Sötétzöld ezerkettes zsiguli fékezett a tanácsháza előtt. Rajnai kiszállt. Végignézett a Béke úton, amin most porfelhőt kavart a bolondos májusi szél. Gyerek korában ezt az utcát még Széles utcának hívták. Az egyik oldalon nem voltak házak, csak a nagy puszta. Most csupa modern épület állt azon az oldalon. A tanácsháza is ezek közé tartozott. Büszkén magasodott fölé a vörös csillag, az első emeleti erkélyen. Az egyetlen emeletes épület volt a faluban. Mellényzsebéből kivette zsebóráját, felpattintotta a fedelet. Nyolc óra ötvenhét. Rajnai a pontosságáról volt híres. Kilencre hívták. Felkaptatott a lépcsőn. A kétszárnyú ajtó nyitva állt. Belépett a hűvös előcsarnokba. Előtte néhány méterrel apró résnyire nyitott ajtó mögül fojtott zsibongás hallatszott. Elindult az irányába. Balról hatalmas faliújságot pillantott meg. Legfelülre odaírták, „Terveink 1972” Mellette jóval kisebb faliújság, a „Büszkeségeink” fejlécet viselte. Odalépett, hogy szemügyre vegye. Ő maga is szerepelt itt, néhány újságkivágás formájában.
„Rajnai Zoltán már nem veszíthet”
„Rajnai Zoltán megszorongatta ellenfelét”
Alább még több kivágás. A tehenészet sikerei, a helyi iskola kitűnő tanulói, és egy modellező szakkör díjnyertes vitorlásáról készült fotó sárgult a farácson. Odalépett a bejárathoz, és jó erősen kopogott. A zsibongás elhalt. Hirtelen mozdulattal valaki megrántotta az ajtót. A tanácselnök állt előtte.
– Zolikám! Pontos vagy mint mindig. – megrázta Rajnai kezét, majd megpróbálta átkarolni a vállát, ahogy mellé lépett, de ez némi akadályba ütközött. Rajnai jóval magasabb volt.
– Hargitai kartárs! Légy szíves!
Egy öltönyös férfi pattant fel a padról, kezében egy smena. Kattant a gép.
– Még egyet Lacikám, hátha nem sikerült. – Az elnök széles mosolyt villantott, majd mikor a második fotót is elkattant, Rajnait az egybegyűltek felé fordította.
– Elvtársak, elvtársnők, gyerekek. Ez itt Rajna Zoltán. Falunk szülötte. Büszkeségünk. Kérek mindenkit álljon fel, és köszöntsük tapssal neves vendégünket, aki számtalan elfoglaltsága mellett, szakított időt erre az eseményre.
Székek súrlódtak a padlón, majd egyre erősödő tapsolás kezdődött. A tanácselnök szabad kezével hergelő mozdulatokat tett, hogy hangosabb reakcióra bíztassa az egybegyűlteket. Rajnai lepillantott gyermekkori pajtására, Benedek Vilmosra. Vilire, aki mindig hátul kullogott mindenben, és lám csak milyen nagy ember lett belőle. A taps elakadt. Az elnök egy mozdulattal elvágta. Izgatott szemek meredte Rajnaira. Valamit mondania kell.
– Köszönöm ezt a megható fogadtatást, és a tanácselnök elvtárs kedves szavait. Nagy örömömre szolgált ez a meghívás, és külön öröm számomra, hogy ilyen szép számmal jelentkeztek erre a mi kis játékunkra.
Benedek izzó tekintettel nézett körbe.
– Ne is raboljuk a bajnokunk drága idejét, ha mindenki készen áll, szerintem kezdjük is. Diskurálni ráérünk majd az ebéd közben. Mert maradsz ebéden, ugye?
– Igen. Elfogadom. Köszönöm.
A résztvevők visszaültek az asztalok mögé, a bámészkodók pedig elfoglalták helyüket az ablakok előtti padokon. A két sorba elrendezett asztalok csíkjai közé lépdelt a tanácselnök, Rajnaival.
