A napsugár élesen tört át a füstös fellegek szorításából, vakító csíkot húzott a tájon, aztán elszenderedett a finoman fodrozódó tó szélén hajladozó, kecses nádszálak között. A hűsítő víz partján, egy kopott hátizsák mellett, némán, elgondolkodva, valósággal összekuporodva ült a padon az idős férfi. A keze remegett kissé, mozdulatlanul nézte a vizet, elmosolyodott a vadkacsapár láttán. A távolból dörgések tompa morajai hallatszottak. Mintha az ég is sajgott volna a fullasztó fájdalomtól, a férfiember gyászától.
Leültem a robusztus faasztalhoz, velem szemben rajzolt valamit a hatvanas öreg. Csak figyeltem a kezét, ahogy a ceruza végigsuhan a papíron. Vonalak, körök, árnyak. Kíváncsiságomat látva, nekem is adott egy rajzlapot. Először nem tudtam, mit rajzoljak – aztán eszembe jutott a régi kép az otthon faláról: az erdőszél, a rét, a domboldal, az a földöntúli világosság.
A férfi is tovább írta a már megkezdett képet. Először reszketett a keze. Aztán már nem. A fény végig ott volt a papírján, felhasította fejében az emlékeket, hűséges volt hozzájuk. De az árnyék is látszott – elválaszthatatlanul. Mert ami történik, az nem alszik el. Mert a tündöklés nem múlik el örökre. Csak bujkál. A múlt démonja helyett a túlélés öröme vetett csillogást megviselt arcára.
Hirtelen letette a pennát és a papírt, és egyetlen kérdés, kérés nélkül telepedett mellém. Kezében egy régi fotó: a kislány Ana, apja vállán, anyja mosolyogva hajol föléjük. Mögöttük a domboldal, a mező, az életet, erőt adó napfény. Az a régi ragyogás, ami mostanra emlékké szelídült, halvány és törékeny ereklyévé lett, és amit immár három éve rakéták, bombák, lövedékek szántják. A város, ahol született, most romhalmaz. Az öreg félig kész alkotásán a háztetők már nem fogják fel a sugárnyalábokat, csak szürke por lepi be őket. Látom a rajzon az emberek beesett arcát, a szemük mélyén félelem ül. Az utca, ahol gyerekként játszott, ahol egyszer letört egy gyümölccsel telt cseresznyeágat, mára kihalt – egy másik világ alakult, ahol minden hang, minden mozdulat veszélyt hordoz magában.
– Mikor érkezett? – kérdeztem halkan a láthatólag elmélyedt ukrán férfitól, miután megtudtam a nem éppen szívderítő történetét.
– Két éve – válaszolta.
– És miért pont ide, van valami rokoni kapcsolat errefelé?
– A szomszéd faluban lakik a sógornőm, ő már régebben költözött át… munkát kapott Én nem akartam, már nyugdíjas vagyok, aligha velem lenne a baja a politikának.
– Szörnyű lehetett átélni – próbáltam puhatolózni.
– Á, minden szörnyű, amit az ember csinál a maga értékeit lebontva az igényesség oltárán, legyen az magyar vagy ukrán, vagy bárki.
A csaknem háborítatlan tó – a kortól megavasodott tulaja lépett ki a kis faházból, Ismerősként üdvözölte a férfit, engem viszont kifaggatott, mit keresek itt, ahova csak a horgászok járnak, jó pénzért, aztán meglátva a nyakamban lógó fényképezőgépet, megenyhülve mégis csak megmutatta, merre is találok jó fotótémát, azaz merre lelem a nádasban megbújó vízi madarakat.
Mire visszatértem, az öreg még mindig a padot koptatta, látásomra felélénkült, eszébe juthatott valami.
– Én mennék is – szólt, a derekának támasztotta elnyűtt biciklijét, de még nem ült fel rá, csak tolta komótosan a poros utca felé.
– Én is beteltem már a látvánnyal – feleltem a békítő tavacska látványát bensőmbe zárva.
Mindkettőnk pillanatnyi zavarát kihasználva, egy apró kavicsot görgettem előre a lábammal, és halkan, szinte csak magamnak suttogtam:
– Ha azt mondta volna, hogy elmenekült a szülőhazájából, és a könnyebb utat választotta, megérteném. De így csak annyi derült ki, hogy csöbörből vödörbe érkezett.
– Hát, én még emlékszem a fegyverropogásra Sztálin idejéből. Rettegtünk, félve bújtunk mi gyerekek a paplan alá… szóval isten mentsen az újrázástól, ez itt mégiscsak nyugalmasabb.
– Csak vajon mit tegyen az, akinek nincs rokona, ismerőse itt nálunk?
Petro, azaz Péter kelletlenül bólintott.
– Az a lépés pislákoló reményt adott az addigi sötétségbe.
Felállt, felvette vékony kabátját. Nehéznek tűnt, de nem a zsebekben lévő tárgyak súlya miatt, hanem a benne rejlő múlt nyomta a terhét: egy kis fényképtartó, néhány fakó fotóval csúszott ki onnan, amit még az otthon maradottaktól kapott az elváláskor. Az adott neki esélyt a folytatásra. Hirtelen felém fordult:
– Tudja, belém égett az utca, amikor, ahol az emberek gyűltek, vállukon súlyos hátizsák, sokak karján kisgyerek. Az arcokon ugyanaz a kifejezés: némaságba dermedt kétségbeesés. Mégsem könnyezett senki, csupán néhány csecsemő harcolt sírva az ordító hideg ellen. Nem volt bánat már. Nem volt rá idő. Eleinte a katonák vezettek minket az úton, le a folyópart mentén. A túloldalon egy másik ország, egy másik világ, egy ismeretlen jövő várt ránk. Nem néztünk hátra. Amit elhagytunk, az már nem az volt, ami régen. Nem a ház, nem az utca, nem a város halt ki, hanem az érzés, amit otthonnak hívtunk. Az már a bombák, lövedékek füstjével elszállt mindörökre. Az út hosszadalmas volt, a napok egybefolytak. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással, a mozdulatok gépiessé váltak. A határ előtt megállítottak minket. Ellenőrzés, nevek, iratok, ujjakra tintával nyomott számok, jelek. Éreztem, új élet kezdődik, de előtte mindent le kellett vetkőzzek, mint valami bőrömre ázott ruhát.
– Onnan már egyenes út vezetett, gondolom.
– Szerencsére, a detonációk hangja elhalt – folytatta a férfi. – Már nem ijedtünk meg minden zajtól. Emlékszem, megálltam egy fánál, lehántottam róla egy vékony kérget, magamhoz vettem, az volt az első emlék az új lakhelyen. Aztán ki-ki ment a maga útján… én ide – mutatott körbe.
– Aztán, hogy érzi errefelé magát? Nem hiányoznak a múlt foszlányai?
– Vannak dolgok, amiket nem lehet elvenni. Csak eltenni. Mélyre. Mint a fényt egy árnyékos völgyben. – írta minap egy régi barátom a távoli, elhagyott szülőföldről. – Nem azért, mert minden jó lett – hanem mert egyszer még akár az is lehet.
A halastó vize még csillámlott a szikrázó napsütésben. Péter elköszönt, felkászálódott a rozsdás biciklijére, és inogva ugyan, de csak haladt előre, egyre csak távolodott, bele a rezgő kánikulai forróságba, mint valami izzó fáklya tört utat magának a szebb jövőbe, míg teljesen el nem tűnt széles sziluettje.
