Ablak: Negyedik történet: Emlékablakok

Gyerekként azt hittem, hogy a padlás a varázslat központja, a porlepte gerendák között laknak a tündék, manók, varázslatos lények, akik néha elrejtenek egy zoknit, könyvet, néha meg egy egész napot. Aranyosak voltak, legalábbis akkor.
Sokat keresgélgetem a régi lomok között gyerekként padláson, lestem ki a kicsiny ablakon ábrándozva, hogy most én is egy varázslatos világ csodálatos lakója vagyok. Nem a zoknit, nem az emlékeket, hanem választ kerestem a számomra felfoghatatlan kérdésekre. Választ a régi könyvekben, bútorokban, illatokban. Miért van az, hogy a felnőttvilágban a varázslat helyét a sietség, „hagyjál békén”, „nem érek rá”, cinizmus, s az ego vette át? Miért kell mindenért fizetni? Miért kell minden szépnek, jónak megmagyarázni a miértjét.
A valóság nagyon egyszerű. Ha kilépsz a klisékből, s magadon túl tekintesz, észreveszed amikor egy idegen a buszon, vonaton, gyalogúton, vagy bárhol rád mosolyog. Jóérzésből! Anélkül, hogy bármit is várna cserébe. A valóság az, amikor a naplemente ezerszín csodája elfeledteti veled a rossz napodat. A valóság az, amikor egy régi dalra eszedbe jut a nagymamád, egy régi emlék, egy kedves ismerős.
S egyszer csak rájössz, hogy a varázslat sohasem tűnt el, nem a padláson, vagy az ablak mögött lapul, épp csak meg kell megtaláld önmagadban.