Apám, eljátszotta velem azt, hogy az Idegenlégióban vagyunk.
Egy napon belenézett szemembe, majd azt mondta olyan együtt érzően:
– Lányom! Neked, nagyon nehéz életed lesz felnőttként, mert túl szép, jó lelkű vagy. Így el kell kezdjünk edzeni, hogy addigra megerősödj. Na, gyerünk, magas ugrani. 2 fiútestvéreddel fogsz versenyezni, de meg ne tudjam, ők nyernek, mert akkor neked véged. – Mondta mindezt nagyon komolyan, szigorúan.
Mivel ismertem ezt az oldalát is tudtam, szavait ez esetben nagyon komolyan kell vennem.
Rögtön nekiállt a magasugró felállításának.
Testvéreimmel kezdte a magasugrást.
Alacsonya helyezte el számukra a lécet, amit simán átugrottak.
Hangosan nevettem, mondtam:
– Ez nekem semmiség, Kész játék az egész, mert simán átlépem.
Ő, nem szólt. Odament a léchez, felemelte a triplájára, majd kiáltott:
– Most te jössz, lányom!
Hé! Ez nem igazság. – Feleltem. Majdnem olyan magas, mint én vagyok. Testvéreimnek nem emelted fel ennyire. Ez csalás!
– Ugrasz, vagy elverem lábad. – Szólt rám nagyon szigorúan.
Nem volt mit tennem, ugranom kellett.
Átugrottam sikeresen, de végig morogtam, mert igazságtalannak éreztem amit velem szemben művelt. Gondoltam, ennyi volt. Megtettem, amit akart. El akartam onnan sétálni.
Apám utánam szólt:
– Hova mész? Nem végeztünk!
Nem végeztünk? – Kérdeztem. Vater! / németesen / Én veled nem foglalkozom. Nem ugrok. Dilizz, ahogy akarsz. Nem tetszik, ahogy bánsz velem.
Ő felkapott egy vastag botot, majd rám ordított:
– Ugrani fogsz, vagy elverem ezzel a bottal a lábad!
Mondtam:
– Jézusom, Vater! / németesen / Megbolondultál?
Ő, kezében a vastag bottal odament a léchez, felemelte még magasabbra, majd még magasabbra, s még magasabbra. Természetesen, átugrottam, nem vertem le a lécet egyszer sem.
Egyszer csak felemelte olyan magasra, hogy a léc, a mellemig ért.
Megijedtem mindettől, hiszen ha leverem a lécet, tudtam, nekem akkor is annyi lesz.
Szembe szálltam vele, már majdnem sírva, de tudtam, sírnom sem szabad:
– Ezt már nem tudom átugrani. Nagyon magas. Leverem a lécet. – Feleltem már majdnem sírva, remegő hangon.
Ő szigorúan rám parancsolt:
– Ugorj! Gyerünk!
Nem volt mit tennem. Nekifutottam, átugortam. A léc, esetben, szintén fenn maradt.
Megszólalt apám , ekkor már haláli nyugodtan:
– Na, most mondom, nincs tovább, mert ha megemelem a magasságot, akkor már levered a lécet.
Aztán jött a futás…
Apám, jó nagy előnyt adott testvéreimnek. Amikor már annyira messze voltak, hogy csak a hangjukat hallottuk, felém fordult:
– Amikor azt mondom futhatsz, fuss, de úgy, hogy utol kell érned testvéreidet!
– Vater! / németesen / Viccelsz? Őket én soha nem érem utol. Már nem is látom őket sehol. – Kínomban már nevettem. Ő folytatta, eleinte ő is nevetve, majd elkomolyodva:
– Nem, hogy nem éred utol őket, de le is kell őket kerülnöd, mert ha nem így lesz… – Folytattam nevetve, – Tudom, tudom, elvered a lábam.
Jött a nagy futás részemről.
Utolértem testvéreimet, sőt le is kerültem őket bőven, majd futottam vissza apámhoz, mint a nagy nyertes.
Ő boldogan nézett rám, de nem dicsért meg ekkor sem.
Jött a súly dobálás, távolugrás, fára mászás, birkózás, stb… de a győztes, mindig én voltam, ahogy azt apám tőlem megkövetelte .
Mindez hetente le kellett játszani. Kemény játéknak tűnt, de már élveztem….
Ahogy nőttem, apám úgy gondolta, többet kell megtanulnom. Elküldött Nagykanizsára a nagynénémékhez, ahol egy vadászra bízott, akinek a szigora még apámon is túl tett.
Mielőtt kezelésbe vett, előtte napon megjelent nagynénéméknél, s bemutatkozott nekem. Nem sokáig időzött ott, majd elköszönéskor csupán csak annyit mondott:
– Holnap jövök! Kösd fel jól a gatyádat, mert velem nem játszhatsz, mit az apáddal! Azt teszed, amit mondok, mert a fegyver nem játék!
– Én is tudom nem játék, még jó, hogy maga fogja, mert én nem merném még megfogni sem, annyira félek tőle. – Feleltem.
Ő rám nézett, majd elköszönt.
Egész éjjel alig aludtam. Valahogy éreztem, itt megint lesz valami.