– Zoltán! Ha megszomjaznál, vagy innál egy feketét, csak bátran. Ott van Nagyné elvtársnő, a sarokban, azért van itt, hogy kiszolgáljon. Kis pogácsa, miegymás. Meg van komolyabb is. Egy kis szíverősítő… szatmári, kecskeméti?
– Vilikém! Nagyon kedves tőletek, de egyrészt kocsival vagyok, másrészt nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni. Nem vagyok én akkora szenzáció.
– Dehogynem, dehogynem. Amúgy Te most a csúcson vagy, vagy még van feljebb lépési lehetőséged?
– Hát, az hogy nagymester lettem, ez most valójában a csúcs, de persze vannak játszmák, amik még emelhetnek a megítélésemen. Ám szerény hazánkban nem hiszem, hogy meglepetéssel szolgálna bárki. Aztán a nemzetközi mezőny még nyitva áll. Remélem egyszer eljutok odáig!
– Meghiszem azt, de mond kérlek, sport ez egyáltalán? Mármint, hogy úgy mint a foci? Mert ugye azt mondják, hogy sport, de ha az ember megnézi,… tudod a mozgás, meg minden?
Rajnai elmosolyodott.
– Sportnak, sport. Persze nem olyan értelemben mint a foci. A sakk, az elme sportja.
Ám az elnököt már nem nagyon érdekelte a válasz. Egy „bocsáss meg” kijelentéssel ott hagyta a vendéget, és egy most érkezett elé sietett. Rajnai úgy gondolta, mivel a táblák fel voltak rakva, a résztvevők várakozóan tekintettek rá, ideje nekivágni a szimultánnak.
– Köszöntök mindenkit! Szerintem kezdjük el. Arra kérek minden résztvevőt, tegye meg a kezdő lépést, én pedig erről az oldalról haladok majd körbe. Ahogy végig értem, kezdek egy új kört. Ha valaki még nem tudott lépni, semmi baj, Őt kihagyom, és majd a következő körben sorra kerül. Csak arra kérem, ha még nem lépett a táblán, mikor oda érek, kézfeltartással jelezze nekem, hogy tovább léphessek előle.
Odament az első résztvevőhöz. Kezet nyújtott.
– Rajnai Zoltán.
A játékos, negyvenes férfi, kicsi kefe bajusszal az orra alatt. Mosolyra húzódott a szeme. Rajnainak ismerősnek tetszett ez a mosoly. Megszorította a kezet, majd hátrébb lépett egyet, úgy vette szemügyre első ellenfelét. Mutató ujját figyelmeztetően meglengette, szemét kissé összehúzta. Ettől a játékos még jobban mosolygott.
– Ruk Bandi. – bökte ki a nevet. – Andris. A mosolyod a régi. Szevasz. Hogy megy sorod?
– Köszönöm Zoli. Nem panaszkodom. A tehenészetben vagyok, gépkezelő.
– Édesapád?
– Köszönöm jól van. Üdvözöl.
– Én is Őt. Na, had nézzem mit tartogatsz nekem. Volt annak idején néhány kemény játszmánk.
Rápillantott a táblára, és meglépte a választ. Rácsapott Ruk vállára, és odabökte:
– Itt maradsz az ebéden? Jó lenne kicsit beszélgetni.
– Maradok.
Zoltán még egyszer rápillantott a táblára, és megjegyezte:
– Úgy elverlek, sírni fogsz.
Éppen tovább lépett volna, mikor elé állt a tanácselnök, az imént érkezettel.
– Zoltán! Bemutatom neked Szikszai doktor urat. Ő az állatorvosunk.
– Üdvözlöm doktor úr! Rajnai Zoltán. Ön nem játszik?
– Szikszai János. Nem, de a fiam ott ül. – mutatott a negyedik helyre az orvos. – Ő a sakkos a családban.
A tanácselnök elfordította az állatorvost.
