A Nagy Csapat

S. Csók mesél. A forgatókönyvíró a múltból citál, a jelentől kicsit távolabbról. Helyszín a Kéknyelű névre keresztelt vendéglátóegység, amelynek külső helyisége ez idő tájt még dohányzóként szerepel a működési engedéllyel rendelkező söntések sorában. Tehát a forgatókönyv eme szakasza a boldog békeidők cigarettafüsttől illatozó korszakát idézi. Azokat a szép napokat, amikor még – a dohányosok szerint – szabadságban élhettek az emberek. De hát semmi sem tart örökké, mondják az okosok, ama bizonyos szabadság pedig, amiről az imént említést tettünk, nagyon is sérülékeny. Sanyika, a lökött kocsmabútor véleményezi így a rendeletet, amely hamarosan tiltótáblákat helyeztet el a vendéglők asztalán.
Az italmérés törzsasztalát öten ülik körbe. A neveket – későbbiekben megjegyzendő címszó alatt – S. Csók pontosan leírja forgatókönyvében: Mandula Tamás, a szakmájában elismert muzeológus, Figurás, alias Tóth Miki informatikus, a zenész Pop Ákos, a Doki becenévre hallgató László Peti újságíró, a történelemtudományok neves ismerője és kollégája, Tollforgató, polgári nevén Bodor Tibor, akit költőként is ismernek már egy páran. Eme öt egyívású barátnak évek óta péntek délutáni programja a találkozó. Munka után nyelünk, mondogatják gyakran alkalomhoz illő tisztelettel a kocsma nevéhez igazodva. És ez így megy hétről hétre, ha csak valami gubanc nem jön közbe. Ilyesmi azonban ritkán fordulhat elő náluk, a 30. életévük környékén még erősnek érzik magukat abban, hogy kivédjenek minden efféle szabadságukban gátló tényezőt. Miért is? Soha nem feszegetik a témát. Úgy tartják, ivásra mindig talál okot a magyar.
Viki, a környék legszebb és legcsinosabb pincérlánya asztalukra helyezi a sörrel teli poharakat, egészségükre kívánja az italt, és csábosan mosolyog hozzá. Pop Ákos az asztaltársaság nevében elejt egy köszönömfélét a cukorfalat felé, eme, a női nemet megtisztelő jelzőt tőle ezerszer hallhatták már az ivócimborák, sóvárgó szemekkel figyeli a lányt, aztán még hozzáfűzi:
– Csinos vagy, mint mindig. Mit csinálsz ma este?
Viki kíváncsian néz a fiúra, bár előre sejti a választ, azért megkérdezi: – Miért érdekel?
– Elmehetnénk valahová.
– Dolgozom. De ha gondolod, elkérhetsz a Papától – vágja rá a lány nevetve. Mire Ákos az örök vesztesek megszokott nyugalmával rálegyint az elvetélt ötletre.
– Na, persze – fogalmazza meg gondolatait lemondóan.
Viki hangosan felkacag, a zenész felé int búcsúzóul, majd ringó csípőkkel odébbáll. Ákos visszavonulót fúj, látszólag beletörődik sorsába, olyannyira, hogy Figurás kissé cinikus, ám korántsem helytálló megjegyzésére, miszerint „fennen hordja az orrát a kicsike”, egy különleges magyarázattal válaszol:
– Béke van, gyerekek, csend és nyugalom, csak az uborkafa ága reccsen nagyokat, amire fölkapaszkodtunk.
Most, hogy itt ülnek Papa vendéglőjében, kollégák, testi-lelki jó barátok, sok minden felelevenedik előttük a múltból. Egy része annak, ami jó és szép volt … anno. Aztán a kellemetlen emlékek is begyűrűznek valahogyan az éjszaka ködös birodalmából. Jönnek maguktól, elébük állni hiábavaló cselekedet. Mostanában mind gyakrabban esik szó közöttük az újságírásról, a béklyóba fogott szakma megpróbáltatásairól, nem véletlenül, mivel törzsasztaluknál többségben vannak a zsurnaliszták, akik kedvet kaptak a tollforgatásra, rádióműsorok készítésére. Eme szép mesterséghez rátermettség, szakmai tudás és szív kell, vallják, mi több, hangoztatják is ráérős idejükben. Bennük még megvan a fiatalos lendület, az erős akarat, az elszántság. Ők még hisznek abban, hogy az újságírás nem egyszerűen csak egy munkahely, több annál: életforma. És hisznek abban, hogy az újság nem pusztán egy darab papír…
Nagy szavak ezek? – gondolkodik el a nevében is muzsikát idéző Pop Ákos, de nem szólal meg, ideje sincs rá, a zenére kell, hogy figyeljen. A hangszóróból a Lokomotív GT dala szól, Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat, éneklik Presserék, a fiúk meg nosztalgiáznak. Jókedvvel, felszabadultan, hiszen a dal szép emlékeket idéz fel bennük. Papa, a Kéknyelű néven ismert vendéglátóegység tulajdonosa pedig mindig bedobja ezt a számot, valahányszor kedvenc zsurnalisztái felkeresik a vendéglőjét. Abból a nagy csapatból egy páran.
László doktor hamar felkapja a fejét a zenére, együtt dúdolja a szöveget az együttessel, hosszasan a poharába bámul, úgy mondja.
– Emlékszem, azon a nyáron együtt énekeltük a dalt a Boleró bárban. Az utolsó újságíró-olvasó találkozónk után. Azon az estén jól éreztük magunkat, táncoltunk, énekeltünk. Akkor és ott még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, megszűnik a Reggeli Délvilág.
