Az élet folyama

Az élet folyama megfoghatatlan, szavakba nem fogható áradat. Születünk, és meghalunk, utunk szétválaszt egyesekkel és összeköt másokkal.
Rosina egy hegyek közötti kis faluban nőtt fel, a Pireneusokban. Természetes volt, hogy ha tovább akar tanulni, egyetemen akar tanulni, akkor muszáj elmennie a szülőfalujából. De az már nem volt természetes, hogy mindjárt egy más világot is választott: Katalóniát. Nem akadályozta senki, a szülői már idősek voltak, Rosina késői gyermek volt. A faluban maradt a nálánál tizenöt évvel idősebb bátyja, aki gondoskodott, ha kellett az öregekről.
Barcelonában nemcsak a nyelv volt más – természetesen a spanyol közös nyelv volt, de a saját nyelv itt nem a baszk, hanem a katalán – hanem az aura is, a kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan légkör, amelyben az emberek éltek.
Rosina az egyetemen biológiát tanult, ami mellett nem sok ideje maradt, mert úgy érezte az elején, hogy felkészületlenebb a többieknél, többet kell tanulnia, behoznia olyan tudásokat, amik másoknak már megvoltak. Nem ismert eleinte senkit, amikor éppen nem tanult, sokat sétált, felfedezte a várost, a tengerpartot, a hegyet, a parkokat.
Egy kis szobát bérelt először, de mivel otthonról nem túl sok pénzzel jött el, munkát keresett. A város villanegyedéből keresett valaki egy bennlakó gyerekfelügyelőt, akár egyetemistát – így állt a hirdetésben. Kicsit félve ment el a hirdetésre, sok rosszat hallott arról, ahogy emberek kihasználtak au pair-nek jelentkező lányokat. Egy gyönyörű nagy villában élt a hirdető, egy negyvenes éveiben járó férfi, a négyéves kisfiával és a nyolcvanöt éves mamájával. Szimpatikusak voltak Rosinának, bár félt az első benyomások alapján dönteni. A bennlakásra felajánlott rész egy külön kis lakosztály volt, a padlásból kialakítva, egy nagy szoba, saját kis zuhanyozóval, WC-vel, főzősarokkal és hatalmas erkéllyel. Pénzzel fizetés helyett a gyerekkel kellett foglalkozni. Nem egész nap, mert reggeltől körülbelül délután három óráig a kisfiú óvodában volt, de utána délután és este az elalvásáig. A férfi manager volt egy nagy cégnél, jól keresett, de kevés ideje maradt. Volt-e felesége, vagy egyáltalán mi történt a gyerek mamájával, azt Rosina nem akarta megkérdezni. A öreg néni ellátása nem az ő feladata volt. Járt oda mindennap egy bejárónő, aki elvégezte a házimunkát, és utána még egy kicsit üldögélt a Mamával.
Megegyeztek egy féléves próbaidőben, Rosina két nap múlva be is költözött.
Eltelt egy év. Rosina szépen haladt az egyetemen, jól sikerültek a vizsgái. Jól érezte magát Jorge-éknál, így hívták a férfit, akiről hármuk közül most is a legkevesebbet tudta. A legtöbb időt természetesen Dodoval töltötte, a kisfiúval, Dominique Salvadorral. Sárkányt csináltak és sárkányt eregettek, kagylókat és csigákat gyűjtöttek, s akár otthon voltak, akár valamerre elbarangoltak, sokat meséltek. Dodo nagyon szerette a meséket, és Rosina minden este a lefekvés előtt olvasott neki. Ezen keresztül kezdte megismerni az idős asszonyt is, Ana Lídiát, akit ő – akárcsak Dodo – Anának szólított. Ana hálószobájának az ajtaja esténként nyitva maradt, és Rosina azt vette észre, hogy Ana odafigyel a mesékre. Aztán egyszer meg is jelent Ana a gyerekszobában, én is akarom hallgatni, mondta, és letelepedett egy kis fotelba. Ezután ők jártak be hozzá gyakrabban délutánonként Dodóval, Ana mesélt néha a gyerekkoráról, ők ketten meg, Rosina és Dodo, mintha testvérek lettek volna, ültek, és hallgatták. Gyakran előfordult, hogy hármasban vacsoráztak, mert Jorge-nak este is valami dolga vagy programja volt, és többször el is utazott napokra. A megegyezésük szerint Rosinának mindig megmaradtak a vasárnapok, és minden hónapban egyszer egy teljes hétvége. Ezeket általában elég rugalmasan kezelték, de úgy, hogy Rosina nem érezte magát kihasználtnak. Szívesen töltötte a vasárnapot is Dodóval és Anával, mikor Jorge elutazott, a teljes hétvégéin meg gyakran hazament. Örült, hogy a szüleit jó egészségben látja, örült, hogy az eltávozásával nem szakadt meg köztük a kapocs, szeretettel volt teli, ahogy a szüleire gondolt, bár talán másmilyennel, mintha a szülők fiatalabbak lettek volna. Hiányzott belőle már gyerekkorában is a játékosság, az olyasfajta meghittség, amit most Rosina Dodoval élt meg.
