Nagyot kortyoltam a sörömből, aztán becsuktam a hűtőajtót, és az órára néztem. Odakint az árnyékok megnyúltak, lassan sötétedett. Marokra fogtam a fekete nyelű konyhakést, hogy szeljek magamnak a száraz kenyérből. Az asszony még mindig sehol. Merre kódoroghat? Arra sem volt érkezése, hogy vacsorát főzzön? Pedig nagyon jól tudja, hogy mindig éhesen jövök haza. Ekkor felkapcsolódott a lépcsőházi villany, és fény-nyalábot juttatott a sötét előszobába. Kulcs zördült, és nyikorogva kinyílt a bejárati ajtó. Ő lépett be rajta, halvány mosoly ragyogott az arcán. Mifene?
– Szia, drágám! Már haza is értél? Ne haragudj, de lekéstem az előző buszt – nézett rám félénken.
A virágos ruháját viselte, amit nem sokszor vesz fel. Sőt! Csak akkor, ha ünnepelni megyünk. Vajon hová ment ebben? Milyen csinosan áll rajta! Olyan tökéletesen, hogy legszívesebben belevágnám a konyhakést. És nézném, ahogy a fény lassan kihuny a szeméből. Megráztam a fejem, hogy ez a túlontúl ismerős kép eltűnjön a gondolataim közül. Eddig nem mertem megtenni. Gyáva féreg vagyok.
– Hmm. Szia! Semmi baj, találtam magamnak ennivalót – mormoltam magam elé.
– Ha szeretnéd, megmelegítem a tegnapi paprikás krumplit – mondta kissé megkönnyebbülve.
– Nem, kösz! Azt meghagyom neked. Én már kétszer ettem belőle – közöltem vele színtelen hangon. Tudod, kinek melegítsd azt a szart! Már két napja azt eszem.
– Milyen napod volt, drágám?
– Csak a szokásos. Sok idióta, mindig mindent jobban tudnak. – Mégis, hogy telt volna a napom abban a mocskos gyárban?!
Félszeg mosollyal jött be a konyhába, és letett az asztalra egy borítékot. Sürgölődött körülöttem, elmosogatott, letörölte a pultot. Gondolom, várta, hogy megnézzem, mi van benne. De igazából rohadtul nem érdekelt. Aztán a fürdőbe ment, hogy átöltözzön. Mutatóujjammal lelöktem a borítékot a földre.
A szeletelés nyomán a kenyérmorzsák szerteszéjjel szóródtak a pulton és a feltöredezett padlón. Direkt ott hagytam őket. Kivettem a hűtőből a zsíros szalonnát, megszagoltam; finom, füstölt illatától beindult a nyáltermelésem. Csak úgy remegett a deszkán, mikor rátettem. Vágtam belőle egy jókora szeletet, és bedobtam a serpenyőbe. Sercegve sült barnára, miközben a belőle fröcsögő zsír összepöttyözte a tűzhelyet és a régi, unalmas csempét a falon. Sári visszaért a konyhába. Láttam a fél pillantást, amit a földön heverő, bontatlan borítékra vetett. Szép csendben lehajolt érte, és az asztal másik oldalára tette.
Mit sem törődve vele leültem a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalhoz, és nekiláttam a vacsorámnak. A hideg sörösüveg oldalán páracseppek jelentek meg, és lefolytak, majd tócsába gyűltek az asztalon. Szinte éreztem az ital ízét a számban, vágyódtam utána. Elkaptam Sári pillantását, ahogy feltérképezte, hányadikat iszom. Meghúztam az üveget, és böfögtem egyet. Ahogy a hűtő felé lépett, meglátta a morzsákat a padlón. Rám nézett, és én farkasszemet néztem vele. Sári nagyot nyelt, de nem szólt. Én katonákat vágtam a kenyérből, a sültből, és jó húsos hagymát ettem hozzá. Paprikás krumpli, mi, baszd meg?!
Amikor kitöröltem a tányéromat az utolsó falat kenyérrel, elégedetten dőltem hátra, és megsimogattam tekintélyes hasamat. Újfent böfögtem egy hatalmasat. Sári válla megrázkódott. Talán undorodsz tőlem, anyukám? – szórakoztam magamban. A szeme közé nézve a körmömmel próbáltam kipiszkálni a fogam közé szorult mócsingot. Alig észrevehetően felhúzta az orrát.
– Adjál még egy sört! – Ő szótlanul a frizsiderhez lépett, a sápadt fény megvilágította az arcát, ahogy kivett egy újabb üveggel.
– Nem lesz kicsit sok? – motyogta a pultnál. A szék lábai hangosan sikítottak a padlón, ahogy kitoltam magam alól. Sári felém fordult, de mielőtt megszólalhatott volna, lekevertem neki egy hatalmas pofont. Repült vagy két métert, az ablak alatt lévő radiátor állította meg. A feje akkorát kondult a fűtőtesten, mintha a templom harangját verték volna félre. Sajnos a söröm szintén a padlón végezte, törött cserepei szanaszét repkedtek. A borítékot is lesodorta.
– Ne bánts, kérlek! – könyörgött Sári. Szeméből könnyek hullottak. Jesszusom, ez azt hiszi, hogy ezzel meghat? A kezére nehezedve próbált feltápászkodni, de pont egy üvegszilánkba tenyerelt. Hangosan felszisszent. Most már nem csak a feje, a tenyere is vérzett.
