Vakáció a tanyán, vagy mégsem

A bérlőnkhöz, Áron bácsiékhoz először a nyári vakációban vittek el szüleim. Később édesapám tanácsára a közelgő háború fenyegetése elől kiköltöztünk mindenestől. Csak amíg elcsitulnak a dolgok – mondogatták a nagyok. Sok év lett belőle.
Első látogatásom viharosra sikerült. Eleinte nagyon tetszett minden. A kert, a hatalmas diófa, a nagyfiúk, Áron bácsi fiai. Őket csodálva mentem mindig utánuk. A szőlőbe, a boltba, a mezőre, egyszer még a kocsmába is.
A tanya maga a dombok között húzódott meg, a falutól jó órányi járásra. Ennyit kellett gyalogolni, ha boltba, vagy máshova akart menni az ember. Például a kocsmába vasárnap. Én oda is elkísértem Kálmánt és Imrét, akik már akkorák voltak, hogy járhattak a lányokhoz és egyedül a kocsmába is. Kálmán jövő évre várta a behívóját, Imre egy évvel kisebb volt nála. Velünk jött még Vencel is innen a faluból, Kálmán cimborája, együtt lesznek regruták.
Támasztották a pultot és pálinkát rendeltek. Kis féldecis üvegecskékben szolgálta fel a csapos. Ügyes találmány volt az a nyakas, mércés üvegecske – nem lehetett vele csalni, mert nagyon látszott, ha kevesebbet töltöttek bele, mint 50 köbcenti.
– Kérsz te is? – kérdezték.
Bólogattam, hogy igen. Kacagták, s intettek a csaposnak, töltsön nekem is egy stampedlis pohárba baracklikőrt. Belekóstoltam, s finomnak találtam, be is húztam az egészet.
– Kérsz még? – kérdezte Imre kacagva.
Kértem.
A vége az lett, hogy hazafelé nem sikerült a keréknyomon egyenesen mennem. Otthon aztán a két fiú nagy szidást kapott, engem pedig lefektettek a kanapéra. Késő este ébredtem fel, de még akkor is kóválygott a fejem.
Nem ez volt azonban az egyedüli kalandom ebben az otthonitól teljesen elütő környezetben. Sokat csatangoltam a kertben, a zöldséges ágyások között, és megkóstoltam minden növényt, ami ott termett. A hagymaszárat, murkot-petrezselymet, karalábét, borsót (finom édes volt a szeme), a tejes paszulyt. Na, ez utóbbi nem volt jóízű, sőt olyan hascsikarást kaptam tőle, hogy már éppen le akartak vinni a faluba a javasasszonyhoz, mikor egy nagy hasmarssal kiürült a méreg.
Másik hőstettem az volt, mikor levertem az istállóban a fecskefészket. Kaptam is Kámántól olyan verést, hogy máig sem felejtem el. Elkapott és istenesen elfenekelt, s közben mind azt mondogatta: „Nem bántjuk a fecskéket, nem verjük le a fészküket!” Utána három napig csak hason fekve tudtam aludni.
Azért jól telt az a nyár. Mikor szüleim értem jöttek kérdezték, volt-e valami gond, mondtam, semmi. Áron bácsiék se szóltak ellenem.
Ősszel kezdődött az iskola, de nem sokáig élvezhettem a többi tanuló társaságát, s bölcselkedhettem a nyári hőstetteimmel. Alig hullott le az első hó, mi kiköltöztünk Áron bácsihoz. Közeledett a front, és szüleim biztonságosabbnak gondolták a tanyát a városnál.
Behurcolkodtunk a tisztaszobába vagy, ahogy mondták az első házba. Kálmánnak és Imrének közös szobája volt a konyha mellett. Áron bácsi és Jula nén’ a konyhában aludtak. Apa értett mindenféle géphez, masinához, otthon is gépgyártó üzemben dolgozott. Ott vágta le a gép két ujját. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó, s ez nála is így lett, mert testi hibája miatt nem vitték el katonának. Lent a faluban a gazdák örömmel fogadták a „gépész” urat. Minden házban volt valami masina, gépezet, ami bizony gyakran meghibásodott. Apa ilyenkor menten ott termet és megjavította, szinte szólni sem kellett, valahogy megérezte, hogy szükség van az ügyes kezeire.
