másképp vélekedett a különc ifjúról, Máté telkének kerítésén vörös írás díszelgett:
„Takarodjatok a faluból!”
Este a harcos szomszéd újra megjelent a kapuban. Egy másik zord ábrázatú férfival érkezett, mindkettejük kezében puskával.
– Elég volt a komédiából, fiú! Ez nem egy kerge mese! Ez maga a valóság!
– Ez nem vicc – felelte Máté. – Azok maguk, na kifelé!
A vita kiabálásba torkollt. A két férfi az állatot követelte, mondván rettegésben tartja az embereket. Rudi ekkor már rég elszaladt az erdőbe, elbújt annak legmélyén, átérezte a helyzet komolyságát. A faluban megszületett a félelem, ami ritkán hoz megfelelő és hasznos döntéseket.
Máté felriadt, az éjszaka csendje megtört, lövések dördültek az erdőből. A fiú kétségbeesetten futott, sem a sár, sem a kiálló gyökerek, az ágak, sem a sötétség nem állíthatott az útjába. Az ismert tisztáson csak friss vérfoltokra világított a zseblámpája. Nem tudta, kié, csak azt tudta, valami elveszett, valami nagyon fontost kitépett a sors a szívéből.
A következő napok fájdalmasan, borzasztó lassan teltek. Minden hangra megrezzent, kinézett, hátha… aztán szomorúan tért vissza a szobába. Juli sem jött már. Az erdő pedig csak a lombok susogásával válaszolt az emberek félelmének ilyen mérvű kinyilvánulására. Pedig egy kellemetlenül viharos napon Rudi visszatért. Sebeit nyalogatva, de láthatóan megrendült bizalommal. Csak Juli volt képes magához csalogatni. A róka nem volt már ugyanaz, mint korábban, nehezen tűrte, hogy újra és újra elhagyták, most már nem nagyon hitt sem a búcsúban, sem a visszatérésben.
De nem mindenki gondolkodott józanul. A falu egyre türelmetlenebb lett. Valóságos üldözőcsapatot szerveztek a róka megsemmisítésére. Választani kellett. Máté úgy remélte: vagy tovább bujtatja négylábú barátját, és vállalja annak következményeit, vagy szélnek ereszti őt, valószínűleg végérvényesen. Ám ott volt még Juli is, helyette nem dönthetett.
Másnap hűvös hajnalra ébredt. Rudi a szemközti dombtetőn ült, szinte világítottak hű szemei. A fiú kiment hozzá, letérdelt mellé, tenyerét a hideg fűbe szorította.
– Tudod, mindig azt mondják, a vadállatok nem képesek igazi mély érzelmekre. De ha te tényleg engem választottál… akkor lehet, hogy az emberek értik félre a világot, nem az állatok. Tudom, most menned kell – suttogta. – De amit adtál, az több volt, mint amit valaha is kérhettem és kaphattam volna – folytatta már könnyezve.
Rudi arckifejezésében ott volt a siralmas elválás. Mint aki tudja, amit most elhagy ugyan, az mégis örökké vele marad.
Az emberek megnyugodtak. A rókát nem látták már hetek óta, a falu visszatért a régi kerékvágásba, oda, ahol a természet csak akkor tetszetős, ha megáll a birtokokon kívül, én nem avatkozik be a nyugodt, ámde kicsinyes életek folyamába. A fiú azért minden hajnalban, a nap első éltető sugarainak kíséretében kisétált a rengetegbe, hátha egy friss lábnyom, a bokrok piciny surranása reményt ad, hogy Rudi igenis él.
Juli közben más lett. Sokkal felnőttesebb, sokkal bátrabb. Az iskolában már nem csak rejtőzve, dugdosva rajzolta az erdő állatait, hanem kiállítást is szervezett belőlük „Az ember barátai” címmel, minek utána mások se rettegjenek tőlük.
Máté erőfeszítéseit egyszer csak siker koronázta, alig hitte el, de friss rókalábnyomok jelentek meg a talajon, épp Juli pipacsánál. Megkönnyebbülten mosolygott. Az erdő így üzent, az állatok így emlékeznek, hogy valahol a sötétség rejtekében ott fut egy vörös árny, nesztelenül, figyelve mindenre zajra a közelében. Mert a barátság nem múlik el, időtlen lenyomatot hagy.
A galád szomszéd sem vadászik már az állatokra folyton. Állítólag megjelent előtte egy róka, csak ült bambán, nézett maga elé, de nem nyúlt a fegyveréhez.
Máté azóta már nem keresi Rudit. Hagyja, élvezze a sajátjainak elemét, hátha megfejtik azok is a barátság titkát. Tudta, elvesztette őt, de mégsem siratta, mert tovább él a szívében, mint ahogy biztos volt benne, a róka is valamiképpen így érezhet iránta.