Katona László
Poharak Szerte-szét
– Te hány éves voltál, amikor a szüleid azt mondták, hogy ideje munkát keresned, és saját életet alapítanod? – kérdezte Frigyes.
Hombár tudta, hogy erre a kérdésre nem fog tudni jól válaszolni. Szülei korán magára hagyták, mondván, ők is így nőttek fel.
– Három! – vágta rá Hombár. Ennél kevesen tudtak volna rosszabb választ adni. Frigyesben azonnal rengeteg kérdés merült fel.
– Három? Az legalább kettővel több, mint az egy. Az ember fia egy évesen már tudja, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Sőt, másfél éves korukra már félig kialakulóban van. Te mit csináltál három éves korodig?
Hombár gondolkodóba esett. Mit csinált ezidáig? Miért nem költözött el otthonról, mint a többi normális csecsemő? Valamit muszáj volt válaszolnia Frigyesnek, hiszen őt fogadták fel „tanítómesterének”.
Szertefalván ez volt a hagyomány. Minden újszülött kapott egy tanítót. Akire az újonc először rámosolygott, az lett a tanítója. Így ismerkedett össze Frigyes és Hombár. Hombár már nyolc éves lesz idén, sokan tisztelik a faluban bölcsessége és nagy kora miatt.
– Három éves koromra már betéve tudtam az egész életem, csak nem akartam elmondani senkinek!
Frigyes csak ámult. Úgy tekintett Hombárra, mint saját apjára, pedig mindannyian tudták, hogy neki nincs biológiai édesapja.
Szertefalván még ezenkívül többféle hagyomány is volt. Az egyik a hangutánzó verseny. Erre ifjú és tanítója együttesen jelentkezhetett. Idén, mint minden évben, a tavaszi és őszi búza beérése közti időszakban, valamikor évközben tartották meg a versenyt. Sorra gyűltek a jelentkezők. Homokozó és Lapátszén gőzmozdony utánzással, míg Franciakrémes és Irattartó székelykapu-imitálással próbáltak versenyt nyerni. Hombár és Frigyes első versenye ez, így nagyon sokat gondolkodtak, miben is jók együtt, és mi múlhatná felül a többiek teljesítményét. A világmegváltó ötlet egyszerre pattant ki a fejükből.
– Utánozzuk a Kebles Jóska bácsit!
Kebles Jóska szintén jól ismert volt a faluban. Maga tizenhárom évével a legidősebb szertefalvi lakos. Szüntelenül csak püffögött, paffogott, mintha muszáj lett volna neki. Mindene megvolt, de tanítványt sosem bíztak rá. Talán a nagy karácsonyfa orra miatt, nehogy megijedjen a gyermek. De az is lehet, hogy a vietnámi emlékbetörések gátolták.
Ezt a hangot lehetett talán a legnehezebb utánozni Szertefalván. Egy élet fájdalma van benne, és még Kebles Jóskáé is.
Eljött a verseny napja. Homokozó és Lapátszén tökéletes gőzmozdonya után, Franciakrémes és Irattartó székelykapuja következett. Hombár itt már kezdett elbizonytalanodni, de a kis Frigyes tartotta benne a versenyszellemet.
– Simán leutánozzuk azt a vénembert!
Kiáltott Frigyes, de ekkor előbukkant a rég nem látott Kebles Jóska. Nem sokat mozdult ki már, hisz ahogy mondani szokta, „haszontalan egy magamfajta egy ilyenfajta világban”. Hombár esedezett a bocsánatért, hogy a kis Frigyes nem gondolta komolyan a vénember kifejezést, egyszerűen még nincs tisztában a szavak jelentésével. Kebles Jóska egyből csendre intette. Tudta, hogy igaza van az ifjúnak, hiszen egész életében csak morgott, forgott, néha puffogott, sokszor levegőt is elfelejtett venni. Magához vette a kis Frigyest.
– Fiam! Sosem volt tanítványom, így nem tudom, mit tudnék most tanácsolni. De hidd el nekem, ha három ló egymás felé szalad, abból kettő rossz irányba megy.
Frigyes és Hombár olyan bambán nézett ki a fejéből, mint te, aki ezt most olvasod. Vártad az értelmet, bármi világmegváltó gondolatot a bölcs tizenhárom éves Kebles Jóskától. De ahogy Frigyes és Hombár is megtanulta, jobb magadtól várni az ilyet, mint azon imádkozni, hogy más adja a szádba.