Ezt persze csak én képzeltem így, mert igazság szerint, üzentek érte, legtöbbször egy gyorslábú gyermek által.
– Itthon van-e a gépész úr? – állított be köszönés nélkül Simon Jóska barátom a faluból.
– Köszönni nem kell? – dörrent Jula nén’ hangja a konyha felől.
– Jó napot kívánok! – nyújtotta a szót Jóska.
– Adjon Isten! Mi járatban vagy?
– Édesapám azt üzeni a gépész úrnak, hogy a szecskavágó nem vág és …
– Megmondom neki, ha előkerül.
Ezzel Jóska barátom elvágtatott, s apa, amikor hazajött, vette a szerszámos ládáját és lebiciklizett a faluba.
Ment ez így darabig. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúzás hangja, mikor aztán a várost ostromolták, mintha itt a határban szólnának a fegyverek. Katonákat egyelőre nem láttunk. Se magyart, se oroszt. Egyik nap aztán megjelentek a sebesültek. Szanitécek kisérték őket és néhány fegyveres. A házba szállásolták el magukat, és a lakást átalakították kórházzá. Ripsz ropsz kihordtak mindent, ami neki fölöslegesnek tűnt, felállították az ágyakat, berendezték a műtő-kötöző helyiséget, minket Áron bácsi családjával egyetemben pedig kiraktak Imre félkész házába. Imre a nyáron fogott neki építkezni – szülői segítséggel, – így a háza már állt, tető fedi, a falai pirosban vannak még, ajtó-ablak nincs betéve, várja a tavaszt, addig jól kiszárad – mondják a hozzáértők. Ide kellett behúzódnunk. Az ablakok helyét kitömték szalmával, és deszkából készítettek valamilyen ajtóféleséget, úgy hogy bedeszkázták, s csak egy nyitható részt hagytak, amin át bemehettünk. Igaz, így sötét volt bent, de jó hogy nem fújt át a szél. Nyomorúságos szállás volt, de legalább nem a szabad ég alatt tanyáztunk. Anyát „beosztották” sebesültet-beteget ápolni, segíteni a kötözéseknél, mosdatásoknál.
Jula nénit pedig odatették főzni a sebesültekre s a többiekre. Segítségül a faluból felküldtek két asszonyt. Ez a főzés még jól is jött, mert mi is részesültünk belőle. A főznivalót, a krumplit, hagymát, s egyebeket a faluban szerezték be, miután a mi készleteink kimerültek. Mondhatom, hamar kimerültek, hiszen nem ennyi ember számára szóltak.
Nem tartott sokáig ez a „boldogság”, ez az állapot. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a tábor kórházastól, mindenestől eltűnt. Sok mindent hátrahagyva hirtelen mentek el. Fellélegezni nem sok időnk maradt, mert az oroszok megszállták a falut, s minket is. Hozzánk egy kisebb egység érkezett, mindent végigkajtattak, és addig egy fegyveres felügyelete mellett az udvar közepén várakoztattak. Fáradt voltam, fáztam és nagyon féltem, le szerettem volna ülni, de olyan hideg volt a föld, hogy rögtön fel is álltam.
– Hozok egy kabátot a gyermeknek! – szólalt meg apa oroszul.
– Tise! (Csend!) – kiáltotta a katona, aztán zavartan körülnézett – Te beszélsz oroszul? – kérdezte aztán az anyanyelvén.
Az eredmény az lett, hogy rám terítettek egy köpenyt, odahívták a parancsnokot, akivel apuka hosszan beszélgetett. Betereltek később a konyhába, ahol már nem volt hideg és le is lehetett ülni.
– Elmondtam neki – válaszolt apuka a fel nem tett kérdésre, – hogy Kemerovóban voltam hadifogoly, három éven keresztül.
