A sors keze

Orsi megérkezett a kórház elé. Szocreál hangulatot áraszt az épület, szürke, rideg, lepusztult. Pedig ez a főváros egyik legrégebbi, és talán legjobban kihasznált egészségügyi intézménye. Nem bizalomgerjesztő. Belépve sem jobb a helyzet. Tanácstalanul néz körül az óriási előcsarnokban. Több irányból lépcsők vezetnek az emeletre. Megdöbbentően hatalmas térbe csöppent. Hirtelen törpének, elveszettnek, szerencsétlennek érzi magát. Tudja, hogy várják, megbeszélt időpontra érkezett, mégis nyugtalan. Mentő érkezik, egy fiatal nőt tolnak a lifthez. A szagok, a beteg emberek közelsége úgy hat rá, mintha ketrecbe került vadként ébredne valahol. Tájékozódni próbál. Az információs pultnál kér segítséget. Magabiztosabbá válik, mikor már tudja, a harmadik emeletre kell mennie, ott a nőgyógyászat. A lépcső mellett dönt, nem vár a liftre. Ambuláns vizsgálatokra érkezett. Már nem fiatal. Ennek ellenére jó kondícióban van. Erőlködés nélkül ér fel a harmadikra. Ismét átjut egy lengőajtón. A Nőgyógyászat előtt, várakozók ülnek. Idősebb, fiatalabb, egyedül, párban, nyugodtabb, idegesebb. Nem ül le. Határozottan indul megkeresni a főnővért, aki majd megszervezi a szükséges vizsgálatait. Mikor megtalálja, az udvariasan tájékoztatja, kicsit várnia kell.
Szót fogad, leül az egyik gazdátlan székre, nézelődik. Hamarosan feltűnik egy magas, ősz hajú, tekintélyt sugárzó fehérköpenyes. Talán orvos lehet, ekkora távolságból nem látja jól a kitűzött azonosító kártyáját. A főnővér pont ebben a pillanatban ront ki a szobájából, majdnem összeütköznek. Akaratlanul lesz tanúja a nővér fojtott hangú, indulatoktól fűtött panaszáradatának.
– Szia, már kerestelek. Én ezt így tovább nem folytatom. Te is tudod mennyi a fizetésem. De hogy még ezt sem kapom meg időre, amikor kellene, az már vicc. Gondoltok ti arra, hogy nekünk is élni kellene? Gyereket nevelni, számlát fizetni. Elegem van! Keressetek mást! Elmegyek takarítónőnek. Vége! Ezt nem lehet így…
Orsi próbál érdektelennek tűnni, valójában az is, de pocsékul érzi magát.
– Na, ez is jól kezdődik! – összegzi magában a hallottakat.

A feszült hangulat ellenére, sikerül minden vizsgálatot végigjárnia.
Már az igazolásaira vár. Kevesen maradtak a várakozók. A délelőtti órákban a műtétre érkezők beköltöztek a kórtermekbe. Megunva a magával hozott könyv olvasását, nézelődik. Feltűnik egy magas, erős testalkatú, jóképű fiatalember, különlegesen szép, szőke párjával. Félrehúzódnak, csendben beszélgetnek. Úgy kapaszkodnak egymásba, mint két riadt, rettegő gyerek. Mellettük a földön, megtömött utazótáska.
Nem akarja nézni őket, a gondolataiban mégis ottmaradnak. Talán, túl korán jött a nem várt baba… Bizonyára most ennek vetnek véget, nem tudják még felvállalni. A feltűnő szépség bizonyára műtétre érkezett.
Mennyire más egy ilyen helyen, ha valaki nem egyedül áll, mellette van a párja. Nem úgy, mint akkor, évekkel ezelőtt. Próbálta eltolni az örökre eltemetett emléket. Magányosan várakozott egy hasonló helyen, riadt egyetemistaként. Nem volt felkészülve egy baba érkezésére.

Elszálltak az évek, jelenleg már tudta, mi vár rá. Hasi műtét, az előzetes ultrahang vizsgálatok és a szövettani eredmény miatt. Rák. Ebből bármi lehet. Fura volt az érzés. Most először, vesztésre számított. Ezzel is megbékélt. Választhatott volna magánkórházat is, de az orvos, akit választott, a város több intézményében gyógyított. Magánúton kereste meg a szakterületén egyik legjobbat. Bízott a professzorban, aki türelemmel, és őszintén tájékoztatta a lehetőségeiről
Mindenre felkészült. Legalábbis próbálkozott. Túl az ötvenedik életévén, egy vidéki kisvárosban élte mindennapjait. Ügyvédként egy saját irodát tartott fenn. Egyedül dolgozott, az adminisztrációját egy nyugdíjas köztisztviselővel végeztette. Fiatalabb korában, kezdő ügyvédként, észrevétlenül peregtek úgy az évek, hogy már nem is akart gyereket. Férjétől elvált, csak a munka maradt. Éles esze, egyéni módszerei miatt, még a kollégák is tartottak tőle. Soha nem volt vesztett ügye. Kifogástalan megjelenésű, szép, elegáns, jéghideg nő volt. Évekkel ezelőtt szülei meghaltak, egyetlen testvére Írországban élt. A barátok lassan elmaradoztak, vagy kiestek az igazinak ítélt rostán. Nem függött senkitől, és nem várta senki…

