Belépő Meseországba

Eredetileg a folyóhoz készültünk lemenni, fürödni és labdázni. Ilyen meleg nyári napokon majdnem minden napot ezzel töltöttünk. Örültünk a szabadságnak, a nyárnak, a gimnáziumnak még az emléke is messzeszállt. Hatan voltunk fiúk és hatan voltak a lányok is, de ez a paritás véletlen volt, egyszerűen így alakult. Volt még néhány haverunk, akik hozzánk tartoztak, de valamiért kiestek ebből a nyárból. Az egyiket elvitték egy külföldi nyaralásra, egy másik dolgozik egész nyáron az apja vendéglőjében, egy harmadik meg otthon fekszik begipszelt lábbal, és a PC-jén játszik egész nap. Szóval így maradtunk csak hatan a napi csellengésekhez. A lányokat ismertük a suliból, de csak felületesen, nem ugyanabba az osztályba jártunk, mi matek-fizika szakosok voltunk, ők meg egy nyelvi osztály.
A nap jó melegen sütött már délelőtt is, a biciklijeink felverték a szántóföld melletti kis földúton a port, ahogy karikáztunk a folyó felé. Az egyik lány, azt hiszem a Panka, megkérdezte:
-Voltatok már a Meseországban?
Ez a Meseország valami frissen nyílt látványosság volt a szomszéd kisvárosban, úgy körülbelül öt kilométernyire innen. Nem tudtuk pontosan, hogy mit takar a neve, valami olyasmi lehet, mint a Disneyland, egy kalandpark mindenféle attrakcióval.
-Állítólag van benne egy szuperlabirintus – szólalt meg Döme, miután a kérdésre senki sem válaszolt, mindenki csak a fejét rázogatta, hogy nem.
-Menjünk el! – Zoli kiáltotta, aki a boly végén karikázott.
Az elől haladók leálltak az út szélén, és aztán mindnyájan csatlakoztunk hozzájuk
-Most menjünk el oda? Komolyan gondoljátok?
-Miért ne? – ezt ketten is mondták egyszerre.
-Tényleg, miért is ne?
Nálam nincs pénz, akartam mondani, de aztán mégse szólaltam meg hangosan. Az állandó pénznélküliséget kicsit kínosnak éreztem mindig, bár tulajdonképpen rendesek voltak a srácok, mert nem éreztették velem a csóróságot. Minek mondjam, úgyis sejtik, gondoltam magamban, meg aztán úgysem mennék most egyedül le a folyóhoz, biciklizem velük, aztán legfeljebb majd ott csak kívülről nézelődöm.
A lányoknak se volt kifogásuk, úgy látszik, mindenkiben erős volt a kíváncsiság. Nyilván ilyen parkokba jobb haverokkal menni, és nem a családdal. Bár akik itt a társaságból voltak az igazi Disneylandben is, mert volt két ilyen lány, azok persze a mamájukkal meg a papájukkal voltak ott. Ők bicikliztek mellettem, mikor továbbindultunk, hallgathattam a beszélgetésüket az élményeikről. Én csak Budapesten voltam a Vidám Parkban, azt is csak egyszer, gondolom az összes ilyen kalandpark hasonló lehet.
Valamivel több, mint félórába tellett, mint odaértünk. Az egész kívülről olyan volt, mint egy nagy erődítmény, óriási falakkal. Hatalmas betűkkel állt a tetején: Meseország. De csöppet sem tűnt mesésen vonzónak, mintha nem is valami szórakozáshoz építették volna, hanem őrzésre. Azt a filmet juttatta az eszembe, ahol óriási dinoszauruszokat keltettek életre, azért kellett a nagy kerítés.
Bár nem jártam errefelé, amíóta ezt a parkot ideépítették, azért a környék ismerős volt. Itt sem volt messze a folyó, gondoltam, legurulok majd oda, míg a többiek bemennek. Oda is mentek már rajtam kívül mindnyájan a Bejárat feliratú kapuhoz. Aztán egyszerre csak hallom, hogy kiabálnak utánam: Pisti, Pisti!