A főzés most is Jula nénire hárult, mi pedig mind a konyhában szorongtunk. Az Imre házába egy poszt fészkelte be magát, onnan tartotta megfigyelés alatt a környéket. Állt őr a pajta sarkánál is, meg az árnyékszék mögött. Elég kellemetlen volt úgy használni, hogy tudod, ott áll egy katona fél méterre a bódétól. De ez volt a legkisebb baj. Minden tartalékunkat felélték, s az állatainkat elrekvirálták. Se disznó, se tehén, még egy árva tyúk sem maradt utánuk. De legalább életben hagytak. A tiszt továbbra is szóba állt apukával, aminek az lett az eredménye, hogy a maradék ételt mindig nekünk adták. Saját házunkban, saját portánkon, a saját gazdaságunkban maradék ételre kényszerültünk! Ezt is elviseltük, de igaz tragédia volt számunkra, hogy apukát magukkal vitték, mikor tovább indultak. Tolmácsnak vitték.
– Maga fog nekünk tolmácsolni, ha megállunk egy faluban, meg a többiben. Vegye ezt a bakancsot, a maga cipője nem bírja a hosszas gyaloglást.
És mentek. Anya sírt, én is, de apa bíztatott, hogy hamarosan hazaengedik, mert jó ember a tiszt, otthon tanár volt. Mesélt néha civil életéről, ha olyan kedve támadt.
Így nyugtatgatott apuka. De mi nem nyugodtunk meg egy cseppet sem. Csak néztük, ahogy elnyelte őket a kanyargós hegyi út. Ott maradtunk árván, apa nélkül, családfő nélkül. Mindennek tetejében az éhség is meglátogatott! Kóboroltunk a kertben, a mezőn, mindenfelé csak akadjunk valami ennivalóra. Káposzta, karalábé gyökerekről kapirgáltuk le a földet, s rágtuk, ettük meg. Kimentünk az erdőbe makkot szedni, édesanyám és Jula nén’ megőrölve kenyeret sütött belőle.
Próbáltunk a faluban is valami ehetőhöz jutni, de nekik sem volt semmi ennivalójuk. Nem is tudom hogyan éltük túl, hogy nem haltam éhen…
Valahonnan mégis került, ha nem egyéb, fagyott krumpli, malomsöpredék, elvermelt zöldség, s távoli vidékekről, ahol nem pusztítottak, s hordtak el mindent, hoztak gabonát. Persze nagyon drágán, de mindent megadtak érte, csak hozzák, csak adják.
Kálmán és Imre bujkálva, rejtőzve megúszták a front átvonulását, s most jó szolgálatot tettek a családnak. Ügyes vadásznak képezték ki magukat. Puska nélküli vadásznak. Messze elcsatangoltak az erdőben, cserjésben, s ami állatot csak tudtak, elfogták. Csapdával, hurokkal. Szinte minden napra akadt valami – nyúl, fácán, vagy kisebb madár. Egyszer egy őzet is elkaptak. Volt nagy öröm otthon! Hosszú időre biztosította a napi élelmet. Mivel fagyos időben jól elállt a hús a padláson kampókra akasztva, bizakodva néztek a közelgő tavasz elé.
Meg is érkezett, s újabb gondokat hozott. Kellett volna vetni, de nem akadt egyetlen szem gabona sem a házban. Zöldséget a konyhakertben lehetett, mert az apró magvak rendelkezésre állottak – murok, petrezselyem, káposztafélék. Jula nén’ gondosan elrakta a krumpli héjat a pincében, s most azt ültette ki, hátha kicsirázik. Az is gondot okozott, hogy alig maradt valami szerszám a házban a cserekereskedelem után. Mikor a kereskedők megjelentek a gabonával, mindet odaadtak érte, ami csak volt a házban. Ruhaneműt, edényeket, szerszámokat, még bútort is. Enni kellett! Áron bácsi nagy kamatra kapott kölcsönt, s elindult le, délnek vetőmagot szerezni. Szerzett is.
Úgy két hét elteltével érkezett haza egy echós szekérrel, s annak gazdájával. Hoztak mindent, ami kellett – vetőmag búzát, kukoricát, krumplit. Az igazi meglepetést azonban maga a szekeres gazda hozta. Mégpedig egy üzenettel a faluból, ahonnan jött.