– Jánoskám, igyál egy presszót Marcsinál. Mindjárt megyek. Beszélünk a fejlesztésről. Hagyjuk Zolit játszani.
Mikor Szikszai eltávolodott, halkan odasúgta:
– Nagyon sokat köszönhetünk neki. A tehenészet sehol nem lenne, ha nincs velünk. Hívták a városba, de nem ment. Pedig gondolhatod….
– Mit? – kérdezte Zoltán.
Vilmos furcsán nézett fel rá, majd mintha ugrott volna a lemez, mással folytatta.
– Itt van a gyerek. Tibike. De szegényke kicsit zizis, ha érted.
– Nem. Nem értem.
– Hát lökött. Tíz, vagy tizenkét éves. Írni-olvasni még nem tudott megtanulni, de a sakk a mindene. Nem is hajlandó mással foglalkozni. Már voltak vele mindenféle specialistánál, de nem sok eredménnyel. Légy szíves egy kicsit fogd vissza a lovakat vele kapcsolatban. Legyen már egy kis sikerélménye a gyereknek.
Rajnai rásandított a fiúra. Egyedül az Ő táblája nem volt még teljesen felrakva.
– Jó, rendbe. Majd figyelek.
Bemutatkozott és lépett a következő kettőnél. Mikor a negyedik helyhez ért, a fiú még most is csak bámulta a figurákat. A gyalogok már fel voltak pakolva mindkét oldalon, de a tisztek még az asztalon sorakoztak. Rajnai elkezdte a saját oldalát berendezni. A fiúcska táblája más volt mint a többieké. Biztos a sajátja. A többi egyen készlet, vadonatúj. A falu erre az alkalomra vásárolta. Ez a tábla kopott volt, és viseletes. Rajnai felrakta a tiszti sort. Egy aprócska kéz átnyúlt, és megcserélte a két huszárt, mintha nem lenne mindegy, hogy az egyforma figurák melyik helyen állnak. Zoltán érdeklődve nézte, ahogy a kisfiú felrakta a saját oldalát, aztán próba képen felemelt két világos gyalogot, megforgatta a kezében, és vissza rakta őket. Ő maga sem tudta, a figurák a helyükre kerültek-e, vagy megcserélődtek. Ám a fiú kicserélte a bábúkat. A nagymester kivárt néhány pillanatot a kis Szikszai gyerek kezdésére, de mivel nem történt semmi, elfordult a következő játékos felé. Ám ebben a pillanatban, a gyermek villámgyorsan nyitott. Rajnai visszalépett, és válaszolt a táblán. Szikszai Tibike mormogott valamit halkan. Zoltán nem értette, de mintha betűket és számokat sorolt volna. Zoltán körbe ért. Az utolsó résztvevő egy lány volt. 16-17 éves forma, kissé túlsúlyos, szeplős kamasz. Zoltán kicsit udvarolt neki, de csak a jó ízlés keretein belül.
– Én nagyon sok emberrel sakkoztam már, de ahogy kegyed azt a gyalogot előre tolta, na olyat én még nem láttam.
A kislány belepirult. Zoltán visszatért az elejére.
– Bandikám, ez minden? Könnyebb lesz mint gondoltam.
Ahogy újból a kis Szikszaihoz ért, és kilépett a huszárral, a fiúcska már lendült is előre. Közben megint a mormolás. Zoltán ott ragadt kicsit. Több lépést váltottak. A hetediknél Rajnai összeráncolta a homlokát.
– Ezt húzd vissza, mert nem vetted észre a bástyám. – Zoltán rámutatott a figurára, E6-on.
Egy asszony emelkedett fel a kisfiú mögötti székből.
– Szikszainé vagyok. Nem fog Önnel beszélni. Senkivel sem beszélget. Hagyni kell játszani.
– Üdvözlöm… ööö..
– Nóra.
– Köszönöm Nóra, de ha így hagyja, három lépés, és matt.
– Akkor sem tudja elterelni a játékából.
