Salánki Anikó: Csak úgy elmondom
Unatkozom, pedig nyár van. Géza bá’ aki mostohaapai minőségben dekkol nálunk harmadik éve, felnézett az újságból, ilyen ősöreg, még mindig a nyomtatott sajtóból tájékozódik. Így szokta mondani nagy komolyan, és orrára biggyeszti a szemüvegét. Eszem megáll! Felhívtam a figyelmét, hogy mire azt az újságot kinyomtatják, meg ő elslattyog a bódéig, mert nálunk az utca végén még ilyen is van, és leperkálja az árát, hazahozza, na, akkorára már rég elavultak benne a hírek, legfeljebb a keresztrejtvény ér benne valamit. Ő meg csóválta a fejét, hogy nincs igazam. Persze hogy nincs! Egyáltalán ne nyilvánítsak véleményt, az lenne a legjobb, ha én lennék Kuka Manyi, a mesehős.
Aki sertepertél, egek, ez is milyen ódivatú szó, szervírozza a kávéját szigorúan édesítővel, múltkor dafke beledobtam helyette két kockacukrot és árgus szemekkel figyeltem, mi történik. Hát semmi, még csak pirosabb se lett az orra, vagy ilyesmi. A fotelt ő hozta magával, bordó bársonnyal van behúzva, már elég kopott, de fénykorában szép lehetett. Az ablak elé helyezte, és bár nem tiltotta meg, rajta kívül senki se ült bele. Egyszer láttam, hogy szelíden rámosolyog és megsimogatja. Ha ez nem buggyant, el ne menjek a tankosok jövő heti koncertjére! Bár anya azt mondta, ne reménykedjek, mert először is rohadt drága a jegy, meg azt hallotta benn az irodában, hogy már hamisítják, különben is még csak 15 éves vagyok. Hogy ennek mi köze van a jegyhamisításhoz, fogalmam sincs. Itt a nyár, Renit már fesztiválokra is elengedik, egyedül, de persze haverokkal megy, csak azokat nem mutatja be az ősöknek, nem csoda, azokat én se hoznám fel, mert baromarcú mindegyik, mondtam is a kiscsajnak, hogy ezek szétlapítják fél kézzel, de csak vihogott. A fő arc csak flex-szel, nincs annak egy kanyija se, múltkor is Reni egész havi zsebpénze ráment valami piára, pedig ő csak egy kólát szlopált be, de Dézsi, aki amúgy Dezső, valami belugát rendelt, idáig azt hittem, az valami északi hal. Dög drága volt belőle egy kortynyi, Dezsőnek meg ugyan okés a stilája, szóval divatmajom, de grand nélkül beülni egy csehóba, pláne csajjal, azért az égő. Reni meg úgy bámulja, mint az orákulumot, legyen az bármi is, szóval kerekre nyitott szemmel, az ajkát meg harapdálja, néha megvonja a vállát, szerinte ez felhívás keringőre. Ezen jót röhögtem, elképzeltem, ahogy az a nagy benga felkéri a madárcsontú kis barátnőmet a körúton, és lejtenek egyet. Hogy ilyenek jutnak az eszembe, erről Géza bá’ tehet, akinek jó a fantáziája, már két kis szösszenete is megjelent a megyei lapban, nagyon büszke volt rá. Én meg óvatosan kivágtam a lapból, felragasztóztam egy kartonra, és betettem a vitrines szekrénybe, az üveg mögé. Azt látni kellett volna, hogy meghatódott, még fagyizni is elvitt bennünket, anya meg csak pislogott, hogy milyen nagyszerű családi program! Ezt ugyan kár volt neki mondani, mert elcseszett vele mindent, de nem szóltam, mi vagyok én, pszihomókus? Random ötlet volt amúgy, olyan hirtelen jött, de a fagyi okés, én sós karamellát kértem, egy gombócot, elég húzós áron mérik, nehogy már miattam menjen tönkre a családi büdzsé. Géza bá’ elismerően bólintott, és este azt monda anyának a konyhában, hogy „okosodik a lányod, Nórika”, mire anya arca megrándult, nem láttam, de tudom, mert ezerszer elmondta már, hogy nem kell becézni, ez nem babaház. Később elolvastam a könyvet, tetszett, nagyi biztos ezért adta a Nóra nevet a lányának. Én miért lettem Irén, arról nem szól a családi történelem, anya azt mondta, jól hangzik, passzol a vezetéknévhez, mert az mély hangrendű, az Irén meg magas. Ez különben jó, mert ötödikben én tudtam, mitől függ egy szó hangrendje, mert amikor kicsi voltam, és apu még velünk élt, órákig utaztunk a nagymutterig, aki egyedül dekkolt egy hatalmas házban, ahol mindig minden elromlott, és telefonált a szomszédból, hogy azonnal menjünk, és akkor hétvégén mentünk. Apu azt mondta, nem lóverseny, ráér négy nap múlva is, de addigra a fél ház úszott, mert eltört valami főcsap. Na, szóval anyuval ültünk hátul, és ilyen szókirakóst játszottunk, meg hangrendeztünk, hogy ne egyen meg bennünket az unalom. Aztán apu egyszer az osztrákokhoz vitt bútort, és elfelejtett haza jönni.
Ennyi volt, öt éve tán. Anya sírdogált, aztán csúnyákat mondott, majd kék színt kent a szemhéjára, és elment a magányosok klubjába, ott találkozott Gézával, a többi már történelem, ahogy mondani szokták a felnőttek. Nekem meg elég okés így egyelőre, lehetne rosszabb is.
Még három év, és lelépek.