– Reggel le akarok menni a paphoz – szólott, miután lerakodtak.
– A plébánoshoz? – kérdezte Jula nén’.
– Hozzá, ha ő a falu papja!
Gyalog indult le a faluba, s édesanyám kísérte el, mert a lovakkal az emberek megkezdték a szántást. Igaz szerszám nemigen volt, de innen-onnan, az eldobált, rozsdásodó vasak közül mégis sikerült valami tákolmányt szerkeszteni, amivel a munkát el tudták végezni.
– Mit akar a tisztelendő atyától? – kérdezte édesanyám.
– Komoly dolgot. Nagy sora van annak, hogy éppen én jöttem szekérrel. Hogy is mondjam… megbíztak ezzel a dologgal. Nem tudom, hogy fogadják majd az emberek. Azért kell a pappal beszélnem.
A faluig nem is szólt többet.
– Mi járatban vagytok, lányom? – kérdezte a plébános, miután illően köszöntötték egymást.
– Atyám – vette át a szót a szekeres gazda -, nálunk szorgos emberek élnek, s az országot sújtó aszály is elkerült. Keresztényi kötelességünknek érezzük, hogy valami módon segítsünk a rászorulókon.
– Megáld érte benneteket az Isten! De miről beszélsz?
– Elvállalnák 4-5 kisgyermek gondozását, felnevelését, hogy megmentsük a nyomortól, az éhezéstől. Persze, ha a szülők is akarják, ha nem veszik rossznéven, ha nem érzik sértőnek, alamizsnának.
– Ezt a dolgot nekem kell a kezembe vennem, mert jól ismerem az embereket, a híveimet, az érzékenységüket. Nem lehet ajtóstól a házba rontani. Jöjjenek be az ebédlőbe és igyanak velem egy korty misebort. Maradt egy kevés.
Félórányit maradtak, aztán a plébános úr szólt, hogy menjenek most vissza a tanyára.
– Holnap majd felkeresem magukat, kedveseim!
– Dicsértessék! – búcsúztak kissé zavartan és bizonytalankodva indultak.
Másnap délután jelentkezett Pál atya, a plébános. Azzal a hírrel jött, hogy nyolc gyereket adnának nevelőszülőkhöz, amiből az atya hármat lebeszélt nem lévén a echós szekéren elegendő hely.
– Olyan nincs! Ne legyen a nevem Kocsis Péter, ha el nem viszem mind a nyolcat! Ne gondolja kend, hogy egyet is itt hagyok! – kiáltotta dühösen a szekeres gazda – Még ha gyalog is kell a szekér mellett mennem egész úton, akkor is! Vagy keresek itt a környéken még egy fogatot, hogy elférjenek.
Tanakodtak, mi legyen, s végül találtak egy rozoga urasági kocsit az egyik gazda udvarán. A kerekes hamar megjavította, használható állapotba hozta. Lovat is szereztek Horvát Mátétól. Igaz nem fényes paripát, de a kocsit el bírta húzni.
– Látom, ügyesen bánsz a lovakkal – szólt Péter gazda Kálmánhoz. – Elvállalnád, hogy a kocsit elhajtsd, s vissza is hozd?
– El!
– Akkor én is megyek! – jelentette ki Jula néni – Ellesznek nélkülem itthon, amíg visszajövök.
Úgy alakult, hogy a plébános úr is elkíséri a gyerekeket, és Jula nénin kívül még egy asszony, egy nagymama is velük megy, legyen, aki rendezi a kicsiket. A plébános lett a vezetőjük, s ő úgy vezette őket, hogy estére mindig egy plébániához érjenek, ahol ellátásban részesülhettek emberek, állatok.
Kálmán szinte egy hónapig volt oda, s mikor megjött lelkesen elmesélte az útját, hogy utazóztak, hol álltak meg, hogy fogadták őket. Meglepte, hogy Pál atya milyen ügyesen rendezte az ellátásukat. Saját ügyeskedéseit sem rejtette véka alá.
