Levél: Tizenegyedik történet: A zöld boríték

Lencsi minden hétfőn reggel úgy kezdte a hetet, ahogy tíz évvel ezelőtt. Hét óra hét perckor kelt, lezuhanyozott, fogat mosott, foncsikba fonta a haját, majd komótosan megitta a kedvenc kávéját. Soha nem vett mást, csakis Omniát, és hogy miért szerette ezt a kávét? Talán mert élete első nagy szerelme, Olivér is ezt szerette.
Még fiatal volt, éppen hogy csak tizennégy éves, amikor belépett a Gimnázium hatalmas nagy ajtaján, és az első ember, akit észrevett, Olivér volt. 185 cm magas, fekete rövid haj, fekete hatalmas nagy szemekkel. Lencsi megállt a lépcső legalján, és nem tudott tovább menni. Csakis a leendő hercegét nézte, és azon gondolkodott, hogyan tudná megszerezni.
Nem telt el sok idő, és már együtt itták a finom Omnia kávét, az első randevún. Hogy hogyan szerezte meg Olivért? Kedvességével, szép beszédével, és ami a legfontosabb volt, a mosolyával.
Olivérrel a kapcsolata nem tartott sokáig, de Lencsi szívének a rejtett odújában helyet foglalt. Soha nem engedte el.

Pontosan nyolc órakor indult dolgozni. A munkahelye nem volt messze, de útközben megvette a heti, teljeskiörlésű kenyerét. Nem evett mást, csak ezt szerette. Egy hét, egy fél kilós kenyér. Ennyi elég volt. Ha nem fogyott el, a megmaradt kenyeret megszárította, majd ledarálta. Soha nem vett prézlit, így még spórolni is tudott. Mindenkinek azt mondta, csakis házi morzsával lehet finom rántott húst, vagy rántott zöldséget készíteni. Itt még hozzátette, hogy egész tojás helyett, csakis tojásfehérjéből készíti, mert így ropogós lesz, a rántott hús. A legjobban csirkemell filéből szerette, főleg ha sajttal és sonkával töltötte. A második helyen, a rántott karfiol volt. Nem tudta megmondani, hogy miért imádja a rántott ételeket, de nagyon kívánta. Ha ezeket a finomakat készítette, a legtöbbször vagy krumpli salátát, vagy franciasalátát evett hozzá. Soha nem mélyhűtött zöldségekből készítette, hanem csakis hazaiból. Ha nem volt sok ideje, akkor csak gyorsan összeütött egy tartármártást és azzal fogyasztotta.
Nyolc óra húszkor már az asztalánál ült. Egy irodában dolgozott fél kilenctől ötig. Munkaidőben soha nem netezett, nem üzengetett, mindig pontosan végezte a munkáját.
De…
Azon a napon, amikor délután hazaért, meglátta, hogy egy boríték van az íróasztalán. Zöld, szabvány boríték, és mindkét oldala tele volt írva. Ugyan ki tette oda? Tette fel magának a kérdés. Ha ez a munkahelyén történik meg vele, akkor nevetett volna, hisz tréfából biztos a munkatársai tették oda. De most otthon van. Pár másodpercig nézte, majd lassan felvette az asztalról, és elkezdte olvasni a szöveget: „Lencsi! Ezt a levelet azért kapod, hogy az életed megváltozzon. Minden nap kapsz egy borítékot, amiben elolvashatod, hogy másnap mi fog veled történni. Tehát, ha rossz hírt kapsz, már előtte meg tudod változtatni. Rajtad áll, hogy kinyitod, vagy bontatlanul eldobod a borítékot. „ Lencsi szeméből elindult a kéretlenül jött könnycsepp, amit ő nem akart.
Még mindig ott ült az íróasztalánál, a kezében ott volt a boríték, nem merte elengedni. Majd odanézett a kedvenc bögréjére, melyben a ceruzák tollak, és a levélbontó volt.
Most kivegye a levélbontót?
Abban a pillanatban nem tudott dönteni. Csak nézte, nézte a borítékot. Majd forgatta, utána pedig letette az asztalra.
Gondolkodott. Mi lenne neki a jó? Ha tudná, hogy másnap mi lesz vele, vagy maradna az eredeti kerékvágásban, és az lenne, aminek lennie kell?
Nehéz volt.
Még pár percig ott ült az íróasztalánál, és a borítékot nézte, majd felemelte. Eldöntötte, számára mi a legmegfelelőbb, és azt tette.

„Te mit tennél?”