A csoda vigye el! Azt hittem, tudják, hogy nincs pénzem, utálom magyarázgatni. Azért odamentem.
Itt nincs is belépő! Csak kilépő van, de csak azoknak, akik nem találnak ki a labirintusból! Nem akarod megpróbálni?
A bejáratnál volt egy reklámpapír, azon lehetett elolvasni a részleteket. Tényleg nem kellett belépőt fizetni, hanem aki akart, kaphatott – valamilyen tárgy letétbe helyezése ellenében – egy csodaszemüveget. Azután majd bevezetnek mindenkit egy labirintusba, amelyikből itt a bejáratnál még semmi sem látszott.
A többiek már mind leadták valamelyik darabjukat, a legtöbben a mobiljukat, mert azt amúgyis tilos volt bevinni. Én a pecabotomat adtam le, a biciklim meg kintmaradt lezárva. Gondoltam, csak megoldom valahogy azt a labirintus rejtvényt, és akkor biztosan nem kell fizetnem – úgysem tudnék miből. Úgy láttam, hogy a többiek is valahogy hasonlóan éreztek, mindenki biztos volt abban, hogy ez egy jó ingyen mulatság lesz.
A csodaszemüvegről nem derült ki semmi, hogy mitől csoda. Állítólag segít a haladásban. Vagy végigmegy valaki a segítségével a labirintuson, és akkor bejut az igazi Meseországba, vagy van rajta egy segélykérő gomb: ha azt megnyomja, érte jön egy drón és visszaviszi oda a bejárathoz, ahonnan elindultunk. Ezen persze nagy fensőbbségtudattal nevetgéltünk mindannyian: egy ilyen gomb nyilván az egész kicsi gyerekeknek van, számunkra nem lehet probléma a keresztülvágás a labirintuson. Ugyan az egyik lány félig félve, félig halkan megjegyezte, hogy talán olyan ez a labirintus, mint amilyen a Harry Potter filmben volt, de hangos kacagással feleltünk rá.
Furcsa módon azt egyikünk se kérdezte meg, hogy milyen az az igazi Meseország, ahová majd bejutunk. Úgyis hamar ott leszünk, majd meglátjuk, talán erre gondoltunk mindannyian, mikor elindultunk.
A labirintus elején még együtt haladtunk mindannyian. Nem volt semmiféle tervünk vagy taktikánk, egyszerűen nem hittük, hogy az egész több lehet, mint valamiféle könnyen átlátható látványosság. A szemüvegeinket próbálgattuk, mint valami újfajta elektromos játékot szoktunk próbálgatni, de túl sokat nem segített. Így értünk egy elágazáshoz, vagy pontosabban egy kis térhez, ahonnan három irányba lehetett továbbmenni.
Még alig töprengtünk pár percet, mikor a Kati hirtelen felkiáltott: Jé, ez működik! Látott valamit a szemüvegén, talán az egész labirintusnak egy nagyobb részletét, és azután mi kérdezni se tudtunk már semmit, olyan gyorsan elindult három barátnőjével az egyik úton.
Mi többiek erre a saját szemüvegeinkkel lettünk elfoglalva. Szóval, ezek mégiscsak jók valamire? Csak ki kell találnunk, hogyan működnek? Forgattuk, nézegettük őket, de hiába.
Az egyik srácnak, Ricsinek nagyon tetszett az egyik lány, Eva. Látszott, hogy se ő, se a haverja, a Gyula, nemigen fogalkoznak a szemüvegeikkel, az Evát meg az Esztit figyelték, akik nem mentek el az elindult lánycsoporttal, és hamarosan rábeszélték őket, hogy menjenek négyesben együtt tovább. Mi kijutunk majd a szemüvegek segítsége nélkül is, mondták magabiztosan a lányoknak, és úgy tűnt, hogy azoknak nem kellett sok biztatás. Elindultak négyen egy másik úton.