Történt, hogy az Aranyos völgyében haladva az egyik nagyobb falu mellett éppen országos vásárt tartottak. Megálltak, letáboroztak a közelben és Kálmán bement szétnézni a vásár forgatagában. Sokáig nem jött vissza, talán órákig is odavolt, s már kezdték azt gondolni, valami baja esett, de nem lett semmi baja, vidáman érkezett karjában egy verőmalaccal.
– Tán csak nem loptad? – esett neki Jula néni.
– Hova gondol, édesanyám! Kaptam. Segítettem egy gazdának túladni a malacain, s hálából ezt a hitvány, csökött malacot nekem adta.
– Jól van, na! Megnő ez is.
Az ülés alatti láda lett a malac szállása. Ott időzött naphosszat, Kálmán néha-néha kivette, s pórázra kötve megjáratta a kocsi mögött. Lassanként megszokta ezt a helyzetet, s ügyesen követte Kálmánt, amerre az ment, akár egy kiskutya. Később már nem is kellett megkötni, futott magától is a kocsi után. Ha megálltak pihenni, ott turkálta a gyökereket mellettük. Egyik nap, mikor az erdőn haladtak keresztül, Kálmán látja, hogy izgatottan túr egy helyen, s röfög hozzá. Nézi a fiú, mi lehet ott? A késével ő is ásni kezd, s nem mélyen egy tyúktojásnyi, fekete gumó kerül elő a túrás nyomán.
– Mi lehet ez? – szaladt oda plébánoshoz.
– Hűha! Hol találtad, fiam? Ez trifla, vagyis földi kenyér. Királyi csemege!
– A malac túrta ki. Megnézem, hátha talál még, ha a tisztelendő úr ennyire örül neki.
Sikerült is még három ilyen gombát találnia. A Plébános pedig elmesélte, hogy a monda szerint egy tündér ajándékozta egy szegény favágónak hálából, hogy egy szarvast kiszabadított a hurokból, amit az orvvadászok állítottak. Szarvasgombának nevezte a favágó ezt az ajándékot és meggazdagodott az árából. Örökösei ellenben hitvány emberek voltak, kegyetlenek és pénzéhesek. A gombák ezért elhagyták a vidéket és a tündér az örökösöket disznóvá varázsolta, hogy az erdőt járva folyton folyvást turkálva keressék a triflát.
– Lehet az én malacom is egy közülük? – kacagott Kálmán.
– Nem tudhatod! – tromfolt Jula néni.
– Ez csak egy buta mese – jegyezte meg a pap -, nem kell neki hitelt adni, de az igaz, hogy drága portéka. Ha városhoz érünk, az elöljáró majd hálás lesz, ha egyet is neki adunk!
Nem is tévedett, mert már az első nagyobb városban sikerrel próbálta ki az ajándék erejét. Mindjárt kaptak szállást éjszakára, ennivalót bőségesen, a lovakat egy fuvaros istállójába helyezték el.
Kálmán szokásához híven az állatok mellett éjszakázott, gondját viselte különösen a kölcsön „paripának”. A malac is ott aludt a jászol alatt.
A fuvarosnak feltűnt, Kálmán milyen hozzáértéssel bánik a lovakkal, az állatokkal.
– Ha egyszer elszegődnél egy fuvaroshoz a lovai mellé, nálam lenne számodra egy hely. Jó szolgám lennél.
– Nem hagynám ott a tanyánkat, a családot, de köszönöm, hogy rám gondolt!
Ez így történt, s hogy valóban jól bánt a lovakkal, az is mutatja, hogy a kölcsön paripa a hosszú út alatt nem hogy legyengült volna, hanem még szedett is magára, a szőre is szépen kifényesedett. Az a napi abrak adag is használt a lónak, amit Kálmán mindig kikerített számára. Az történt vele is, mint a táltos paripával a mesében.
Nem sokkal, hogy visszaérkeztek a „vándorok”, egy este megérkezett apa. Miután a németek letették a fegyvert, a tiszt, aki maga mellé vette tolmácsnak a kezébe nyomott egy cirill betűs írást, megveregette a vállát és hazaküldte. Ritka szerencsének számított, s mi örültünk is nagyon.
