Tavaszi történet: Ötödik történet

A hajlott hátú öreg, botjára támaszkodva ballagott a poros földúton.
Minden egyes lépésnél hosszú irha kabátja a roggyant lábait verdeste. Ősz fején bundás kucsma ült, barázdált homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Vállán nagy vászontarisznya függött, mely összeaszva, üresen himbálózott előre-hátra.
Ereje fogytán volt, minden muníciója már régen elfogyott. Ám menet közben, talán megszokásból, még kotorászott vén, eres keze a szatyor alján. És a kitartása eredménnyel járt, mert a tarisznya végtelen mélyen lévő, eldugott sarokban még talált egy kis deret és viharos szelet. Reszketeg kézzel belemarkolt és elhajította, tettének következményét várta bánatos mosollyal a szemében. De tudta, hogy ez volt hosszú ideig az utolsó lehetősége, már hallotta, amint mögötte szalad egy fürge, vidáman kacarászó lány, akinek a nyomában a fák és a rétek virágba borulnak.
Így, megadó sóhajtással tovább-bandukolt az öreg Tél, hogy átadja helyét az üde Tavasznak.