Zoltán megrántotta a vállát, és tovább ment. Először nagyjából 15 év múlva hallott az autizmusról. Hogy vannak emberek, akiknek gondot jelent befűzni a cipőjüket, de kívülről tudják a telefonkönyvet. Hogy létezik olyan, akinek nem mindegy milyen sorrendben pakolják a zoknijait a fiókba, és minden nap ugyan azt hajlandó csak megenni, de fejben oszt és szoroz hatjegyű számokat. A kis Szikszai Tibike nem tudott írni-olvasni megtanulni, de látta előre az összes lépéskombinációt, ami az adott játszmában kivitelezhető volt. Így történhetett meg, hogy mire Zoltán ismét visszaért, már bármit léphetett, két lépése volt hátra. Nem hitt a szemének. Így még nem vezették meg, soha életében. Izzadt. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Kilépett az asztalok közül, és kért egy kávét.
– Valami baj van? – érdeklődött az elnök. – Falfehér vagy Zolikám.
– Semmi, semmi.
Hátra pillantott. Ellenfelei közül többen a negyedik táblát gusztálták. András elismerően bólintott.
– Nem hiszem el. – fordult Zoltán Vilmoshoz. – Kikapok a kissráctól, de csúnyán.
– Jól van. Ügyes vagy. Örülni fog az apja.
– Félre értesz Vili. Nem hagytam magam. Két vállra fektetett.
– Az lehetetlen. Azt mondtad, a csúcson vagy.
Zoltán faképnél hagyta a házigazdát, és már nem is nagyon érdekelte a többi tábla, csak az a bizonyos negyedik. Próbált menteni, de hiába. Megkapta a mattot. Nórát kereste a tekintetével.
– Játszhatunk egy visszavágót?
Mielőtt az édesanya válaszolhatott volna, Tibike már rakta helyére a figurákat. Rajnai segített, de négyet megint rosszul helyezett fel. A kisfiú megigazította, majd beforgatta a táblát, hogy a nagymester kezdjen a világossal. Két lépésnél jártak, mikor a hetes játékos fennhangon megkérdezte:
– Most akkor velünk befejezte az elvtárs?
Többen helyeseltek.
– Nem. Dehogy is. Igazuk van, máris megyek, csak váltunk néhány lépést a fiatal emberrel. Remegő kézzel tolta előre a futárt. Tizenhárom lépésig jutottak. Levette a kisfiú két bástyáját, egy huszárt, és még a vezért is. Ennek ellenére, a tizenharmadik lépésnél mattot kapott újra.
– Ez lehetetlen. – mormogta az orra alá.
Nem is kellett kérnie, Tibike már pakolta vissza a bábúkat. Ő gyorsan végigszaladt a többi táblán, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, de az esze csak a két vesztes játszma körül forgott. Két ellenfelénél is elnézte a lépést, de már nem érdekelte. Aztán elveszítette a harmadik, és a negyedik játszmát is a fiúnál. Két további táblán is mattot kapott. András is legyőzte, először életében. Az ebéd javában zajlott, mikor az ötödiket játszotta a Szikszai fiúval. Addigra már leült, és nagyon alaposan figyelt, de hiába. Egy csellel felkínálta a vezérét, ha Tibi leveszi sakkot ad, majd leüti a bástyát, és onnan már újabb sakk, majd matt. Tibi levette a vezérét, de nem a gyaloggal, hanem egy futárral, és egyben Ő adott sakkot. Három lépés, és Zoltán elfektette a királyt. Öt-null. Érezte, hogy elpirul. A fiúcska pakolni kezdte a helyükre a figurákat, ám Zoltán megállította.
– Nem, nem kisbarátom. Ennyi szégyen nekem pont elég egy napra. Viszont neked versenyszerűen kellene játszanod.
Doktor Szikszai lépett Zoltánhoz, majd a fejével fiára biccentett.
– Nem bírja a szabályokat. Öntörvényű, és fegyelmezhetetlen. Ha nem akar játszani, senki nem tudja rávenni. Ha viszont játszani akar, semmi sem tántorítja el.