A műtét előtti napon beköltözött a kórterembe. Várakozásával ellentétben egy kétszemélyes, csendes szobában kapott helyet. A másik ágy már foglalt volt, de nem látta a beteg arcát, aki fal felé fordulva aludt. A nővérek elmondás szerint, két napja komoly műtéten esett át, még fel sem kelhet. Mivel ételt fogyasztani nem lehetett, még le kellett erőltetnie a torkán a béltisztítást segítő, undorítóan édes folyadékot. Éjszaka már alig aludt, hatásosnak bizonyult a lötty. Ez nem érdekelte, a szükséges kellemetlenséget el kellett viselnie. Készült a másnapra. Ólomlábakon vánszorgott az éjszaka… Betegtársa megmozdult és nyöszörögni kezdett. A hang felé fordította fejét, majd a folyosó halványan beszűrődő biztonsági fényében megdöbbenve ismerte fel a lányt. Amikor a vizsgálati eredményeire várt, akkor látta őt a párjával. Most egyre nyugtalanabbul mozgolódott, majd érthetően szólalt meg.
– Szomjas vagyok…
Orsi lekászálódott az ágyról, és közelebb lépett szobatársához.
– Mit szeretnél?
– Van a szekrényen a pohárban víz, meg szívószál is…
Orsi megitatta a lányt, aki erőtlenül suttogta – Köszönöm! – majd visszahanyatlott a párnájára.
Betegtársa tanakodva szemlélte. Egy abortusztól nem kerül valaki ilyen helyzetbe… Mitől van ilyen állapotban? Valami váratlan történhetett…