Rosina a második évét fejezte be éppen az egyetemen, mikor Ana súlyosan megbetegedett. Úgy vitték haza a kórházból, hogy az orvosok megmondták, csak néhány hete van hátra. Állandó, huszonnégy órás ápolásra szorult, de nem akart se kórházban maradni, se valamiféle otthonba beköltözni. Itt az én otthonom, itt akarok meghalni – ezzel jött haza, pontosabban hozták. Annak ellenére, hogy volt mellette állandó ápolónő, Rosina sok időt töltött ezekben a hetekben vele. Örült, ha Ana megszólalt, ha mesélt valami régesrégi dolgot, vagy, mikor látta, hogy ébren van, ő dúdolgatott neki; vagy csak csendben ült mellette és fogta a kezét. Sokat gondolt Istenre, de sohasem imádkozott hangosan. Arra gondolt, mennyire hasonlítanak egymásra ebben, Jorge családja, meg az övé. Apja is, anyja is mindig szótlanul, magukba fordulva imádkoztak.
A temetés után egyik este hárman ültek a konyhában, Jorge-gal és Dodóval. A kisfiú már hatéves lett, szeptemberben kezdte az iskolát. Rosina, szeretném megköszönni, ahogy anyámmal oly sokat törődött a halála előtti időben, mondta Jorge, és egy pénzzel teli borítékot nyújtott neki. Rosina megbántódott. Ana kedvéért tettem, nem pénzért, mondta és felment a saját lakásába.
Másnap hazament a szüleihez, egy már régóta eltervezett egyhetes látogatásra. Ott is szomorú hír várta, anyja előző nap olyan szerencsétlenül esett le a lépcsőről, hogy bár hamar kórházba vitte a mentő, kétséges volt, hogy életben marad. Két nap szenvedés után a kórházban meg is halt. Rosina természetesen ott maradt a temetésig az apjával. Egészen összetörte szegény Pedrót a felesége halála. Hosszú életet éltek le együtt, békességben, lehetetlennek tűnt neki az élet a felesége nélkül. Rosina és a bátyja azon tanakodtak, mi legyen az öreggel. Apjuk ugyan mindig azt hajtogatta, hogy ő nem akar menni sehová, de tudták, hogy egyedül nem maradhat már. Rosina bátyja magához vette az öreget, de félt, hogy ez nem lesz tartós megoldás, mert saját magának voltak problémái a házasságával, a feleségével. Rosina szívesen vitte volna magával az apját Barcelonába, de tudta, ahhoz előbb megfelelő lakást kell keresnie. S állást is, valami olyan állást, amiből ketten megélnek, s az egyetemet is be tudja fejezni mellette.
Barcelonában rögtön a megérkezése estéjén mondta Jorgenak, hogy felmond, kérte keressen másvalakit a helyére. Dodo sírva elszaladt a konyhából, Jorge pedig bocsánatot kért.
– De, Rosina, kérem, igazán ne haragudjon rám, nem akartam megbántani, csak – nem folytatta.
– Nem haragszom. Megértem, hogy csak korrekt akart lenni.
– Akkor marad?
– Nemcsak azért akarok elmenni.