Tibor már magában játszott. Olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni.
Rajnai Zoltán aznap nem ebédelt a tanácsháza dísztermében. Sőt, egyáltalán nem ebédelt. Egy falatot sem tudott volna lepasszírozni a torkán. Viszont hazafelé vásárolt egy doboz fecskét, és húsz év óta először újra rágyújtott. A pillangó ablakon kirepítette a csikket, és felhorkant:
– Még hogy csúcson? Tibike van a csúcson.
Beletaposott a gázpedálba, a motorból megszólalt a jellegzetes üveghang, és gépkocsi eltűnt az országúton Budapest felé.
„Rajnai Zoltán már nem veszíthet”
„Rajnai Zoltán megszorongatta ellenfelét”
Alább még több kivágás. A tehenészet sikerei, a helyi iskola kitűnő tanulói, és egy modellező szakkör díjnyertes vitorlásáról készült fotó sárgult a farácson. Odalépett a bejárathoz, és jó erősen kopogott. A zsibongás elhalt. Hirtelen mozdulattal valaki megrántotta az ajtót. A tanácselnök állt előtte.
– Zolikám! Pontos vagy mint mindig. – megrázta Rajnai kezét, majd megpróbálta átkarolni a vállát, ahogy mellé lépett, de ez némi akadályba ütközött. Rajnai jóval magasabb volt.
– Hargitai kartárs! Légy szíves!
Egy öltönyös férfi pattant fel a padról, kezében egy smena. Kattant a gép.
– Még egyet Lacikám, hátha nem sikerült. – Az elnök széles mosolyt villantott, majd mikor a második fotót is elkattant, Rajnait az egybegyűltek felé fordította.
– Elvtársak, elvtársnők, gyerekek. Ez itt Rajna Zoltán. Falunk szülötte. Büszkeségünk. Kérek mindenkit álljon fel, és köszöntsük tapssal neves vendégünket, aki számtalan elfoglaltsága mellett, szakított időt erre az eseményre.
Székek súrlódtak a padlón, majd egyre erősödő tapsolás kezdődött. A tanácselnök szabad kezével hergelő mozdulatokat tett, hogy hangosabb reakcióra bíztassa az egybegyűlteket. Rajnai lepillantott gyermekkori pajtására, Benedek Vilmosra. Vilire, aki mindig hátul kullogott mindenben, és lám csak milyen nagy ember lett belőle. A taps elakadt. Az elnök egy mozdulattal elvágta. Izgatott szemek meredte Rajnaira. Valamit mondania kell.
– Köszönöm ezt a megható fogadtatást, és a tanácselnök elvtárs kedves szavait. Nagy örömömre szolgált ez a meghívás, és külön öröm számomra, hogy ilyen szép számmal jelentkeztek erre a mi kis játékunkra.
Benedek izzó tekintettel nézett körbe.
– Ne is raboljuk a bajnokunk drága idejét, ha mindenki készen áll, szerintem kezdjük is. Diskurálni ráérünk majd az ebéd közben. Mert maradsz ebéden, ugye?
– Igen. Elfogadom. Köszönöm.
A résztvevők visszaültek az asztalok mögé, a bámészkodók pedig elfoglalták helyüket az ablakok előtti padokon. A két sorba elrendezett asztalok csíkjai közé lépdelt a tanácselnök, Rajnaival.
– Zoltán! Ha megszomjaznál, vagy innál egy feketét, csak bátran. Ott van Nagyné elvtársnő, a sarokban, azért van itt, hogy kiszolgáljon. Kis pogácsa, miegymás. Meg van komolyabb is. Egy kis szíverősítő… szatmári, kecskeméti?
– Vilikém! Nagyon kedves tőletek, de egyrészt kocsival vagyok, másrészt nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni. Nem vagyok én akkora szenzáció.
– Dehogynem, dehogynem. Amúgy Te most a csúcson vagy, vagy még van feljebb lépési lehetőséged?
