Húsvétkor futni voltam. Van a világnak egy számomra kedves zuga. Egy hely, ahol korán reggel legfeljebb a vadkacsák halásznak alábukva a víz felszín alá, ahol szürke gémek ácsorognak rezzenéstelenül, egy lábon egyensúlyozva a homokos parton, halra lesve a reggeli párában. Távolabb uszályok ringanak lomhán, a vízfelszín visszatükrözi a végtelen kék vásznat melyen bodros felhők lebegnek. Az ösvény lombos fák között vezet hosszan, balomon a holtág zöldes csíkja kanyarog, időnként csobbanás jelzi egy-egy hal kiugrását, néhány pecás kifejezéstelen arccal üldögél a végtelenbe bámulva. Jobbomon a gát magasodik védelmezőn, virágos cserjék színpompás karéjában, fölöttem az összeboruló fűzfák és vadgesztenyefák ágai, néha még mókust is látok, szaporán iramodik ágról ágra, csak a libbenő gallyak jelzik útját. Április van, de már az orgonák is kibontották illatos lila virágaikat.
Régen futottam, óvatos duhaj vagyok, csupán néhány kilométert szándékoztam kocogni. Valami mégis tolt tovább, és tovább, egyre messzebb, egészen a kiszögellésig. Gravitáltam a torony felé, ahol a holtág kiszélesedik, beletorkollik a vén Dunába. Ha kifutok a félsziget csücskéig, jó messze el lehet látni mind északnak, mind délnek. Szeretem ezt a látványt, majdnem olyan, mintha a tenger végtelenjét látnám. Tekintetem a határtalan horizonttal összekapcsolódik, nyugtatóan hat a szememre, egyensúlyba hoz, ami külső egyensúlyt teremt és harmonizálja a mozgásom, a légzésem és végtelen szakaszon képessé tesz a fáradtság nélküli futásra. Légüres térben létezem. Nincs semmi egyéb az elmémben, kiüresedett. Vagy a fáradtság teszi, vagy az összpontosítás, mellyel óramű pontossággal emelem a kezem, a lábam, összehangolva a végtagjaim a lélegzetemmel. Már a fejtartásom is beállt egy olyan szögbe, ahol könnyű a légzés, szememmel egyenesen előre nézek, épp csak érzékelve a tájat, ami körbe vesz. Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a kiszögellésig, addig a pontig, ahol a földnyelv mélyen benyúlik a Dunába. A lábam vitt, mechanikusan, mintha egy robot pilóta vette volna át a vezérlést bennem, gondolkodás nélkül. Arra emlékszem, a homokpadig lekanyarodtam, hogy közelebbről szemügyre vehessen a halászó kacsákat, a zöld vizet, az ugrándozó halakat, hogy érezzem lábam alatt az apró szemcsés sárga homokot.
Néhány éve ultrafutóval kocogtam végig egy budapesti félmaratont. Betegségből felépülőben edzésként vett részt rajta, nem is nevezett be. Könnyedén ügetett mellettem, én végig küszködtem a távot. Akkor mondta, számára a futás misztérium, vonzódás, bűvkör, gravitáció, vonzódás a végtelen felé, mert van egy pont, amit ha átlép, szabaddá lesz. Nem is átlép, talán az átszakít kifejezést használta. Megszűnnek a korlátok, a tér és idő szűkre szabottsága, kilép a fénybe, maga mögött hagyja az árnyékvilágot ugyan úgy, mint személyiségét, énjét és valami nagyobb, tágasabb és jelentősebb egész részeként létezik tovább, amíg célba nem ér. Utána ismét rázárul a személyisége, a futás fáradtsága, ólmos izmai és ragacsos izzadtságcseppjei, a végesség. Ezt az érzést keresi és hívja meg újra, minden egyes ultra táv alkalmával. Weöres Sándor ugyanerről így ír „fölötted az ég, alattad a föld, közötte a létra”.
