Több kevesebb sikerrel megpróbáltam nyitva tartani a szemem, miközben az utolsó pillanatban érkezőket figyeltem. Minden második embernek volt valami zöld a ruhájában, de számtalanszor felbukkant egy fradis sál és repoharakból sem volt hiány. Mindegyikük arca boldogságot tükrözött és bár nem tudtam, hogy ma meccs volt, ahogy azt sem, hogy ki ellen játszottak, de azt megtudtam, hogy nyertünk. A szurkolók hangosak voltak és részegek, amitől grimaszba torzult a szám, pedig én sem voltam józan. Meccs helyett barátnőmmel koncerten voltunk a Széchenyi Lánchíd lábánál. A talp alá valót Mehringer Marci szolgáltatta mi pedig kiénekeltük a lelkünket is. A koncert nagyon jó volt, egyedül csak azt bántam, hogy ittam pár korty vizet, mert most a gyomrom elkezdett kavarogni és féltem, hogy kidobom a taccsot. Velem szemben Dóri, füllhallgatóval a fülében, felhúzott lábakkal aludt és nem volt szívem felkelteni azért, hogy panaszkodjak egy sort. Az ablaknak döntöttem a fejem majd az ismerős nevetést hallva automatikusan felpillantottam.
– Bocs szabad? – kérdezte a Dominik előtt érkező srác és máris lehuppant Dóri mellé.
Dominik megtorpant és pár pillanatig csak meredt a mellettem lévő üres helyre. Arra számítottam, hogy majd megkéri a haverját menjenek tovább vagy cseréljenek helyet, de végül leült mellém. Hiába volt négyes ülés, nagyon szűkösen fértünk el, Dominik combja a combomnak simult, és a karja is folyamatosan nekem ütközött ahogy helyezkedett. Elkaptam róla a tekintetem és kibámultam az ablakon, tenyeremmel pedig betapasztottam a számat, mert az émelygésem csak fokozódott. A vonat késéssel indult meg és tudtam még 2 óra hosszát így fogunk utazni, mert az utolsó vonat minden létező helyen megállt. Egyrészt ennek örültem, mert le tudtam otthon szállni, másrészt viszont utáltam, mert az idő csiga lassan vánszorgott.
– Öregem azért nem volt semmi. Mekkorát behúztál annak a tagnak – nevetett fel Dominik haverja, mire a pillantásom azonnal Dominik sebes kezére rebbent, majd fel az arcára.
– Agresszív volt. Megérdemelte!
– Megtartod a csaj számát? – kérdezte a haverja, mire Dominik belenyúlt a zsebébe és kihajtogatta a kis papírt. – Egyáltalán ki az, aki megadja a telefonszámát?
– Valaki kézzel írt levelet is küld – válaszolta Dominik és előttem elnyúlva kidobta a szemetesbe a telefonszámot.
Lángolni kezdett az arcom, mert pontosan tudtam, hogy rám célzott ezzel. Én voltam az, aki levelet írt neki, aki azok után is próbálkozott, hogy a másik letiltotta. De abban a levélben már csak bocsánatot kértem és megígértem neki, hogy eltűnök az életéből. Abban a levélben leírtam neki azt, hogy most már tisztán látom mennyire gyerekesen viselkedtem és rá akartam erőszakolni egy olyan érzelmet, amit ő nem táplált irántam.
– Mi a baj az Instával?
– Személytelen azt hiszem – vonta meg a vállát Dominik. – Ha valaki kézzel ír levelet, aztán fogja magát és feladja postán, akkor időt szán rá. Nem mellesleg sok minden kiderül a kézírásból és a maszatos lapokból.
– Ja el is felejtettem, hogy te kaptál egyet – horkantott fel a haverja. – Elmondod végre mi állt benne?
– Soha – mosolygott rá Dominik.
Az ablak üvegén keresztül láttam, hogy Dominik felém pillant, majd gyorsan el is fordult. Nem értettem, hogy mi a szándéka ezzel, de féltem, ha elkezdek reménykedni, akkor pofára esek és odavész mindaz, amiért az elmúlt egy évben dolgoztam.
