Minden reményét elvesztette. Már nem hitt és nem bízott.
Hosszú évek óta magányosan teltek napjai, pedig nem volt egyedül. Összezárva többedmagával, mégsem szólt hozzá senki. Mintha a létezéséről sem tudnának. Próbált ő kapcsolatot teremteni, de levegőnek nézték. Az elején azzal nyugtatta magát, csak tévedésből került oda, és hamarosan eljönnek érte. Később már azzal, hogy nem a véletlen műve volt. Ám az órák csak teltek, a hetek-hónapok a pillanat gyorsaságával múltak, de csak csönd vette körül és magány.
Néhanapján még felcsillant benne a remény, ha lépteket hallott, hogy talán az a nap lesz az, amikor beteljesítheti végzetét – ám mindannyiszor csalódnia kellett. Sosem érte jöttek.
Az évek óta tartó sötétségben már azt is elfelejtette, milyen a kinti világ.
Amikor megszületett, az egész szoba fényárban úszott, lenge szellő kapott bele az ablakon lógó csipkefüggönybe, mintha így köszöntené. Amikor kézbe vették, elöntötte a boldogság. Melegséget érzett és biztonságot. Aztán egy könnycseppet. Tudta, mi a sorsa. Féltő kezek helyezték ágyába reménykedve, ám egy váratlan esemény következtében élete gyökeres fordulatot vett. A meleg fészekből egyik napról a másikra egy rideg, hűvös helyre került. Nem tudta, miért, azt sem, hogyan, arról pedig fogalma sem volt, meddig kell ott árválkodnia.
Maga sem tudta, mennyi idő telt így el, míg egy őszi napon lépteket hallott. Megborzongott. A zsigereiben érezte, hogy ezek a lépések mások, mint korábban. Puhábbak, tétovábbak.
Pár pillanattal később megemelkedett. Már nem a poros polcon feküdt egy elfeledett könyv lapjai között. És akkor mintha fényt látott volna. Először azt hitte képzelődik, még meg is dorgálta saját magát, milyen hiszékeny lett vénségére. De tévedett. Érdes ujjak fogták meg bölcsőjét, majd elindultak vele. Fokozatosan átmelegedett, ahogy a hideg pincét elhagyva a szabad ég alá vitték. Rájött, hogy a kéz, mely tartja, remeg. Pillanatokkal később mintha újra megszületett volna: fény borította be. A kéz remegése fokozatosan csillapodott, miként gazdája magába szívta mindazt, mi benne rejlett.
Akkor sem ijedt meg, mikor hosszas vizsgálatok után üveglap mögé helyezték és a falra akasztották, mert már tudta: nem egy újabb börtön vár rá, hanem az örök szabadság. Boldog volt, mert addigra már tudta, hogy beteljesítette sorsát. S nem csak ő lett szabad, hanem mindenki más is, kiknek nevét féltőn óvta évtizedeken át.
(2025. szeptember)