Széljegyzet a hétköznapok margójára

Hajnal. A hétköznapi nagyvárosban semmi extra nincs. A piac álmosan indul, még a nap sem kelt fel. Tébláboló árusok, néhány korai vásárló sietősen, idegesen, vagy éppen cél nélkül, csak úgy. Mire felébred a város népe, és megmozdul a kereskedelem valódi élete, már pezsdül a légkör. Felgyorsul az idő, már késő délelőtt van. Lassan pakolnak az árusok, elég volt hajnal óta a robot. Feltűnik egy késői vásárló, aki hozhat még üzletet, legyintést, vagy azt hogy – Elmész már a fenébe, úgyse veszel semmit csak idegesítesz.
A nő hetvenes évei végén járhat, hajléktalannak tűnő, ápolatlan, kopott szegényes ruházatú, kövér, és jó hangulatban érkezik. Vásárol, és látszólag határozott céllal. Az egyik divatárusnál jelentős összeget hagy ott. Megérkezik a következő standhoz, ahol lábbelit szeretne. Kiválaszt egy rendkívül feltűnő színű, olcsó papucsot. Az eladó megkérdezi.
– Saját részére szeretné?
– Persze!
– Mekkora méretben?
– Hát… negyvenkettes!
Az eladó azonnal nyújtja a kért lábbelit. A vevő megpróbálja, és hangos ováció kíséretében megvásárolja. Talán el sem hitte volna, hogy ez a szín, és ez a méret együtt, bizony létezik.
– Most nagyon boldog vagyok! Köszönöm! És végtelenül örülök!
Az árus, szó nélkül rendezi a vételt. Megszokta a fura vevőket. Azt már nem, ami pár perc múlva történik. A hölgy kerül egyet a piacon, de visszatér. Az árus már éppen indulni készül, amikor a hölgy integet, beszélni akar vele. A középkorú férfi fáradt, már elege van a mindennapi rohanásból. Azért összeszedi magát kiszáll az autójából, és megkérdi.
– Tessék mondani. Valami gond van? Cserélni esetleg holnap tudok, már bepakoltam, indulnék haza.
A nő előkotor zsebéből pár darab pénzérmét. Arcán mosoly, és hála.
– Kedves fiatalember! Maga annyira emberséges volt hozzám! Annyira nagy örömet szerzett, hogy megkaptam azt, amit szerettem volna! Fogadja el, ezt tudom adni, vegyen rajta egy kiló kenyeret!
Kezébe nyomja az elképedt férfinak a kétszázhúsz forintot, és elviharzik, úgy ahogyan érkezett.