Nem jött álom a szemére, csak forgolódott. Derengő fény jelezte, hamarosan érkezik a reggel. Eljött a műtét napja.
A komplikációmentesen lezajlott műtéte után, nagyon nehezen ébredt. Erős fájdalmai voltak. Estére már érezte, van annyi ereje, hogy az előre elkészített, otthonról hozott fájdalomcsillapítót bevegye. Ködösen telt a másnap, sokat aludt. Rezignáltan tűrte a fájdalmakat, a viziteket. Az ápolókon kívül, csak a műtétet végző orvosával beszélt. Kevéske reményt ébresztett benne, amit az állapotával kapcsolatban közölt vele a műtétet végző professzor. Elmondta, hogy sikerült teljes mértékben eltávolítani a daganatot Persze idővel derül ki, hogyan tovább, milyen utókezelésekre lesz szüksége. Legnagyobb meglepetésére a műtétet követő második napon, megérkezett a húga Írországból. Testvére kijelentette, addig nem megy vissza, amíg Orsi segítségre szorul.
Kezdett visszatérni az életkedve. Betegtársával csak pár szót váltott, óvatosan jobban megnézte a fiatal lányt. Nem akart tolakodó módon kíváncsiskodni, se kérdezni. Sorstársa még mindig nagyon erőtlen, és gyenge volt, de már felkelt. Fájdalomtól összegörnyedve lépegetett a szobában a fürdő ajtajáig. Karcsú vékony, magas, törékeny szépség. Méz szőke haja egy vastag fonatban pihent a hátán.
Orsi a műtéte utáni harmadik éjszakán különös hangra ébredt. Először arra gondolt, talán álmodik. Pár pillanat múlva, rá kellett jönnie a hang nagyon is valós, a betegtársa sír. Halkan, panaszosan, a párnába fúrva fejét. Orsi feltápászkodott, lassan a papucsába dugva lábát, átcsoszogott a szomszéd ágyig. Óvatosan megérintette a lány vállát, majd megszólította.
– Tudok segíteni? Fáj valamid? Van fájdalomcsillapítóm, ha kell.
A lány fejét rázva, szipogva felelt. – Nem!
– Mit nem? – kérdezte nyugtalanul Orsi.
– Annyira hiányzik…
– A párod?
– Nem. Anya.
Orsi tanácstalanul nézett rá, majd megjegyezte – Ha nem bánod, visszamegyek az ágyamba, mert nagyon fáj még a sebem. Ha akarsz róla beszélni, hallgatlak…
– Nem is tudom… Ez annyira bonyolult. Tudod, én félek… Nagyon. Annyira jó lenne, ha itt lenne anya. Elmondhatnám neki a kérdéseimet, a félelmeimet. Odabújhatnék mellé, válaszolna nekem, megnyugtatna úgy, mint az anyák a lányaikat szokták…
Orsinak nem jött ki hang a torkán. Most mi a fenét mondjon vigasztalásként? Szinte semmit sem tud a lányról. Biztosan valami elkényeztetett fruska, aki megszökött otthonról jó dolgában. Most már bánja. Nem akarta megsérteni, óvatosan kérdezett
– Édesanyád tudja, hogy itt vagy?
– Úgyse érdekelné…
– Miért gondolod?
– Mert már nagyon régen nem beszéltünk… Még a gimnáziumba jártam, mikor otthagyott minket. Előtte se sokat törődött velünk. A bátyám ezért hagyta abba a sulit, elment autószerelőnek. Akkor apa kamionozott, rengeteget nem volt otthon. Én tudom, nagyon sok pénzt keresett, de otthon mindig üres volt a hűtő. Anya unta magát, eljárt szórakozni. Szerette a divatos cuccokat, márkás ruhákat vásárolt magának. Sok barátot szerzett, eljárt bulikba. Mikor a szalagavatóra kellett volna ruha nekem, azt mondta nincs rá pénz. Beszéltem apával mi legyen, akkor hagyta abba a kamionozást és végleg hazajött. Anya ment el. Néha látom, bár előfordul, hogy csak autóból. Van egy gazdag párja. Nem kell dolgoznia, még mindig nagyon szép. A nehézségek ellenére sikerült diplomát szereznem. Anya a diplomaosztásomra se jött el. Pedig meghívtam. Ugyanezt tette, mikor az esküvőmre hívtuk.
Orsi bénultan hallgatta a lányt. Amit eddig feltételezett róla, az közelébe se volt a valóságnak.
– Számomra ez érthetetlen. Bár nem született gyerekem, de ha született volna, akkor sem tudtam volna így faképnél hagyni. Én már más szemmel látom az életet. Az elmúlt napokban talán le is mondtam róla. Komolyan gondolod? Hiányzik az anyád annak ellenére, hogy szinte elfelejtett?
– Igen. Hiányzik az anyukám. Aki nem volt ott soha, mikor szükségem lett volna rá. Most is lenne.
– Mitől félsz annyira?
– Négy éve vagyunk házasok a párommal. Harminc éves vagyok. Jó a munkahelyem, mindenünk megvan. Vágytunk már babára. Rendszeresen jártam orvoshoz. A legutóbbi nőgyógyászati rákszűrésen észrevettek valamit. Az orvos gyógyszert írt. A következő vizsgálat még az elsőnél is rosszabb eredményt mutatott. Ekkor kerestem meg a professzort, aki téged is műtött. Nagyon őszinte volt. Tárgyilagosan közölte, ez bizony rák. Biztatott, van remény. Egy sajátos módszert alkalmazva elvégezhet rajtam egy műtétet. Kiveszi műtéti úton a méhemet, eltávolítja róla az elváltozást, majd visszahelyezi a helyére. Így talán lesz még lehetőségem arra, hogy gyermeket tudjak szülni. A műtét megtörtént. Most arra várok, sikerült-e minden kóros részt eltávolítani és képes-e úgy működni bennem minden, ahogyan azelőtt. Tudok már sétálni. Cipelem magammal a becsövezett tartályt az oldalamon, próbálok remélni. Tegnap a folyosón több mindent hallottam. Egy fiatal hölgy az édesanyjával érkezett, hogy először együtt hallgassák meg a születendő baba szívhangját. Láttam, amikor kijöttek, és a boldogságukat is. Mást is hallottam. Felvételre váró nők tárgyalták, hányadik abortuszon vannak túl. Úgy mintha foghúzásról beszéltek volna. Persze nem vagyunk egyformák. Hogy mitől félek? Előfordulhat, kimarad az én kis életemből, hogy babám legyen. Nagyon vágyom rá!
Orsi óvatos melegséget érzett. Eddig mereven eltolt, és elfelejtett érzései derengtek, mozgolódtak belülről. Azért kapott haladékot, hogy tanuljon meg még valamit. Segíteni másoknak, előítélet, érdek nélkül, önzetlenül. Megtette azt a pár lépést, ami a két ágyat elválasztotta. Leült a lány mellé. Hosszú még az éjszaka. Beszélt a veszteségeiről. Arról is hogyan látta világot, a betegsége előtt. Mikor elfogytak a szavak, könnyebb lett a lelke. Tudta, nem pótolhatja az elvesztegetett időt, sem az elutasított öleléseket. Mikor észrevette, hogy újra könnyes a lány szeme, biztatóan szólt hozzá – Ne félj! – majd megölelte a lányt. Ez a pillanat zárta magába egy örök barátság kezdetét, szelíden, szépen, féltő szeretettel.