– Jegyeket bérleteket – lépett oda hozzánk a kalauz mire óvatosan megböktem Dórit, aki megriadt és hunyorogva kivette a zsebéből a bérletét.
Miután mindannyiunk jegyét és bérletét lecsipogta, Dóri készen állt, hogy tovább aludjon, de aztán a tekintete megakadt a mellettem ülő Dominiken.
– Jézusom – szólalt meg és a tekintete azonnal rámrebbent.
– Dominik – pontosított a mellettem ülő férfi, a haverja meg kíváncsian felpillantott.
– Mit keresel itt? – kérdezte Dóri gyanakodva.
– Megyek haza? – nevetett fel Dominik.
– Ismeritek egymást? – tudakolta a haver.
– Egy gimibe jártunk – ködösítette el az igazságot Dominik. – Ismerem, mint két lányt.
A haverja egy bólintással nyugtázta a dolgot, Dóri velem szemben pár percig még Dominikot méregette, majd úgy döntött egy vonaton nem törhet ki a világ vége és újra behunyta a szemét. Nem sokkal utána a haverját is elnyomta az álom és már csak mi ketten voltunk ébren. Dominik a telefonját nyomkodta, de nem akartam kukkoló lenni így nem néztem, hogy mit csinál. Helyette belemerültem a saját telefonomba, de ettől csak még rosszabbul lettem, ezért behunytam a szemem, hogy csillapítsam az émelygésemet. Valószínűleg elszundíhattam mert amikor legközelebb felkeltem a nyakam iszonyatosan sajgott és automatikusan fordultam a másik irányba. A fejem Dominik vállára billent, kezemmel pedig áfontam a bicepszét és felsóhajtottam. Annyira kényelmes volt, hogy hiába tudtam, hogy helytelen nem moccantam. Ha zavarja majd eltol magától. Gödöllőn Dominik haverja és Dóri is leszálltak, de átaludtam az egészet és csak Hatvan környékén riadtam fel. Azonnal kiegyenesedtem mire Dominik is megriadt és álmosan pislogva rámnézett.
– Még nem vagyunk ott – motyogta és újra behunyta a szemét. – Aludj vissza, állítottam ébresztőt – tette hozzá csukott szemmel.
– Mi? – leheltem döbbenten mire kinyitotta a szemét.
A fáradt kék szempár egyenesen a szívemig hatolt és túl kába voltam ahhoz, hogy elkapjam a tekintetem. A szívem a torkomba költözött és melegem lett, amikor Dominik felemelte a kezét és a tarkómra csúsztatta. Levegőt se mertem venni, ahogy maga felé húzott, míg a fejem a vállán nem landolt.
– Aludj – mormolta. – Kell az energia!
– Mihez? – kérdeztem zavartan.
– Túl sokat kérdezel – sóhajtott fel mire zavartan felvontam a szemöldököm.
Való igaz rengeteg kérdésem volt és a levelemet is egy sor kérdéssel zártam, hátha kedve támad valamikor válaszolni rájuk, de jelen állás szerint csak két dolgot kérdeztem tőle és egyikre sem válaszolt. Hosszasan beszívtam a levegőt vele együtt pedig az illatát is, ami a parfümje, izzadság és dohány füst egyvelege volt. Képtelen voltam újra elaludni, nyitott szemmel feküdtem és könnybe lábadt szemekkel élveztem a közelségét.
Dominik valóban állított ébresztőt, amit azonnal ki is nyomott, majd felállt. Én maradtam a fenekemen, mert nekem egy megállóval tovább kellett utaznom és készen álltam arra, hogy elköszönjek tőle. Dominik nyútjózkodott egyet, majd lehajolt és felkapta a táskámat.
– Mit művelsz? – szóltam utána és felpattantam, hogy kövessem. – Dominik a táskám! Hallod elmagyaráznád, hogy mi ez az egész? – tártam szét a kezem, amikor leszállt a vonatról és maga után húzott engem is.
