KARCSI BÁCSI

Már csak a régi, „nagy öregek” emlékeznek azokra az embert próbáló, nehéz, szocialista társadalmat építő, viharos időkre, amikor még nem létezett kész-malter, s ezzel az iszonyatos hiánycikkel kellett nekünk minden évben, keményen, vállvetve, előrébb lépnünk a kommunizmus alapjainak letevése útján…
Hej, de könnyű is a mai ifjúságnak, hiszen kész-malterral Dunát lehetne rekeszteni, így semmi, de semmi sem áll az újkapitalizmus felépítése útjába!
Azoknak, akik már el sem tudják képzelni ezeket a heroikus küzdelmekkel teli időket, azoknak el kell mondanom a hagyományos malter készítésének fortélyát: ehhez nem kellett más, mint homok, cement, mész, és víz. Így, első ránézésre nem is tűnik bonyolultnak, második ránézésre is nyugodt szívvel mondanák sokan, hogy ilyen egyszerű anyagokból maltert készíteni gyerek-játék, nem ügy, semmi gond, vagy külföldiül tudóknak: pipifax!
De ez nem így van, erre élő példa volt Karcsi bácsi, édesanyám élettársa…

De ne rohanjunk ennyire előre! Először azt kell tudnunk, mi is az a malter, és mit csinál ez a négy az anyag ebben a kulimájszban?
Mivel én az iskolai vakációm nagy részét malteros–legényként töltöttem el, nyugodt szívvel mondhatom: ha nem is államvizsgáztam malter–keverésből, mégis ismerem e szakma minden csínját-bínját!
Nos: a malter, falazó-anyag! Összeköti az építési elemeket, elsősorban a téglákat, másrészt a falakon egyenletes felületet ad. /Természetesen csak akkor, ha szépen hordják fel (kartecsnivel, hóblival, illetve malteros-kanállal), majd fasimítóval, körkörös mozdulatokat téve tükörsima felületet hoznak létre/.
Most pedig nézzük meg gyorsan a négy komponenst, és szerepüket ebben a keverékben!
––– homok: ez adja a malter térfogatának nagyobb részét, a többi csak kiegészíti ezt. Fontos, hogy kis-szemcséjű, szemét – és idegen-anyagoktól mentes legyen, különben az anyag felhordása a falra/plafonra problémás lesz!
––– a cement azért kell bele, hogy a massza száradásakor megszilárduljon, és összetartsa az egész hóbelevancot! Cement nélkül maga a homokos, meszes víz megszáradás után könnyen elporlik. Ez így igaz, minthogy túl sok cementtől pedig rugalmatlan, és kemény lesz az anyag, nem beszélve arról, hogy nagyon megdrágítja az építkezést.
––– oltott mész (más néven mészhidrát, vagy kálcium-hidroxid /Ca(OH)2/, kinek melyik meghatározás tetszik), arra szolgál, hogy ez a kása jól csússzon, különben vért izzadnának szegény kőművesek! Természetesen a homok-cement-mész egyveleg még nemhogy nem kenhető, de össze sem áll homogén anyaggá, ezért kell be még valami:
––– a víz, melyben képlékenyen keverednek el a már felsorolt komponensek, és az állagától függően lehet vele könnyebben, vagy nehezebben dolgozni. Hát, ez, meg mit jelent?
––– ha kevés a trutymóban a víz, SZÁRAZ az anyag, nehezen kenhető el, darabokban hullik alá. Ilyenkor a szakember erős kurvanyázásba kezd, s visszaküldi az anyagot újra keverésre. (a műszó Petőfitől származik, a Mit nem beszél az a német? című verséből idézve: „Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat!”)
(Mint látható, Petőfi hazafias költészete szorosan összefügg a malter készítés tudományával! De haladjunk tovább)!
––– ha sok a víz, HÍG az anyag, a falról lecsurog, a plafonról pedig a szegény kőműves képébe csöpög, aki nem győzi gyors egymásutánjában elismételni az előbb említett műszót.
––– ha sok benne a cement, KEMÉNY, nehezen kenhető fel a felületre, száradás után a fal és a plafon hamar kirepedezik. Ráadásul fölöslegesen megdrágítja a csújszpájsz előállítását!
Ebben az esetben a magyaros virtusnak megfelelő trágár szavak kíséretében küldi vissza a mester ezt a „szart” feljavítás céljából.
––– ha kevés a trutyiban a cement, – és ez, a színéről egyértelműen látszik –, akkor GYENGE, ezért a fal–rakási szakember az előbb említett tevékenységet fogja végrehajtani – A rohadt életbe! – felkiáltó mondatot téve káromkodásához.
––– ha kevés a mész az anyagban, akkor megint csak GYENGE az anyag. Nem csúszik, darabokban hull alá, s szegény kőműves nem győz elég sört inni idegességében. „A rohadt életben!” elhangzása után mehet is vissza az egész vacak a keverőgépbe (az én ifjúi időmben: a keverőládába).
––– ha sok a malterban a mész, akkor KÖVÉR, (pedig de gyönyörűen csúszik!), és éppúgy megdrágítja az építkezést, mint a túlzott cement felhasználás.
––– ha a homok mennyisége meghaladja az előírást, KEMÉNY és GYENGE a malter, ha jóval kevesebb, DRÁGA, ezért szar az anyag… Mindkét esetben szegény malteros legény a napi munkaideje alatt térdig koptatja a lábát a fölösleges ide–oda mászkálásával, miközben – ha hallgatna a mester káromkodására –, tucatszor tette volna anyává édes szülőanyját!
Mint látható, malter keverni – anno –, nem volt egyszerű dolog, hiszen rengeteg dologra kellett egyszerre koncentrálni, s ha sikerült is nagy ritkán tökéleteset alkotni, egy óra múlva beszáradhatott az egész vacak! A keverőgépben kevésbé, de a faládában annál inkább, hiszen, mikor építkeznek az emberek? Persze, hogy a dög melegben, amikor nagy a párolgás! (Emellett hadd égjenek pirosra, kapjon napszúrást a parasztja, s hadd száradjon össze a massza úgy, hogy lehessen kezdeni újra keverni!).
Nos, ilyen elméleti előtanulmány után érkeztünk el Karcsi bácsihoz. Alapjába véve egy nagyon rendes ember volt, bármikor kértem, jött segíteni, csak, nem volt egy egyszerű eset.
 