– Hát, az hogy nagymester lettem, ez most valójában a csúcs, de persze vannak játszmák, amik még emelhetnek a megítélésemen. Ám szerény hazánkban nem hiszem, hogy meglepetéssel szolgálna bárki. Aztán a nemzetközi mezőny még nyitva áll. Remélem egyszer eljutok odáig!
– Meghiszem azt, de mond kérlek, sport ez egyáltalán? Mármint, hogy úgy mint a foci? Mert ugye azt mondják, hogy sport, de ha az ember megnézi,… tudod a mozgás, meg minden?
Rajnai elmosolyodott.
– Sportnak, sport. Persze nem olyan értelemben mint a foci. A sakk, az elme sportja.
Ám az elnököt már nem nagyon érdekelte a válasz. Egy „bocsáss meg” kijelentéssel ott hagyta a vendéget, és egy most érkezett elé sietett. Rajnai úgy gondolta, mivel a táblák fel voltak rakva, a résztvevők várakozóan tekintettek rá, ideje nekivágni a szimultánnak.
– Köszöntök mindenkit! Szerintem kezdjük el. Arra kérek minden résztvevőt, tegye meg a kezdő lépést, én pedig erről az oldalról haladok majd körbe. Ahogy végig értem, kezdek egy új kört. Ha valaki még nem tudott lépni, semmi baj, Őt kihagyom, és majd a következő körben sorra kerül. Csak arra kérem, ha még nem lépett a táblán, mikor oda érek, kézfeltartással jelezze nekem, hogy tovább léphessek előle.
Odament az első résztvevőhöz. Kezet nyújtott.
– Rajnai Zoltán.
A játékos, negyvenes férfi, kicsi kefe bajusszal az orra alatt. Mosolyra húzódott a szeme. Rajnainak ismerősnek tetszett ez a mosoly. Megszorította a kezet, majd hátrébb lépett egyet, úgy vette szemügyre első ellenfelét. Mutató ujját figyelmeztetően meglengette, szemét kissé összehúzta. Ettől a játékos még jobban mosolygott.
– Ruk Bandi. – bökte ki a nevet. – Andris. A mosolyod a régi. Szevasz. Hogy megy sorod?
– Köszönöm Zoli. Nem panaszkodom. A tehenészetben vagyok, gépkezelő.
– Édesapád?
– Köszönöm jól van. Üdvözöl.
– Én is Őt. Na, had nézzem mit tartogatsz nekem. Volt annak idején néhány kemény játszmánk.
Rápillantott a táblára, és meglépte a választ. Rácsapott Ruk vállára, és odabökte:
– Itt maradsz az ebéden? Jó lenne kicsit beszélgetni.
– Maradok.
Zoltán még egyszer rápillantott a táblára, és megjegyezte:
– Úgy elverlek, sírni fogsz.
Éppen tovább lépett volna, mikor elé állt a tanácselnök, az imént érkezettel.
– Zoltán! Bemutatom neked Szikszai doktor urat. Ő az állatorvosunk.
– Üdvözlöm doktor úr! Rajnai Zoltán. Ön nem játszik?
– Szikszai János. Nem, de a fiam ott ül. – mutatott a negyedik helyre az orvos. – Ő a sakkos a családban.
A tanácselnök elfordította az állatorvost.
– Jánoskám, igyál egy presszót Marcsinál. Mindjárt megyek. Beszélünk a fejlesztésről. Hagyjuk Zolit játszani.
Mikor Szikszai eltávolodott, halkan odasúgta:
– Nagyon sokat köszönhetünk neki. A tehenészet sehol nem lenne, ha nincs velünk. Hívták a városba, de nem ment. Pedig gondolhatod….
– Mit? – kérdezte Zoltán.
Vilmos furcsán nézett fel rá, majd mintha ugrott volna a lemez, mással folytatta.
– Itt van a gyerek. Tibike. De szegényke kicsit zizis, ha érted.
– Nem. Nem értem.