Addig semmit se mondott, amíg el nem ment a vonat. Az utolsó vonat, amivel lehetőségem lett volna hazajutni, de itt ragadtam egy faluval arrébb.
– Bebiztosítottam magam, hogy esélyed se legyen viszakozni – szólalt meg végül, de továbbra sem értettem semmit.
– Meg fogsz ölni? – érdeklődtem, mire elgondolkodva hátra pillantott rám.
– Az biztos, hogy lesz egy két haláli pillanatod – ködösített.
Már az utcájukban jártunk, amikor arcul csapott a felismerés. Pontosan tudtam, hogy mit csinál, hiszen én magam kértem ezt tőle a levelemben. Vagyis hát nem kértem, hanem a levélben biztosítottam arról, hogy várni fogok rá és nem fogok elszaladni, ha meggondolja magát. Hogy nem fogok haragudni, ha egy váratlan pillanatban megjelenik és megcsókol. Sőt kérdezni sem fogok, csak némán követem. Szólásra nyitottam a szám és lesütöttem a szemem, amikor beterelt az udvarra majd a derekamat finoman megragadva elkormányzott a bejárati ajtóhoz. Két cica szaladt elénk, hogy üdvözöljenek minket és hangosan nyávogtak majd dorombolni kezdtek, amikor megsimogattam őket.
– Nagyon édesek – mosolyogtam fel Dominikre, majd felegyenesedtem és beléptem az otthonába.
Dominik nyitva hagyta az ajtót, amíg elment a konyhába, hogy vacsorát adjon a cicáknak, majd becsukta az ajtót teljesen kizárva a külvilágot.
– Fogalmam sincs, hogy mit művelek – vallotta be végül, mire ránéztem.
– Hát, hazamenni már nem tudok – suttogtam a karomat dörzsölgetve. – De elleszek a kanapén is, csak pár óra és megy haza az első vonat.
– Nem vagy szomjas? – kérdezte és eltűnt a konyhába.
Kibújtam a szandálomból és követtem a konyhába. Az előszobában a puha szőnyeg elnyomta a lépteimet ám a konyhába csak úgy csattogott a meztelen lábam, ahogy a pulthoz sétáltam és kíváncsian körbe néztem. Dominik konyhája egybe volt az ebédlővel és a kettőt egy amerikai pult választotta el egymástól. Dominikre néztem, aki a hűtőből kivett egy narancslével teli kancsót és mindkettőnknek töltött egy pohárral majd hozzá öntött egy kevéske vodkát.
– Vagy nem kell? Láttam, hogy nem vagy valami jól. Nem akarsz enni valamit? Összedobok egy rántottát vagy van melegszendvics.
– Nem tudnék enni – ráztam meg a fejem és elvettem az egyik poharat. – De a narancslé hiába, hogy savas, de pillanatok alatt helyre rak. Igényt tartok rá a reggeli macskajajnál is – kortyoltam bele a vodka narancsba.
– Merre jártatok? – kérdezte kíváncsian.
– Mehringer Marci koncert volt a Széchenyi híd lábánál. Utána meg csak sétáltunk egyet a városban. Gondolom nyertünk.
– Hálistennek – vigyorodott el. – Hihetetlenül szoros egy meccs volt, de nyertünk. Az ellenfélnek ez nem tetszett és elkezdett balhézni, meg részegen rámászott egy kislányra. Odamentem és tettem, amit jónak láttam.
– Milyen lovagias vagy!
– Próbálkozok – biccentett és egy húzásra megitta a saját italát, majd kiöblítette a poharat és elém lépett. – Tényleg nem tudom, hogy mit csinálok – suttogta és kivette a kezemből a poharat. – Csak, amikor megláttalak úgy éreztem nem szabad hagynom, hogy elmenj.
– Legalábbis nem a vonattal – motyogtam, mire felnevetett.
– Mennyire vagy részeg?
– Nem eléggé – sóhajtottam fel és megborzongtam, amikor a kézfejével megcirógatta a karomat.
– Nagyon helyes! Azt akarom, hogy mindenre emlékezz – suttogta és a keze megpihent a nyakamon majd óvatosan megcsókolt.