Mi is négyen voltunk, akik ott maradtunk: Döme, Zoli, Pali meg én. Nézegettük a szemüvegeinket, de egyikünknél sem mutatott semmit. Nem láttunk rajta semmi bekapcsolót vagy ilyesmit, de végül mindannyian feltettük a magunkét, és úgy indultunk tovább, a harmadik úton. Ugyan nem látszott belőle több, mint az elsőből vagy a másodikból, de úgy éreztük, hogy jobb, ha mi valami mással próbálkozunk.
Nem tudom, hogy a többi út is homályos volt-e, de a mienk igen. Nem volt teljesen koromsötét, halványan látszott valamiféle ösvény, de ami az utat szegélyezte, abban már bizonytalanok voltunk. Fal? Fák? Bokrok? Akár le is térhetnénk az ösvényről, amelyen haladunk? Néha különös hangokat hallottunk, emberi és állati hangokat egyaránt. A furcsa az volt, hogy úgy éreztük magunkat, mintha teljesen egyedül lennénk egy dzsungelben, pedig a tudatunkban bennünk volt, hogy itt valahol rengeteg ember kell legyen a közelben. Próbáltuk időnként forgatni, nyomkodni a szemüvegeinket, csak úgy találomra, de hiába. Nem sikerült 'bekapcsolnunk' őket. Alig-alig beszélgettünk, talán azért, mert lefoglalt mindannyiunkat a félhomályban való útkeresés, de lehet, hogy azért is, mert kezdett egyfajta bizonytalanságérzés, félelemérzés költözni belénk. A magabiztosságunk elszállt, de ezt még önmagunknak sem vallottuk be, nemhogy egymásnak. Lassan haladtunk, és egy darabig nem történt semmi. Ellenkezőleg. Az, hogy menni tudunk a félhomály ellenére is, egy kicsit csalóka vigasztalást adott: haladunk a szemüvegek nélkül is, nem lesz itt semmi veszélyes, nyilván előbb-utóbb kijutunk ebből a labirintusból.
Egyszercsak a Dömével történt valami. Nagyot, kétségbeesettet kiáltott, és futni kezdett. Meneküljünk, kiabálta. Mi, a többiek, nem értettünk semmit. Nem láttunk semmilyen szörnyeteget, zavarosnak tűnt a hadarása. Mi elől menekül? Látott valamit a szemüvegén? Miért nem áll meg inkább, és mondta el, hogy sikerült működésbe hoznia? Hiába kiabáltunk utána, hamar eltűnt a szemünk elől.
Akkor megálltunk, és a Pali azt mondta:
Srácok, mi maradjunk együtt. Ha bármit mutatna valamelyikünk szemüvege, mindenekelőtt mondjuk el egymásnak, jó?
Ebben megállapodtunk. Tényleg ez tűnt logikusnak. Eddig két szemüvegről láttuk, hogy valahogy mozgásba jöttek, és a mind a kettő gazdája, a Kati is meg a Döme is, ahelyett, hogy elmesélték volna, mit látnak, gyorsan elindultak. Miért? Valami ijesztőt láttak? Nehezen leírhatót, elmesélhetőt?
Mielőtt továbbindultunk volna, Zoli megszólalt:
Mennyi az idő? Úgy látszik, hogy most fogyott ki az elem az órámból, mert megállt.
Palinál nem volt óra, mert azt mondta, hogy ő mindig csak a mobilja óráját szokta nézni. Nekem nem volt mobilom, viszont volt rajtam egy öreg karóra, még a nagyapámé volt valamikor. Amint ráneztem, láttam, hogy az is megállt. Elfelejtettem volna felhúzni reggel? Bizonytalan voltam.
Nem tudtuk, hogy mennyi idő telt el, mióta bejöttünk ide. Azt gondoltuk, hogy nem lehet több, mint félóra, de kezdtük úgy érezni magunkat, mintha már hetek óta elszakadtunk volna a külvilágtól.
Kicsit komoran, óvatosan indultunk tovább.
