Ablak: Hatodik történet

Nem is sejtik, hogy figyelem őket az ablakon át, ami mögött az „otthonom” van, már hosszú hónapok óta.
Mind siet valahová, olyannak tűnnek, mint egy kaptár szorgos méhei. Csak figyelek, mert van még időm, ez a kemoterápiás „cucc”, csak szépen, lassan mérgezi, a testem egészséges sejtjeit is. Azt játszom, hogy elképzelem a sorsukat. Néha felmerül a kérdés bennem, hogy engem is látott valaki egyszer, egy ilyen ablakon át? A kérdés nyitott marad örökre, mert a fantáziavilágom ajtaja is nyitva, és elmerülök a történetek sokaságában, szinte észre sem veszem, hogy elmúlt egy újabb nap vagy hónap.
Csak a fájdalom jelzi, hogy még élek. Amin próbálok úrrá lenni, és eljutni a hegy csúcsára, mint E. Hillary. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez a feladat egyenlőre Sisyphos-i!
Szóval az az ablak, felgördült a függöny és elkezdődött az első felvonás.
Meg is van a jelölt, egy fiatal lány, aki nem rohan, mint a többiek. Csak áll egy öreg platánfa mellett, ám idegesen az ujjai között csavargat egy hajtincsent, és közben jobbra-balra nézeget. Szerintem, ez egy első randi, talán egy netes oldalról.
Ami sokszor fals módon mutatja be a valóságot, így érthető az izgalom. Vajon merre járhat a „szőke herceg”, és miért váratja meg a lányt? Erre is van jó gondolat, talán nem helyi és eltévedt az Alföld kacsgaringós útjain.
A lány mostmár dühösen sétál fel-le, és a figyelmetlensége miatt, nem látja azt ahogy a körülötte elhajtó autók sofőrei bámulják, és néha úgy nehezedik a kürtre a kezük, mint bakónak a bárdra.
Elindult, talán megunta a várakozást, vagy megjelent a hódoló!?
Ahogy látom ez a legény, igencsak fiatalka. Egy kis fürtös, barna hajú talán három éves fiúcska, rohan a lány felé, aki hevesen mutogat az órájára, a srácot kísérő férfinek.
Hát ismét tévedtem mindenben.
A második felvonásban igyekszem ügyesebb lenni. Idős házaspárt látok, akik kéz a kézben sétálnak át a városon. Úgy tűnik, mintha csak ketten léteznének a nyüzsgő sétálóutca macskakövein járva. Nevetve sír az asszony a zsebkendőjébe.
Azt képzelem, hogy az örömhír egy unoka születése. Amit boldogan fogadtak, és tervezik a vele együtt eltöltött időt.
Gondolatban már becézik, játszanak vele olyan ifjonti hévvel, amit még talán a saját gyermekük születésekor sem tettek.
Leülnek, egy cukrászda teraszán, kávét isznak.
Majd nemsokára egy újabb hasonló korú pár csatlakozik hozzájuk.
Üdvözlik egymást, és olyan erővel ölelkeznek, mintha sohasem akarnák elengedni ezt a pillanatot. Úgy, szóval régi ismerősök vagy rég nem látott rokonok lehettek.
Hm, levontam a konzekvenciát, nem megy ma a tippelés! De legalább lesz miről mesélnem a családnak. Hallgatják a történetet és látom a szemükben a tehetetlenség fájdalmát, amit mosoly mögé rejtenek! Erőt, bátorságot mutatva kímélem Őket nap, mint nap!
Hiszen nélkülük nem küzdenék, talán nem is érdekelne a holnap.
Az a „szürke” hétköznapi élet, amit egymást segítve, egy viharos év után, visszakaptunk végre!