Valahol

Már csak a késő novemberi szél kajtatott a kihalt falu házai között, a kertekben a fákon maradt gyümölcsöket ingatta, csattogtatta a nyitva maradt, korhadt kapukat, reménykedve bújt a zsindely alá, hátha fogára valót talál, görgette az idő kerekét.
A temetőben frissen ásott, egyik oldalán lejtővé alakított sírgödör, hogy könnyebben lecsúszhasson a falu utolsó öregének koporsója. Csak a tiszteletes állt a sírgödör mellett.
A hantba szúrt ásóra egy faág kötve – a kereszt.
Így csúszott a falu is mind alább-alább.
A fiatalok városon, külföldön a jobb élet reményében. Az öregek sorra hulltak. Évről évre pusztult a falu. A fagy, a halál, befészkelte magát a táj lelkébe. A segélykiáltások süket fülekre találtak.
A templom ma már csak a pusztulások, a bolyongó lelkek vára.
A tiszteletes lehajtott fejjel megadta a végtiszteletet a falú utolsó elmenő emberének.
Állt, nézte a temető keresztjeit s arra gondolt – talán most már mindannyian biztonságban vannak, hiszen itt, az idő árnyékában az egyetlen biztos dolog a Vég.
Lassan, nehéz szívvel kiment a temető kertjéből, maga után behúzta a vaskaput, hogy az is ne sírjon.
Végig ment a kihalt falú roskadozó házai között, a gazos, poros úton.
Wass Albert szavai jutottak eszébe: ” …csupa virág volt a falu és csupa illat. (…) s … ezersok fészekrakó madártorkával dalolt, és olyan félelmetesen szép volt és csodálatos…”.
S ahogyan Wass Albert írta, ő is: “…megállt és összetette kezeit a szívén, és csak állt sokáig, nézett és hallgatott.”
Tudta, nem ez az egyedüli ilyen falu, Erdélyben.

Balázsi-Pál Etel

“Valahol” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Nagyon szomorú! A sajnos az, hogy itt ez is a cél, hogy a lakosság menjen el s ők jöhessenek ide. Fájdalmas.
    Köszönöm, hogy olvastál és átérzed a valóságot.
    Szeretettel: Etel 🙂

Szólj hozzá!