Ha leírom, meg fogják látni: mivel ő segített nekem az én házamat felhúzni, kutya kötelességemnek éreztem alkalom adtán visszasegíteni.
Korán keltünk, s a hamar megreggeliztünk, hogy minél többet haladjunk. Keverőgépünk nem lévén, keverőládában elegyítettem a trutymákot, vigyázva arra, ne pocsékoljam a cementet és meszet.
Nehezítette dolgomat az a tény, hogy közel, s távol nem volt víz, így két marmonkannával sétáltam ki a főútra, s az ottani közkútból vételeztem e fontos folyadékot…
A ládában lévő, mintegy mázsányi anyagot gereblyével kotortam fel – s alá, miközben vigyáztam az állagára: ne legyen se túl folyós, se túl kemény. (Nem véletlenül kezdtem az elején, hogy embert próbáló idők jártak ekkoron!)
Nos, miután ezzel megvoltam, az utcáról (oda rakták raklapokra a cementet és a zsákos mészhidrátot, illetve kupacba a sárgahomokot) két, tízliteres habarcsos vödörrel vittem be az anyagot a mintegy húsz méterre lévő építési területre.
Karcsi bácsi szakszerűen csak belepillantott a vödrökbe, majd határozottan kijelentett: HÍG! Már fordultam is vissza, miközben azon járt az agyam, mivel sűrítsem? Mert ugye, azért van a homok, de a cement is…
Nos, mivel a homokkal olcsóbban tudtam sűríteni, mint a cementtel, szórtam a keverőládába két–háromlapátnyi homokot, és összekevertem újra az egészet. Cserpákkal (ez egy hosszú nyelű merítőkanál) tele mertem a vödröket, és vittem vissza az öregnek.
– SOVÁNY! – adta tudtomra, s már fordultam is vissza.
Gondoltam, egy kevés mésszel összedolgozom, s akkor tökéletes lesz. Így is tettem, s egy újabb átkeverés után vittem vissza a „mesternek”.
Újabb, vödörbe való belekukkantás jött, majd a döntés: KÖVÉR, és SZÁRAZ!
 
„A francba az egésszel! Ha egész nap csak sétáltat az öreg, nemcsak nem haladunk, de a lábaimnak is annyi lesz! Elég a pacskerjaimnak a napi 12-15-szöri vízhordás, a mesebeli vízhordó szamár sem trappolt annyit, mint én!
Ráadásul, a teli vödrökkel való ide-oda mászkálás sem leányálom!” – gondoltam, s idegességemben rágyújtottam.
Komótosan szívtam a bűzrudat, miközben arra gondoltam: bezzeg, amikor az öreg dolgozott nálam, nekem megfelelt, bármilyen ótvar anyagot kutyult is össze, itt pedig szőrözik a végtelenségig! Vissza sem borítottam az anyagot, hanem a homok dombra ülve szívtam a bagómat…
Úgy látszik, megunhatta a várakozást, mert egyszer csak hallom, kiált:
– Mi van azzal a malterral?
Én meg, a homokdomb takarásában visszakiáltottam:
– Karcsikám! A jó munkához idő kell!
Elnyomtam a csikkemet, és bevittem a telekre az érintetlen vödröket…
– Na, tudsz te maltert keverni, ha akarsz! Tessék oda figyelni, a nemjóját! – ezzel kezdte bedolgozni az anyagot. A mázsányi anyag hamar elfogyott. Mikor az utolsó kétvödörnyi anyagot odavittem neki, kezdhettem is a következő keverést…
Már meg sem lepődtem, hogy az új keverés megint rossz lett. Már zsigerből ültem is a homokdombra, és gyújtottam rá. Tüdőm rongálása nem volt hiába való, mivel az újonnan bevitt anyagot a „mesterek mestere” megdicsérte.
És ez a szekálás ment egész nyáron, ameddig készen nem lettünk a szoba–konyha–fürdőszobás házacskával.
Hívott az öreg a bepucoláshoz is, de nem mentem.
Először is azért nem, mert én sem kértem erre az én házam építésénél.
Egy dolog falat húzni, ahhoz bármilyen malter jó, és könnyű a téglákat is egymás mellé/egymásra tenni, de a falra (különösen a plafonra feldobni az anyagot úgy, hogy csak a fele essen a képembe), ahhoz már valóban nagy gyakorlat kell!
Másodszorra azért, mert már nagyon tele lett a hócipőm a szekálásával.
Harmadrészt pedig – s ez volt a legfontosabb –, semmiképpen sem szerettem volna tüdőbajban elpatkolni!