– Hát lökött. Tíz, vagy tizenkét éves. Írni-olvasni még nem tudott megtanulni, de a sakk a mindene. Nem is hajlandó mással foglalkozni. Már voltak vele mindenféle specialistánál, de nem sok eredménnyel. Légy szíves egy kicsit fogd vissza a lovakat vele kapcsolatban. Legyen már egy kis sikerélménye a gyereknek.
Rajnai rásandított a fiúra. Egyedül az Ő táblája nem volt még teljesen felrakva.
– Jó, rendbe. Majd figyelek.
Bemutatkozott és lépett a következő kettőnél. Mikor a negyedik helyhez ért, a fiú még most is csak bámulta a figurákat. A gyalogok már fel voltak pakolva mindkét oldalon, de a tisztek még az asztalon sorakoztak. Rajnai elkezdte a saját oldalát berendezni. A fiúcska táblája más volt mint a többieké. Biztos a sajátja. A többi egyen készlet, vadonatúj. A falu erre az alkalomra vásárolta. Ez a tábla kopott volt, és viseletes. Rajnai felrakta a tiszti sort. Egy aprócska kéz átnyúlt, és megcserélte a két huszárt, mintha nem lenne mindegy, hogy az egyforma figurák melyik helyen állnak. Zoltán érdeklődve nézte, ahogy a kisfiú felrakta a saját oldalát, aztán próba képen felemelt két világos gyalogot, megforgatta a kezében, és vissza rakta őket. Ő maga sem tudta, a figurák a helyükre kerültek-e, vagy megcserélődtek. Ám a fiú kicserélte a bábúkat. A nagymester kivárt néhány pillanatot a kis Szikszai gyerek kezdésére, de mivel nem történt semmi, elfordult a következő játékos felé. Ám ebben a pillanatban, a gyermek villámgyorsan nyitott. Rajnai visszalépett, és válaszolt a táblán. Szikszai Tibike mormogott valamit halkan. Zoltán nem értette, de mintha betűket és számokat sorolt volna. Zoltán körbe ért. Az utolsó résztvevő egy lány volt. 16-17 éves forma, kissé túlsúlyos, szeplős kamasz. Zoltán kicsit udvarolt neki, de csak a jó ízlés keretein belül.
– Én nagyon sok emberrel sakkoztam már, de ahogy kegyed azt a gyalogot előre tolta, na olyat én még nem láttam.
A kislány belepirult. Zoltán visszatért az elejére.
– Bandikám, ez minden? Könnyebb lesz mint gondoltam.
Ahogy újból a kis Szikszaihoz ért, és kilépett a huszárral, a fiúcska már lendült is előre. Közben megint a mormolás. Zoltán ott ragadt kicsit. Több lépést váltottak. A hetediknél Rajnai összeráncolta a homlokát.
– Ezt húzd vissza, mert nem vetted észre a bástyám. – Zoltán rámutatott a figurára, E6-on.
Egy asszony emelkedett fel a kisfiú mögötti székből.
– Szikszainé vagyok. Nem fog Önnel beszélni. Senkivel sem beszélget. Hagyni kell játszani.
– Üdvözlöm… ööö..
– Nóra.
– Köszönöm Nóra, de ha így hagyja, három lépés, és matt.
– Akkor sem tudja elterelni a játékából.
Zoltán megrántotta a vállát, és tovább ment. Először nagyjából 15 év múlva hallott az autizmusról. Hogy vannak emberek, akiknek gondot jelent befűzni a cipőjüket, de kívülről tudják a telefonkönyvet. Hogy létezik olyan, akinek nem mindegy milyen sorrendben pakolják a zoknijait a fiókba, és minden nap ugyan azt hajlandó csak megenni, de fejben oszt és szoroz hatjegyű számokat. A kis Szikszai Tibike nem tudott írni-olvasni megtanulni, de látta előre az összes lépéskombinációt, ami az adott játszmában kivitelezhető volt. Így történhetett meg, hogy mire Zoltán ismét visszaért, már bármit léphetett, két lépése volt hátra. Nem hitt a szemének. Így még nem vezették meg, soha életében. Izzadt. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Kilépett az asztalok közül, és kért egy kávét.