Talán tíz perc se telt el, mikor a Zoli felkiáltott. Nem értettük, hogy mit, megálltunk, elkaptuk a karját, úgy kérdeztük: Mi az? Láttál valamit? Mit?
A homályban is jól látszott, hogy egészen feldúlt az arca.
Ahová megyünk, az valami nem jó hely, srácok, forduljunk vissza… – motyogta.
Miért? Mit láttál?
Látszott rajta, hogy küzdött magával, mintha félne, hogy bolondnak tartjuk majd.
A nagyanyámék házát láttam, afelé megyünk, és benne a nagyanyámat és a nagyapámat. Várnak minket.
Na és?
A nagyszüleim évek óta halottak, majdnem egyidőben haltak meg.
Erre nem tudtunk mit mondani. Egyre kevesebbet értettünk az egészből. Zoli szólalt meg elsőként:
Ne haragudjatok, de nekem elég volt. Kimegyek.
Megnyomta a vészgombot a szemüvegén, és hamarosan megjelent egy drón. Zoli követte azt, visszafelé, oda, ahol bejöttünk.
Szótlanul álltunk Palival. Magunk se értettük, hogy mi hajt még minket előre, miért nem mentünk vissza a Zolival. Biztos adott volna nekem is kölcsön valamelyik srác pénzt. Lehet, hogy a többiek már mind kint vannak valahogy, és beültek a büfébe, és azóta már jót nevetgélnek rajtunk?
Lehet. De ugyanúgy lehet az ellenkezője is, hogy még itt bolyonganak valahol, hiszem mi csak a Zolit láttuk visszafordulni.
Nem feladni semmit, amibe belevágok. Ki nevelte ezt belém? Vagy így születtem? Nem tudom, de, mint már sokszor az életemben, ez az érzés volt bennem.
Továbbmentünk. Pali haladt elől, én meg mögötte. Szótlanul mentünk. Lehet, hogy érzékcsalódás volt, de úgy éreztük, mintha világosabb kezdene lenni. Egyszercsak Pali megtorpant, és azt mondta: Ez az!
Mi az? Kérdeztem.
Egy pillanatra mintha felvillant volna az egész, ahol vagyunk. Vagy legalábbis egy nagyobb rész. Mintha madár lennék, és felülről nézném.
Ez kicsit furcsán hangzott, nem feleltem rá semmit.
Pali megfordult, hogy lássa, ott vagyok-e még, és úgy folytatta:
Mindjárt ki fogunk érni egy nagy, világos tisztásra. Még a napot is látjuk majd, és …
Nem tudta befejezni a mondatot. Mivel nem figyelte, hogy hová belép, lezuhant valahová. Egy gödörbe, egy szakadékba, egy mesterséges süllyesztőbe? Fogalmam se volt. Kiabáltam utána: Pali, Pali! De a föld mintha már bezáródott volna, Pali eltűnt, és a nyílás is eltűnt.
Segítség, segítség!
Hiába kiabáltam, senki sem hallotta meg. Vagy legalábbis én semmi jelét nem észleltem, hogy bárki is meghallotta volna, reagált volna. Hová tűnt Pali? Ez a valami, ahová lepotyogott, is része az egész labirintusnak, és semmi baja, vagy kellene segítséget hoznom? Nem tudtam a választ.
Egyedül maradtam, és nem tudtam, hogy mit csináljak.
Vajon, ha a szemüvegen megnyomom a vészgombot, akkor kivezet egy drón, de a Palin nem segítek, vagy…?
Még néhányszor kiáltottam a nevét: Pali! Pali!
Senki sem válaszolt.
Leültem, és próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek. Tovább vagy vissza?

***

Aznap délután a kis társaság Pista nélkül karikázott haza. Nevetgéltek, vidámak voltak, megbeszélték, hogy másnap megint a folyóparton találkoznak.
Egy hét is beletelt, mire a rendőrség az eltűnt fiú keresésében odáig jutott, hogy bementek a labirintusba. Nem találtak ott mást, csak a Pista által használt szemüveget.

Szólj hozzá!