– Egy újabb munkáskéz! – kiáltott fel Áron gazda is örömmel, hiszen ő mindent a munka oldaláról nézett.
Nem csalódott a gazda, hiszen apa nem vonta ki magát a dologból. Egy sorban ment a többiekkel kaszálni, kapálni, mikor mit kellett tenni. Vagy valamit megjavítani, hiszen csak régi limlomból tákolt szerszámok voltak úgy nálunk a tanyán, mint lent a faluban.
– Hallom, nagyvásár lesz itt a harmadik faluban – kezdte Kálmán egy este -, Bedő bátyám eljönne velem, ne menjek gyalog.
– Mit akarsz a vásárban?
– Szétnézni kicsit, hátha akad valami.
Így kezdődött kettejük – édesapám, Bónis Bedő és Áronfia Kálmán – vásárjárása.
Már az első alkalom is hasznot hozott.
– Ez a gyerek született kupec! Láttátok volna, hogy jött-ment, hogy beszélt, parolázott a vásárosokkal. Csereberélt, alkudott, s a végén a nyakunkon maradt ez a kis bikaborjú.
Továbbra is így ment a vásározás. Minden közelebbi, néha távolabbi vásárba is elmentek. Apa jelenlétére a felnőtt tekintélye miatt volt szükség. Nem vettek volna komolyan egy süldő legénykét, ha nincs mellette egy felnőtt. Közben a gazdaság is beindult, és került már piacra való termény. Ezt is Kálmán vállalta. Persze, hiszen ő a tanya kupece. Eladott mindent, amit csak kellett. Egy nap odaállt az apja, Áron bácsi elé.
– Itt van egy kis pénz – vett elő egy halom bankót. – Holnap menjük be a városba és fizessük be a bankba. Törlesszük az adóság egy részét legalább.
Okos, előrelátó ember ez a Kálmán. Ettől kezdve, havi rendszerességgel törlesztették a banki adóságot, amit igazán jól tettek, mert a faluból és a környékből nem egy gazdának elúszott a kicsi birtoka az adóság miatt.
A fiú ügyeskedésének az lett az eredménye, hogy az istálló megtelt állattal. Gyarapodott a gazdaság évről évre. A bikaborjú mellett két fejőstehén, birka, disznó. Tavasszal, azzal állt elő, hogy beáll pakulárnak Petruhoz, a bácshoz. Az apja csak csóválta a fejét, de nem szólt bele a fia dolgaiba.
Ennek a Petrunak volt vagy száz saját állata is a gazdák juhain kívül. A gazdák azért fogadták meg, mert híre járt, hogy a betyárkodó alakok tartanak tőle. S még a dúvadak is messze kerülik az esztenát. Félelmetes nagy kutyái védték a juhokat és mindent. Az emberei, a pakulárok is kemény, bátor fickók voltak, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.
Letelt az év, s mikor lehullt az első hó behányták a juhokat, azaz behajtották a gazda udvarára.
Kálmán is behajtotta a maga tíz juhát, amit a szolgálatért kapott, köszönt, s azzal fordult is ki a kapun.
– Petru indul tovább a völgybe a juhaival. Megyek vele.
– Gondold meg fiam! – aggodalmaskodott Áron bácsi. – Mit egyetek tudom, lesz, de a szállás már nagyobb gond, jönnek a zimankós őszi-téli napok.
– Petru tudja, hova megyünk. Ismeri a vidéket, tudja merre hajtsuk az állatokat. Mindig csak lefele, a folyó menti dombokon.
Mentek is, hajtották a nyájat végig a földeken. Úgy mondták, hogy felszabadult a határ, azaz már mindent betakarítottak, s a birkák nem tesznek kárt. És Kálmán velők ment. Hogy mi vonzotta, nem értette senki. Talán a kaland, talán a végtelen érzése a dombokon, völgyeken, talán a szabadság vágya, vagy valami mások előtt nem látható tikos remény.
Nem csak Kálmán távoztával fogyatkozott meg létszámban a tanya, de Imrét is behívták sorkatonai szolgálatra. Két évre.