– Valami baj van? – érdeklődött az elnök. – Falfehér vagy Zolikám.
– Semmi, semmi.
Hátra pillantott. Ellenfelei közül többen a negyedik táblát gusztálták. András elismerően bólintott.
– Nem hiszem el. – fordult Zoltán Vilmoshoz. – Kikapok a kissráctól, de csúnyán.
– Jól van. Ügyes vagy. Örülni fog az apja.
– Félre értesz Vili. Nem hagytam magam. Két vállra fektetett.
– Az lehetetlen. Azt mondtad, a csúcson vagy.
Zoltán faképnél hagyta a házigazdát, és már nem is nagyon érdekelte a többi tábla, csak az a bizonyos negyedik. Próbált menteni, de hiába. Megkapta a mattot. Nórát kereste a tekintetével.
– Játszhatunk egy visszavágót?
Mielőtt az édesanya válaszolhatott volna, Tibike már rakta helyére a figurákat. Rajnai segített, de négyet megint rosszul helyezett fel. A kisfiú megigazította, majd beforgatta a táblát, hogy a nagymester kezdjen a világossal. Két lépésnél jártak, mikor a hetes játékos fennhangon megkérdezte:
– Most akkor velünk befejezte az elvtárs?
Többen helyeseltek.
– Nem. Dehogy is. Igazuk van, máris megyek, csak váltunk néhány lépést a fiatal emberrel. Remegő kézzel tolta előre a futárt. Tizenhárom lépésig jutottak. Levette a kisfiú két bástyáját, egy huszárt, és még a vezért is. Ennek ellenére, a tizenharmadik lépésnél mattot kapott újra.
– Ez lehetetlen. – mormogta az orra alá.
Nem is kellett kérnie, Tibike már pakolta vissza a bábúkat. Ő gyorsan végigszaladt a többi táblán, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, de az esze csak a két vesztes játszma körül forgott. Két ellenfelénél is elnézte a lépést, de már nem érdekelte. Aztán elveszítette a harmadik, és a negyedik játszmát is a fiúnál. Két további táblán is mattot kapott. András is legyőzte, először életében. Az ebéd javában zajlott, mikor az ötödiket játszotta a Szikszai fiúval. Addigra már leült, és nagyon alaposan figyelt, de hiába. Egy csellel felkínálta a vezérét, ha Tibi leveszi sakkot ad, majd leüti a bástyát, és onnan már újabb sakk, majd matt. Tibi levette a vezérét, de nem a gyaloggal, hanem egy futárral, és egyben Ő adott sakkot. Három lépés, és Zoltán elfektette a királyt. Öt-null. Érezte, hogy elpirul. A fiúcska pakolni kezdte a helyükre a figurákat, ám Zoltán megállította.
– Nem, nem kisbarátom. Ennyi szégyen nekem pont elég egy napra. Viszont neked versenyszerűen kellene játszanod.
Doktor Szikszai lépett Zoltánhoz, majd a fejével fiára biccentett.
– Nem bírja a szabályokat. Öntörvényű, és fegyelmezhetetlen. Ha nem akar játszani, senki nem tudja rávenni. Ha viszont játszani akar, semmi sem tántorítja el.
Tibor már magában játszott. Olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni.
Rajnai Zoltán aznap nem ebédelt a tanácsháza dísztermében. Sőt, egyáltalán nem ebédelt. Egy falatot sem tudott volna lepasszírozni a torkán. Viszont hazafelé vásárolt egy doboz fecskét, és húsz év óta először újra rágyújtott. A pillangó ablakon kirepítette a csikket, és felhorkant:
– Még hogy csúcson? Tibike van a csúcson.
Beletaposott a gázpedálba, a motorból megszólalt a jellegzetes üveghang, és gépkocsi eltűnt az országúton Budapest felé.
Vége