– Mindent összevérzel! – dobtam oda neki egy konyharuhát. A hűtőhöz léptem, kivettem egy másik üveg sört, és nyugodtan kortyoltam belőle egyet. Sári szédelegve állt fel, a konyharuhát vérző fejéhez tartva. Tovább bőgött. Volt valami visszatérő üteme annak, ahogy a repedtfazék hangján óbégatott, éreztem legbelül, úgy szólt, mint egy rigmus, ami befészkelte magát az agyamba. Mint az az idióta technozene, amit a szomszéd fia hallgat csutka hangerőn, nyitott ablaknál, mikor épp olyanja van. Felemeltem az öklömet, és Sári nyomban elhallgatott. Lekuporodott a konyhaszékre, és a véres haját törölgette.
Hangosan csippant a telefonom. Odapillantottam. A haverom küldött valami képet. Feloldottam a mobilt. A felvillanó, elmosódott fotón egy nő ült egy kávézó teraszán, és egy szakállas férfival beszélgetett. A nő arca ismerősnek tűnt, nem is tudom, honnan. Ránéztem Sárira. A virágos ruha. Az övé is ugyanolyan, mint a képen. De az arca, az nem stimmel. Ez a nő a képen boldog mosollyal néz a férfira. Hacsak nem… baszd meg, ez a Sári!
A fejem lüktetni kezdett, a négy sör egy pillanatra megszédített. Két ujjal próbáltam masszírozni a halántékomat, miközben a pultnak támaszkodtam. Éreztem, ahogy egyre nő a dühöm, elönti az agyamat a vörös köd, és végül a széken gubbasztó Sárira vetettem magam. Ököllel zúztam össze az arcát.
– Adok én neked boldogságot! Mi a szart képzelsz, te szajha? Hogy itt hagysz egy szarjankóért, és boldogan élsz, míg meg nem halsz? Én meg egyedül maradok? – ordítottam, és gyepáltam tovább.
– Ne! Ne! Kérlek, ne bánts! – sikoltotta, de én csak ütöttem, ahol értem. Sári próbálta védeni magát, de a következő ütésemtől megreccsent a karja, és tehetetlenül hanyatlott le mellé. Vinnyogott és sikított, de befogtam a száját, nehogy má’ meghallják a szomszédok, és kihívják ránk a zsarukat. Sári nehézkesen ülő helyzetbe húzta magát. Halkan nyüszített, ahogy ép kezével a konyhapultba kapaszkodva próbálta felhúzni magát, de közben lesodorta a deszkát a konyhakéssel együtt. Erőtlenül visszahanyatlott. Egy pillanatra megálltam, zihálva vettem a levegőt, a koszos ingembe töröltem a verejtékező homlokomat, és a jobb kezemmel a késért nyúltam. Közben felködlött bennem a pillanat, amit annyiszor elképzeltem. Gépiesen marokra fogtam a szalonnától csúszós nyelű konyhakést, felemeltem és idegből beledöftem Sári mellébe. Mintha csak vajba mártottam volna, úgy csúszott bele. Feldagadt szemhéja mögül meglepetten nézett rám, esküszöm, el is átkozott magában. Rohadt boszorkány! Aztán végre istenverte csend vett körül. A feleségem hördült még egyet, én ijedten megrázkódtam, majd kihúztam belőle a pengét. A nyitott résen át szivárogni kezdett a ragacsos vér. Még egyszer belevágtam a kést. Végleg elkussolt.
Eszembe ötlött, hogy ezt most el kell innen tüntetnem, de aztán lehűtöttem magam. Feltérdeltem – ettől hangosan recsegtek az ízületeim. Lassan fújtattam, lehiggadtam. Olyan nyugalom áradt szét bennem, amilyet régóta nem éreztem. Aztán izgalom, jóleső izgalom, mint mielőtt rohadtul megkívánok egy nőt. A két lábam között megmoccant valami. A szemem kitágult, még a lélegzetem is visszatartottam. Évek óta nem éreztem ezt – oda kellett néznem, hogy biztosan jól érzékelem-e. De a nagy hasamtól nem láttam, így megmarkoltam. Hangosan elröhögtem magam, és ha fel bírok állni, talán ugráltam is volna. A farkam olyan keményre merevedett, mint az acél konyhakés. Kihúztam Sári melléből a pengét. Időközben teljesen besötétedett, de az utcai lámpa sápadt fénysugara megvilágította a földön heverő vérpöttyös borítékot. A szilánkok apró hegy-árnyakat formáztak rá. Vigyázva feltápászkodtam, nehogy belenyúljak az egyik szilánkba. A késsel nyitottam fel a borítékot, és a véres kezemmel kihúztam belőle a lapokat. Egy nyomtatvány volt. Keresetlevél házassági bontóperben. A felperes adataival kitöltve. Lerogytam a székre, a papír pedig kiesett a kezemből. Rá a morzsás, zsíros asztalra.
Tényleg elhagyott volna ez a büdös kurva!
– Hát ezt neked! – ordítottam, és teljes erőmből az asztalba vágtam a véres kést. A fa megreccsent. A késről lassan lecsorgó vércseppek a válási papír közepére folytak, végleg elmosva a felperes nevét.