Egyedül lézengtem az udvaron, ritkán jöttek fel a faluból barátaim a tanya körül játszani, tekeregni. Ezen a napon sem jött senki. Egy darabig magamban pickéztem, ütögettem a hegyes fadarabot. Már egészen jól belejöttem, s az ütőfával legtöbbször úgy eltaláltam, hogy messze szállt. Jó játék, de elég veszélyes is lehet. A két végén hegyesre faragott, arasznyi fadarabot kell az ütővel felpeccenteni, s míg a levegőben van elütni. Minél messzebb száll, annál jobb, de a szemben álló ellenfél visszaütheti. Azonban ha nem elég ügyes, a hegyes fadarab, bizony eltalálhatja, s komoly sérülést is okozhat. Megtörtént még itt a falu iskolájában is ilyen baleset, hiába intette a lurkókat a tanító úr.
Éppen azon törtem a fejem, hogy kimehetnék az erdőszélre, gombát keresni, mikor egy sapkás embert láttam közeledni. Hosszú lóden kabátja szinte a bokáját verte, simléderes sapkáját pedig legényesen a hátratolva viselte.
Az udvar mélyéről lestem, vajon mit akarhat. Megállt a kerítés mellett, s onnan nézett be az udvarra, s a ház felé. Előbb nem vett engemet észre, de nem rejtőztem, inkább megmutattam magam.
– Fiacskám, adj egy kis vizet nekem! Úgy megszomjaztattam itt a napon – szólott a kerítésre támaszkodva.
Nem szeretem, ha fiacskámnak szólítanak idegenek. Hiszen én nem lehetek és nem is vagyok a fiacskája. Azért mégis odamentem a kúthoz, és szó nélkül felhúztam egy veder vizet. Volt egy pléhcsupor a kút mellett szegre akasztva, abban vittem neki vizet. A csuprot azonban azért sem öblítettem ki friss vízzel, pedig a pléh jól felmelegedett a napon.
– Köszönöm! – mondta az idegen. – Szabó vagyok, Szabó Péter.
– Bónis Péter.
. Egyedül vagy? – érdeklődött.
Ezt sem szerettem. Nemszeretem ember, úgy ahogy van ez a Szabó Péter. Mégis válaszoltam neki, hisz úgy tanított édesanyám, hogy a felnőttekkel tisztelettudón kell beszélni.
– Édesanyám a konyhában van és Jula nén’ a pajtában.
– Szép gazdaság, szép veteményes, tiszta udvar. Látszik a gondos gazda keze! – ömlengett, de én nem hatódtam meg.
– Ki az? – hallatszott a pajta felől Jula néni hangja.
Úgy látszik, meghallotta a beszélgetést, s most tudni akarja, hogy mi történik.
– Vizet kért a bácsi – válaszoltam.
– Én pedig csodálom a csinos kertet, udvart – szólalt meg az idegen is.
Jula néni közelebb jött.
– Mit árul? De különben mindegy, mert úgy sem vásárolunk semmit!
– Nem, nem árulok semmit, csak erre jártam, s megálltam egy szóra.
Ezzel el is indult a beszélgetés, de engem alig érdekelt. A gazdaságról beszéltek, a földekről, termésről, állatokról, reményekről és lehetőségekről. Szóval olyan felnőtt dolgokról.
– Azért ezt a közös gazdálkodást gondolják meg – hallom az idegen búcsúszavait.
Nem nagyon értettem, miről beszél, igaz, hogy nem is igen érdekelt. Pedig jobb lett volna, ha felfigyelek ezekre a szavakra. Ez volt az első jelzése egy folyamatnak, amit a kommunisták indítottak el. Először szép, meggyőző szavakkal, rábeszéléssel szorgalmazták a közös gazdálkodás előnyeit, hiszen ugyebár ott van a kolhozok példája.
Ezután egyre-másra jöttek sapkás, kalapos, kopasz, vagy hosszú hajú agitátorok, de Áron bácsi nem hajlott a „jó szóra”, pedig az egyik szomszéd faluban már meg is alakult egy ilyen társulás. Később eldurvult ez az egész – kezdték kényszeríteni a gazdákat a beállásra. Kollektív gazdaság. Így mondták. A faluban is megalakították, meg a többi környékbeli falvakban, községekben is. A tanyánk kimaradt.