Doki megjegyzésére Tollforgató sűrű bólogatásba kezd, kobakját vakarva már a múltban keresgél, egy letűnt időszak történéseinek rejtekébe feledkezve, elmerengve kutat emlékei között.
– Senki sem tudhatta előre – szól, fejét rázogatva elgondolkodik a lap felszámolásán. – Pedig már voltak bizonyos jelei az elmúlásnak. Emlékszem, akkortájt sorban adták meg magukat a cégek. Magam is két nagy gyár leépülését kísérhettem végig a lapommal Csongrádon, a bútorgyár és a vasgyár átalakulása kétezernél is több munkást érintett akkor. Ami egy kisvárosban már katasztrófának számít. Még most is magam előtt látom, ahogyan munkásgyűléseken agitálják az embereket, vegyenek részvényt, váltsák meg a gyárat. Buzdításaikkal nem arattak nagy sikert, a vállalat vezérkarán kívül más nem igen tudott beleszólni a privatizációba. A munkásember annak is örült, ha a következő fizetésig maradt egy kevéske pénze.
– Így igaz – veszi át a szót Pop Ákos. – Megvolt a rendszerváltás, de a régi vezérkar csak ottmaradt a tűz körül. Mi változott? Jóformán semmi. Elmaradt az elszámoltatás. Aztán a kommunisták utódpártjába bújva jöttek a pufajkások és reformokat kiáltozva kiárusították az országot. Azok, akik azelőtt a szovjeteknek hajlongtak, most egyből nyugatimádók lettek, elfeledve azt is, hogy kiknek köszönhetjük Trianont, az ország földarabolását.
– Szégyen és gyalázat! – kiált fel László doktor.
Tollforgató, némi fáziskésésben még a korábbi gondolatmeneténél időzik. Hosszasan bámul maga elé, poharát a szájához emeli, iszik, majd így folytatja:
– Ami a vállalkozást illeti, mi sem mentünk sokra az agitációval. Emlékeztek rá, valamivel később bennünket is behúztak a csőbe. Annak, aki maradni akart a lapnál, nem volt más lehetősége. Kényszervállalkozók lettünk. Azzal biztatták a csapatot, hogy a manőverrel talán még megmenekül a gárda, az újság. A Reggeli Délvilág néhány évig állta is a versenyt a nyugati tőkével szemben, mígnem egy pocséknak nevezhető napon véget ért a vidék utolsó magyar érdekeltségű napilapjának dicső karrierje. Úgy zárult le egy szép emlékű korszak, hogy még csak el sem búcsúzhattunk az olvasóktól.
– Micsoda csapat voltunk! – áradozik László doktor. Nagyot sóhajt, aztán neveket sorol: – Nikolényi Pista, Bátyi Zoli, Tarnai Laci, Őrfi Feri, Bagaméry Laci, Bodzsár Erzsi, Halász Micu és a többi kolléga, mind, mind nagyszerű emberek, csodálatos újságírók. Merem állítani, hogy a legjobbak a megyében. A nagy csapat!
– Az, a nagy csapat! – Tollforgató fészkelődik a székén, nyugtázná ő is a hallottakat, szólna még valamit, de Figurás elnyomja a hangját. Énekel. Újra itt van. Újra itt van… Aztán ütemesen dobol is hozzá az asztallapon.
Papa közelebb hajol az asztaltársasághoz, úgy kérdezi: – Srácok, kértek még egy kört?
Doki megadóan felemeli a karját.
– Nem, köszönjük. Munka van – feleli máris indulásra készen. Egy kézfogásra még jut idő, aztán elrohannak a dolgukra.
Tollforgató magára marad. Nem sokáig, Papa két pohár sörrel a kezében megáll törzsasztaluk mellett.
– Na, hogy ne unatkozzál – mondja, mosolyog, azzal az egyik poharat lerakja vendége elé. Aztán leül szemben vele.
– Jól vagy? – kérdezi egy kis idő múlva, talán, hogy megtörje a csendet.
– Kösz. Jól vagyok.
– Akkor mi a baj? – kíváncsiskodik tovább.
– Semmi. Emlékszel még Brigire?
A vendéglős szeme felcsillan.
– Hogyne emlékeznék! Bozóki órásmester lányára! Brigitta is ennek a nagy csapatnak a tagja. Régen láttam. Emlékszem, aranyos lányka volt.
– Aranyos ő még ma is.
– Úgy legyen! De hogy jutott most az eszedbe?
– Eszembe jutott. Csak úgy. Itt, ezen a szent helyen csaptunk egymás kezébe, amikor maga mellé vett munkatársnak a helyi laphoz. Még áldomást is ittunk rá.
Papa nagyot sóhajt.
– Többet emlékezünk mostanában a kelleténél – mondja sokat sejtetőn. – Nem hiszem, hogy jó ötlet ez az állandó visszatekintés. Megzavarja az ember agyát. Reggeli Délvilág, helyi rádió, helyi sajtó. Ezek már a múltat jelentik a számodra, fiacskám. Ezt egyszer és mindenkorra tudomásul kell venned. Ha jót akarsz magadnak, válogasd ki belőlük mindazt, ami szép és hasznos volt, és lépj tovább. Értsd meg, a jövőben kell gondolkodnunk. Azt kell látni.
Tollforgató bólint. Arca békességet sugároz: legyen úgy, ahogy Papa mondja. Belülről érzi, már nincs kedve vitába szállni az öreggel.