A csúcson: Hetedik történet

Nem szoktam rendszeresen naplót vezetni. Tíz évvel ezelőtt írtam le egyszer hosszabban, amit magamról és az életről gondolok, és most másodszor is nekilátok.
Huszonnégy éves vagyok, holnap lesz húsz éve, hogy egy balesetben elvesztettem a szüleim. Nagybátyámék vettek magukhoz, és neveltek fel. Nagybátyám evangelikus pap, így lehetett családja, és van is egy fiúk, aki már nemsokára negyvenéves lesz.
Tíz évvel ezelőtt írtam róluk bővebben, így ezt most nem teszem. Akkoriban nyertem meg az ifjúsági Európa-bajnokságon a 100 méteres mellúszást a lányok között, nagy tehetségnek tartottak, de én abbahagytam az úszást. Írtam erről a szándékomról, hogy a tanulást, az életet akarom választani, és nem a versenysportot.
Így is történt, és azóta sem bántam meg. Szerencsére nagybátyámék sohaem próbáltak erőltetni, pedig elég szigorúan neveltek, kitartásra és a küzdelem felvállalására. Igaz ember légy, ez a fontos, mondta a nagybátyám, mikor bejelentettem, hogy abbahagyom az úszást, és a nénikém meleg pillantása bátorított mellette.
Elitnek tartott gimnáziumba jártam, sokat tanultam, és szerettem tanulni. Természetesnek tűnt, hogy felvettek utána a jogi egyetemre, hiszen maximális pontszámot értem el. A jog talán sok fiatalnak száraznak tűnik, és nem túl vonzónak, hogy sokat kell tanulni. Én szerettem, és simán haladtam a diplomáig, amelyet két hónapja sikeresen megvédtem. A jövő hét elején kezdek el dolgozni egy nemzetközi cég vállalati jogászaként.
Ó, anya és apa, de sokat gondoltam rátok közben! Bárcsak láthatnátok engem, bárcsak örülnétek nekem, talán még lehetett volna testvérem.
Magányos gyerek voltam. A nagybátyámék egyre idősebbek, jólelkű emberek, de mindig megmaradt köztünk a távolság. Abban az illúzióban éltem, hogy veletek, a szüleimmel ez más lett volna.
Az úszás abbahagyása után nem akartam teljesen sportolás nélkül maradni, így beiratkoztam egy hegymászóklubba. Majdnem minden hétvégén túráztunk, és a szünidőkben többször beválogattak távolabbi expedícíókba is. Így megmásztam több csúcsot az Alpokban és voltam egyszer Dél-Amerikában, Peruban.
De az igazán nagy csúcsnak az idei év számított. A Himalája. Ott töltöttem az utóbbi két hónapot. Úgy is volt eltervezve és beütemezve, hogy a diplomám megvédése után rögtön elutaztam.
A csoportunk többi tagja már Kathmanduban várt rám. Két nap múltán rögtön útnak indultunk az alaptábor felé.
Van Kathmanduban egy német barátnőm, akivel évekkel ezelőtt egy túrán ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Férjhez ment egy sherpához, és egy nagy trekking irodájuk van Kathmanduban. Ők közvetítették a mostani expedícíónk számára a sherpákat, a hegyi vezetőket. Nem is volt sem az emberekkel, sem a felszerelésünkkel semmi problémánk.
Azt persze tudtuk, hogy a csúcsra csak hárman közülünk indulhatnak majd el, a többieknek az alaptáborban kell maradniuk, és kapcsolattartással, meg minden szükséges módon segíteniük. Nem tudtuk, hogy ki lesz a három szerencsés, hatan voltunk, akik pályáztunk erre. De ez a túravezető döntése volt, akiről tudtuk előre, hogy ő lent fog maradni az alaptáborban.
Két fiú mellett én lettem a harmadik, akit kiválasztott, hogy megmászhatjuk az Everestet. Bár erről ábrándoztam már rég óta, mikor végre reális lehetőség lett, egészen fantasztikusnak éreztem. Mi motiválta a csoportvezetőnket, hogy így döntött, hogy bekerültem a három kiválasztott közé, magam sem tudom. Azt hiszem, hogy volt a csoportban még legalább két fiú, akik szerintem ugyanolyan jól felkészültek voltak, mint én. A vezetőnk talán újságcikkeket látott maga előtt? 'Az első magyar nő a Mount Everest csúcsán!' Ez valami olyan dicsőség, amely a túravezető hírnevét is öregbíti? No meg a reklámbevételek a klubunk kasszáját? Nem tudom. Egyáltalán nem foglalkoztam akkor ezekkel a gondolatokkal.
A hegyre koncentráltam, a csúcsra, kicsit olyannak éreztem, mint egy istenséget, aki vár rám. Vajon milyen hangulatban lesz? Kegyes? Vagy haragvó?
Mindhárman, akik a csúcs megmászására indultunk, kaptunk egy külön sherpát. Nem kellett közös utat választanunk, és valóban, mind a hárman más útvonalat választottunk.
Az én sherpa kísérőmet Mohannak hívták. Csendes, szimpatikus fiatalember volt, aki már járt egyszer a csúcson. Úgy saccoltam, hogy nem lehet többbel, mint két-három évvel idősebb, mint én. Szótlan volt, csak akkor válaszolt, és akkor is röviden, ha kérdeztem valamit. Nem tudtam, hogy ez az angol tudása miatt van-e, mert mindent megértett, amit én mondtam, vagy egyébként is ilyen zárkózott a természete.