– Nem adom a birtokot, nem lépek be a közösbe – jelentette ki Áron bácsi. – Közös lónak túrós a háta!
Hiába jöttek az agitátorok szép szóval, fenyegetéssel, Áron gazda hajthatatlan maradt. Aztán mégis történt valami, ami megingatta. A szomszéd falu papját elhurcolták, mert a szószékről óvta, intette a híveit a kollektív gazdaságba való belépéstől. Két nap múlva holtan találták az erdőszélen. „Szökés közben” baleset érte.
– Áron, ne makacskodj! – kérte Jula néni. – Még neked is bajod lesz. Sok mindet túléltünk, s majd ezt is!
– A birtokot nem adom! Inkább … Eh, nem érted, nem értesz semmit!
– Értek én, Áron mindent!
Pár nap múlva, váratlanul megérkezett Imre. Eltávozást kapott katonáéktól. Nem valami emberbaráti indulatból kifolyólag. Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg, nagyon jól megindokolt politikai céllal.
– Jaj, de jó, hogy hazajöttél, hogy kicsit haza engedtek! – lelkendezett az édesanyja, Jula néni.
– Igen, igen – bizonytalankodott Imre. – Jöjjön be, édesapám, ide az első házba, mondanom kell valamit.
Mind kint álltunk az udvaron, mikor Imre megérkezett, s most aggodalommal telve néztünk utánuk, ahogyan eltűnnek a szobaajtó mögött. Nagy veszedelem árnyéka borult ránk. Hogy mi, azt hamarosan megtudtuk.
– Megyek le a faluba aláírni a belépési nyilatkozatot – szólott Áron bácsi csendesen, amikor kijött a házból.
– Édes istenem, mi történt? – jajdult fel Jula néni.
– Ne sírjon édesanyám! – ölelte át a fia. – Élünk, az a lényeg.
Elmondta, hogy azzal engedték, illetve küldték haza, hogy győzze meg az édesapját, kap rá három napot. H a ezalatt nem sikerül, úgy katonaszökevénynek nyilvánítják, és nagyon megbüntetik a katonai törvényszék rendje szerint. Börtön, büntető század és más ilyesmi várna rá.
A három nap szomorúsággal telve telt, Áron bácsi a fogadót bújta, s alig tudott éjszaka hazavergődni, de álom nem jött a szemére, reggelig csak sóhajtozott. Reggeliben kiment a pajtába, s számba vette, mi marad meg a családnak. Egy fejős tehén, a birkák, s a bikaborjú, mert azt leszerződte az állammal, ahhoz nem nyúlhatott senki. Ennyi! A többi megy a közösbe, vagy veszendőbe!
Alig ment el Imre, üzenet jött Petru bácstól. Egy süvölvény legényke hozta. Egy irkalapra írta a bács nagy ákombákom betűkkel. Azt írta, hogy valaki menjen le az Al-Dunához – írta is, melyik faluba, mert a tatárok agyonverték Kálmánt. Meg akart szöktetni egy tatármenyecskét, s rokonai bosszút álltak a csúfságért, ami a családot érte.
– Azt mondta Imre, hogy élünk, az a lényeg – zokogta Jula néni anya vállára borulva. – Élünk, élünk, de hogy! Odalett a gyönyörű, okos, bátor fiam! Előbb a gazdaság, most meg fiam! Istenem, Istenem miért sújtasz ennyire!
Minden megváltozott a tanyán, semmi sem lett olyan, mint régebben. Nekünk is véget ért a tanyasi életünk – visszaköltöztünk a városba. Apa a Nagymalomba lett gépész-karbantartó, anya elszegődött a szalámigyárba munkásnak, én pedig itt folytattam az iskolát, most már gimnazistaként.
Ez volt az én nyári vakációm a tanyán.

Szómagyarázat:
– bács = juhász
-esztena = nyári juhszállás,
– triffla = szarvasgomba,
– pricke = régi játék (bige)