A nap végén elkezdődött a szertefalvi ünnepség. Kebles Jóska magában, míg a többiek egymás társaságában ünnepelték azt, ami valójában ott sem volt. A többiek. Jóska, Frigyes, Hombár, Homokozó, Lapátszén, Irattartó. Senki sem volt ott. Szertefalva sem létezett. Az egyetlen igaz dolog, hogy Kovács Imre újra felébredt a pszichiátrián. Lassan harmadik éve tölti ott mindennapjait, miután egy tömegbalesetben elvesztette minden ítélőképességét.
Azelőtt pont olyan normális életet élt, mint bármelyik élő ember a Föld bármely pontján. Reggel felkelt, napközben ébren volt, este nyugovóra tért. Két lefekvés közt sosem felejtett el pislogni. Munkája is volt – igaz, csak részmunkaidőbe volt bejelentve, a munkáltatónak kedvezőbb feltételek miatt – a főváros egyik forgalmas kocsmájában dolgozott, mint pohártisztaság-felügyelő miniszterhelyettes, de kollégái csak úgy emlegették: „a mosis”.
Egy csodálatos reggelen úgy ítélkezett, hogy talán ha kivesz egy szabadnapot, nem borul fel a világ egyensúlya, a poharak is megvárják, valamint amúgy is vasárnap volt, amikor a húsleves és rántott csirkemell különleges illata befedi az egész országot. Felkapta hát ünneplőjét, kiválasztotta legszebb cipőjét, és egyetlen, időtől kifakult nyakkendőjét, amit valamikor a ballagása környékén kötött meg, azóta tartja magát. Nyár van, a nap ilyenkor süt a legjobban, elkél a napszemüveg. Finoman meglehelte a lencséjét, majd a dohánytól elsárgult ingujjával szépen áttörölte.
Talán már tudjátok, bizony, a Parlamenthez készül. Oda bármilyen kinézettel nem mehet az ember, hiszen az ország háza, a döntéshozatal alapköve, az irányítás alapvető központja. Tele jól öltözött urakkal és hölgyekkel, akik jogászok, ügyvédek, vagy bármely idősebbek által elismert szakmai emberek. Mert jól tudjuk már, a zenészek, futballisták, rajzművészek mind kitalált mesterségek. A sorkatonaságban sem állnák meg a helyüket, mivel onnan kizárólag egy olyan generáció távozhatott sikerrel, aki mára mind büszke magyar állampolgár, aki tisztelettudóan tekint minden generációra, megbecsüli a munkát és az érte járó fizetést, és nem panaszkodik, hogy régen minden jobb volt. Nem veti meg az alkoholt ugyan, de napi négy liternél elalszik az esti híradó közben, majd másnapig ártalmatlan.
A Parlamenthez érve valami egészen furcsa dologra lett figyelmes. Táblák, molinók mindenhol, elégedetlennek tűnő tömeg. Kissé megkavarodtak a gondolatai. Úgy érezte, ez a sok ember pontosan abba a kocsmába szeretne majd forradalmat ünnepelni, ahol ő dolgozik. Reszketett, hogy vajon jut-e mindenkinek elég tiszta pohár, így elkezdte számlálni az embereket. Hiszen pontosan tudta, hány ember befogadására alkalmas a hely. 314… 679… 1137. Elrémült. Kettővel több embert számolt, mint kellett volna. Elkezdte hát újra, hátha tévedett, hiszen ő is szokott, bár nehezen vallja be. 314… 679… 1137.
Kétszer ugyan nem ronthatta el, így sietős léptekkel elindult figyelmeztetni a főnökét, hogy készüljön a legrosszabbra, ugyanis két embert nem tud majd kiszolgálni. A nagy sietségben elfelejtett körbenézni, és nem vette észre az érkező négyeshatost. Hatalmas, sárga, hangos, de ott és akkor egy porszemnek tűnt a nyugtalanságban. Csodával határos módon kisebb karcolásokkal megúszta. De ezek csak a külső sebek voltak. Sosem ért már oda, hogy szóljon a vendégseregről. Sosem tudta meg, egyáltalán elmentek-e. Ez a gondolat kergette Kovács Imrét oda, ahol most van.
Szertefalváról minden nap álmodik. A nyakkendőjét nem hajlandó levenni. Pohárból soha többé nem ivott.