Ne félj a sötétben
Amikor a bagoly felébred és furcsa, kerek fejével körbenéz, széttárja puha szárnyait csak úgy próbaképpen és rásiklik az éj sötét hullámaira, eljött a változás ideje. Eltűnik benne nyomtalanul.
Hosszú kezű, mohó fekete árnyak kapdosnak utána, kiszámíthatatlan vadsággal, csak sejteni lehet éles karmaikat. Nappal, édes virágú bokrokból kiálló karcsú pálmatörzsek voltak, most a Hold ezüst nagyítóüvege átvarázsolja őket veszélyes, vicsorgó fenevadakká.
Elég egy száraz falevél csattanása, ahogy szabadulni akar, mert repülne ő is a szélben, tovább a madár után, de fogolyként lóg az erős rostokon, maholnap jön majd az ember és levágja, lesz belőle bútor, kerítés, háztető is talán.
Most, az éjjeli sötétben úgy hangzik csapkodása, mint az elkapott őz reménytelen viaskodása a tigris körmei között, pedig nem fehér fogak villannak,
csak a jázmin neonfényes szirmait pörgeti a szél a hajlongó törzsek alatt.
Leülnék melléjük, de egyszerre túl vad lesz minden, hiába tudom, hogy az ágon csak bogár motoz, vagy éjszakai madár vékony hangja szól, és a riadt fűszálakon billegő kis holdfényke csillog, nem hiszek magamnak.
Olyan ez az éjszaka, amelyben semmi sincs, de bármi megtörténhet, reggelre minden más lesz.
A sötét éj összecsomagolja és magával viszi az utolsó napod kínjait, mert az utolsó napod volt, jobb, ha tudod. Mindig az.
Holnaptól csak rajtad múlik, folytatod e magad, vagy úgy lépsz ki belőle tovább, mint egy tisztító fürdőből.
Ezért volt minden, csak mondd ki hangosan, hogy jó reggelt!