Néha azt hiszik, jól vagyok, mert mosolygok. Mert tudok nevetni, viccelni s tán még beszélgetni is. Nem mondom, hogy rosszul lennék, mert nem vagyok. Vagyis, már nem úgy.
A fájdalom, mit egykor naponta éreztem, már nem hasítja szét belülről a mellkasom.
Tán már nem is sírok elalvás előtt S nem érzem azt a mély szakadékot az éj csendjének foszlányán.
Valami gyógyult, ez igaz.
De ez a gyógyulás nem boldogság. csak a csend.
A gyerekkori üresség, amikor valakinek ott kellett volna lennie, S nem volt.
És bár jött valaki más, aki ott volt, szeretett is talán, de nem lehetett ugyanaz. a szeretet akkor is más, ha adnak belőle, miközben úgy érzem, nem vagyok egészen elfogadva, vagy ha minden jót, amit kapok, később egy vitában visszaütnek.
Mintha minden a kedvesség ára lenne.
Ezektől lassabban nől fel az ember, vagy túlságosan hamar.
Mikor beszélnék róla, amikor csak annyit mondanék:
,,hiányzik, hogy ott legyen valaki” akkor megakad bennem valami.
egy drót. egy fojtogató, láthatatlan szorítás, a torkom körül. mintha a múlt nem engedné, hogy kimondjam: „fájt.” ,,s még mindig fáj.”
Mert egy olyan gyermek életében aki túl hamar nőtt fel, nem csak a mesék hiányoznak, hanem a kapaszkodók is. S mindig ott lesz az állandó kérdés is: ,,miért nem voltál itt, amikor a legjobban kellett volna?”
Igen, vannak szép napjaim. Tudok nevetni, már nem hazudom a mosolyt.
De valami mégis el van zárva.
Egy szoba mélyén, ahová senki nem megy be. Még én sem.
Úgy érzem, mindenem megvan, hogy boldog legyek, de mégsem vagyok az, nem igazán.
Mintha csak nézném az életem egy ablak mögül, mintha nem tudnék már kilépni a konfortzónámból…
már nem fáj, Úgy már nem… a csend maradt. és benne valami, amit nem tudok kimondani.