Hajnalban arra ébredtem, nagynéném az udvaron söpröget, majd meghallottam a vadász hangját is, aki azt mondta nagynénémnek:
– Jöttem a lányért, hogy elvigyem tanítani, megtanítsam dolgokra az apja kérésére.
Nagynéném aggódva felelte:
– Jól van Józsi, de nagyon vigyázzon ám rá, mert ő még pici mindehhez.
– Dehogy pici ! – Felelte. – Apja, ha így látja, akkor ő már nem pici!
Bejött hozzám a házba, a nagy vadász, aki egyébként tényleg olyan nagy darab volt, mint egy nagy medve . Rövidke ideig néztünk egymásra, majd szigorúan rám parancsolt:
– Készülj! Indulunk!
– Dehogy indulunk! – Válaszoltam. – Még meg sem fésülködtem. Kócos vagyok.
– Ne feleselj! Ahova megyünk, ott nem nézi senki sem a hajadat.
Apró lábaimmal indultam, lépkedtem mellette lehajtott fejjel, miközben rugdaltam egy követ. Ekkor valahogy úgy éreztem, egyenesen a vesztőhelyre visznek . Egyszer csak megállt, azt mondta :
– Ez itt jó lesz. Nem megyünk tovább.
Tarisznyájából elővett egy üveget a sok közül. Azt kissé távolabb elhelyezte, majd jött hozzám , levette válláról az egyik vadászpuskáját , kezembe nyomta azt.
Rémülten álltam, kezemben egy puskával, ami akkora volt, mint én magam. Ő maga levette a másikat, megmutatta, hogy kell célba lőni, majd szólt:
– Most te jössz.
– Jaj nekem. – Felettem, – Miközben inamba szállt a bátorság, remegett a két lábam.
Szinte visszacsengett fülemben, amikor felnőttek azt mesélték egymásnak ,hogyha ember nem jól fogja fegyvert , lövéskor eltörik a válla , vagy épp elrepül a puska a kezéből .
Ahogy ott álltam, minderre gondolva, egy durva hangra lettem figyelmes:
– Célozz és lőj!
– Célozzak? Lőjek? Hogy kell célozni, vagy hogy kell lőni ?- Kérdeztem.
Még egyszer megmutatta, de utána nem volt mese, én következtem.
Lőttem én, de nem céloztam, mert becsuktam szemem, annyira féltem. Sorban tönkretettem a golyókat. Kit érdekel? – Gondoltam önmagamban. Engem nem érdekelt, az biztos, viszont a vadászt , annál inkább érdekelte. Egyre durvábban követelte pontosan célozzak. Tovább már nem mertem vele játszani, mert már ott tartottunk, a pofonokat akart osztogatni.
Féltem, de összeszedtem magam.
Egyre pontosabban céloztam, sorban lőttem szét az üvegeket. Túl könnyűnek tűnt egy idő után mindez. Így egyre távolabb helyezte el a célpontot.
Másnap szintén üvegekkel kezdtük, majd a vadász úgy döntött, most egy fém pénz következik, az lesz a céltábla.
Jó messzire elhelyezte, amit a két szememmel nem is láttam hol van, de a puskába nézve megtaláltam, majd lőttem, s mindig telibe.
Ahogy ezt is megtanultam, jött a gyufaszál .Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha eltalálom, de talált, s telibe.
Ekkor már befejeződött a kiképzés, viszont a vadásszal továbbra is mennem kellett az erdőbe vadászni, de nem voltam hajlandó az állatokra rá lőni, csak célba, amit már nagyon élveztem.
Minden nap a kapuban vártam már hajnalban. Vártam mikor jön értem, s visz el engem lőni.
Apám, amikor jött értem, s mondta neki a vadász barátja:
– Minden rendben van, barátom! Nagyszerű, ügyes, erős lányod van!
Apámat, soha nem láttam annyira boldognak, mint ezen a napon.
Odahívott magához, megsimogatta fejem, s az ölébe ültetett.
Én, szintén nagyon boldog voltam, de csak azért, mert láttam apám örömét, aminek én duplán örültem.
Amiket gyermekként megtanultam, megtanítottak velem, felnőttként nagy hasznát vettem.
A célba lövést annyira megszerettem, amikor valami rendezvény volt, az első utam a Cél-lövöldébe vezetett, ahol igaz pénzért, de lehet lőni.
Volt párom mindig magamra hagyott ilyenkor, mert elszégyellte magát sikertelensége miatt mellettem, míg engem sorban kértek a roma lányok, lőjek nekik valamit. Én szívesen teljesítettem kérésüket.
Számomra a lövés volt a lényeg, nem az ajándék.
A végén mindenki boldogan távozott a helyszínről. A roma lányok ajándékokkal kezükben, én magam meg boldog, repkedő lélekkel.
Gyermekként nem fogtam fel, hogy azok a kemény kiképzések, amiket kapok, azok tesznek engem majd nagyon erős felnőtté.
Valójában apámnak, s az ő szüleinek köszönhetem, hogy erős, kemény Nő lettem, s ha elesek, álljak fel, menjek tovább az úton, amire ráléptem.
Megtanultam, küzdeni kell, mert csak küzdéssel lehet jó eredményeket elérni, a megálmodott, kitűzött célig eljutni.
Megtanultam, ami könnyen jön, az épp olyan könnyen el is megy, hogy csak amiért küzdeni kell, annak van igazán nagy értéke.