Anyja haláláról már tudtak, hiszen azt elmondta a telefonban, mikor megbeszélte, hogy a temetésig lenn marad a faluban.
– Magamhoz akarom venni apámat, azért akarok keresni egy megfelelő lakást, és persze valami munkát is.
Ezt a végét már csak halkabban mondta, olvasott néhány álláshirdetést az egyetemen, de nem tudta, mennyi lenne az esélye. Az egyik biológiai laborba kerestek asszisztenst, azt egészen magánakvalónak érezte, de szívesen ment volna az egyetemi könyvtárba is.
– Rosina, figyeljen rám – Jorge kissé lassabban beszélt a megszokottnál, mint aki még maga is keresi a megfelelő szavakat. – Úgyis rendbe akartam tenni a kerti kis házat. Abban van mosdó is, Wc is, csak konyha nincs, de ha megfelelne apjának, ott lakhatna, s enni bejönne hozzánk.
Rosina meglepődött.
Végül elfogadta. Nem keresett más állást, ott maradt, s miután hármasban szépen kirámolták, kifestették, rendbe rakták a kis házat, a legnehezebbel is megbirkózott: rábeszélte apját, hogy jöjjön vele Barcelonába.
Az öreg Pedrónak jót tett a megváltozott környezet. Ugyan van olyan mondás, mely azt mondja, hogy öreg fát már nem szabad átültetni, az ő esetében ez nem igazolódott be. A legtöbb öreg, aki elhagyja a faluját, sír utána, és mindig minden apróság azt idézi a számára. Pedrónak ellenkezőleg, olyan volt, mintha kisfiú lenne megint, aki örül minden újnak, örül a változásnak. Mintha egy új élet kezdődne. Nagyon megszerette Dodot, egyik unokája se – a fiának volt két gyereke – töltött vele annyi időt, mint Dodo, akinek nem élt már egyik nagyszülője sem. Megtanította a fiút sok apróságra, fából faragott apró figurákat neki, és közösen találtak ki meséket hozzájuk, szinte életre keltve azokat.
Dodo jól tanult az iskolában, mellette Jorge még külön is taníttatta, angolra meg zenére.
Újabb két év telt el. Rosinának már közeledett a diplomakészítés, az egyetem befejezésének az időszaka, mikor az öreg Pedro tüdőgyulladást kapott és hiába ápolta Rosina lelkiismeretesen, kedvesen, néhány hét múlva meghalt.
A temetésre hazaszállították a holttestet a faluba. Rosinát Jorge vitte le az autóján, s velük ment természetesen Dodo is.
A temetés után történt, hogy az egyik falusi asszony azzal köszönt el Jorge-tól, akit a családhoz tartozóként kezelt: Aztán vigyázzon a szép fiatal feleségére!
Mind a hárman zavarba jöttek, a legkevésbé talán Dodo. Gondolt már erre vajon? Hogy mi lenne, ha Rosina a mamája lenne? A mostohamamája? Micsoda rossz szó, mérgező szó, Rosina neki sohasem mostoha!
A visszafelé utat szinte végig teljesen szótlanul tették meg. A lakásban törte meg a csendet Jorge:
– Én el tudnám képzelni – Rosina, nem tartasz túl öregnek?
Valahogy nem találta a megfelelő szavakat, annyira zavarban volt. Pedig milyen másmilyen volt fiatalkorában! Azt mondták, hogy bolondultak utána a nők. A feleségével is pillanatok alatt egymásba habarodtak, igaz, aztán ugyanolyan gyorsan el is múlt a szerelem. Már nem haragudott rá, amiért otthagyta őt, s elment a világ végére, Amerikába egy másik férfival. Egy éve, hogy a hivatalos végzés meglett a válásról. Szabad ember volt. Futó kapcsolatokkal. Nem gondolt egyáltalán mostanáig újabb házasságra, de a gondolat, hogy Rosina végez az egyetemen és elköltözik tőlük, elviselhetetlen tűnt. Rosina már hozzájuk tartozott, s remélte, hogy ők is Rosinához.

Három hónap múlva megesküdtek. Mint a mesében, boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Tényleg boldogan.

Szólj hozzá!