Nyugodt időben indultunk útnak, és kicsit előbb, mint terveztük értük el az első tervezett megállóhelyünket. Másnapra borús időt jósoltak, ezért már kora hajnalban talpon voltunk, hogy minél hamarabb megtegyük az aznapi adagot. Jó is volt igyekeznünk, mert dél körül erősen feltámadt a szél, kegyetlenné vált a hideg, nem lehetett látni már se előre, se hátra. A hegyistenség kegyessége abban nyilvánult meg, hogy éltünk, nem vesztünk oda, legalábbis mindketten így éreztük, mikor Mohannal dideregve biwakoltunk aznap este. Nem kérdezte meg, hogy nem akarok-e visszafordulni, de látta rajtam, hogy sok erőt elrabolt tőlem a vihar meg a fagy. Azzal vigasztalt, hogy másnap elérhetjük a csúcsot, alig több, mint 200 méterre lehetünk.
Kétszáz méter! Ez itt lent, a síkságon, úgy hangzik, mint semmi, legalábbis egy egészséges embernek. De aki járt már valamilyen magas hegyen, az tudhatja, hogy nem semmi, de még mennyire nem semmi!
A rádiókapcsolatunk az alaptáborral még a vihar idején megszakadt, így azt sem tudtuk megkérdezni, hogy mi van a többiekkel, csak remélni tudtam, hogy mindenki rendben van. Vagy legalább él.
Szerencsére másnapra lecsendesedett az idő. A homály, a köd megmaradt – lehet, hogy talán felhőknek kellene neveznem – de nem tépett már annyira a szél.
Alig indultunk el felfelé, mikor a jobb oldalról valami nyöszörgésfélét hallottam. Mintha 'help!' lett volna, alig hallható, erőtlen segélykiáltás. Megálltam, és Mohan is megállt. Rám nézett. Merre? Ez volt a tekintetében. Biztos voltam benne, hogy ő is hallotta a segítségért könyörgő hangot. Hallottam már többször, hogy gyakran elmentek már hegymászók más, bajba jutott társak mellett. Ugy sem tudunk segíteni, ezzel vigasztalták magukat, amellett, mindenkinek kiszabott ideje volt, hogy megmássza a csúcsot, utána szabaddá kellett tennie a pályát. Ezt nem dönthette el a sherpa, ezt nekem kellett megtennem. Ha elindulunk utánanézni – kérdés, hogy egyáltalán tudunk-e segíteni – akkor ugrott a csúcs, se időm, se erőm nem lesz már megmászni. Egyszeri lehetőség az életben. Dicsőség, hírnév, meg minden. Bosszantott, hogy egy pillanatig haboztam. Aztán intettem Mohannak a fejemmel, és jeleztem, hogy megnézzük, honnan jön a hang.
Egy francia hegymászó volt, egyedül. Nem tudom, hogy mert sherpa nélkül elindulni, talán elég gyakorlottnak érezte magát. Eltört az egyik lába, feltehetően még azelőtt, hogy nagy fájdalmak és nehézségek között megkapaszkodott egy csöppnyi sziklamélyedésben. Néhány lábujja is lefagyott, de ezt már csak később hallottam.
Délután lett, mire sikerült rádión elérnünk az alaptábort, és Mohan rá tudta venni az egyik sherpát, hogy jöjjön segíteni neki a sebesültet levinni. Bár a sherpáknak nagy gyakorlatuk volt ebben, mégis emberfelettien nehéz volt azon körülmények között még valakit vinni. Egyszerű az ilyen a városban, jönnek a mentők, és hordágyra tesznek valakit, de fent a hegyen ez sok helyen nem megy. Mohan a hátán cipelte, és helyenként vonszolta a szerencsétlent addig a helyig, ahol másodszorra táboroztunk. Odáig jött fel másnapra egy másik sherpa, hogy együtt tudják levinni az alaptáborig, ahol már át lehetett adni egy mentőhelikopternek.
A szerencsétlenül járt franciának volt balesetbiztosítása, ami elengedhetetlen ahhoz, hogyy valakinek segítsenek. Többször hallottam, hogy még az is előfordult, hogy a mentőhelikopter sem szállt fel, amíg nem fizették ki előre. A francia férfi talán maga sem fogta fel teljesen, milyen óriási szerencséje volt Mohannal és a társával.
Kegyetlen dolog? Volt alkalmam megnézni a falut, ahol Mohan a családjával él. Nagy a nyomor a mi fogalmaink szerint. Nagyon remélem, hogy a francia férfi, amikor felgyógyul, kellő jutalomban részesíti majd mindazért, amit érte tett.
Mindenki a saját felelősségére megy fel a hegyre, a csoportvezetőm így reagált, mikor az alaptáborban összetalálkoztunk. Láttam, hogy haragszik rám, amiért a csúcs megmászásának dicsősége helyett inkább segíteni akartam. A masik két csoporttársam se jutott fel, őket visszafordította a vihar.
Apa, anya, ugye ti helyeslítek, hogy ezt választottam, hogy így döntöttem?
Sajnos, ez a világ olyan, hogy kevesen értettek meg. Te tisztára bolond vagy, mondta egy lány, akit pedig mostanáig jó barátnőmnek tartottam.
Valamikor még a gimnáziumban azt olvastam valahol egy régi latin szöveg fordításánál, hogy 'amit te a csúcsnak tartasz, az csak egy lépcsőfok'.
Hány ilyen lépcsőfok van az életünkben? Az első volt vajon az uszodában a dobogó, aztán jött az érettségi, majd a diploma, és most egy elszalasztott csúcs?
Most sem bánom, hogy inkább a segítségnyújtást választottam, bár sokan bolondnak tartanak emiatt. Azt remélem, hogy legyen még bármilyen sok lépcsőfok előttem, ebben nem változom sohasem meg.