LE VAN TUDVA
avagy egy építési engedély kérelem beadásának igaz története 2015-ből
Szerda, fél 2 óra… Félfogadási nap, ebéd után, nem lehetnek sokan, hamar végzek. A kapun gondtalanul lehet bemenni, a portás üvegkalitkája mögött könyökölve csak a szemével követ. Nem kérdez, elnézi, hogy bemegyek, de jelzi, hogy jelen van és figyel. Olyan, mint egy hasaló, hatalmas kutya, amelyik csak a zaj felőli közelebb füle hegyezésével, mozgatásával követi a számára közömbös zajokat, s csak a fél szemét nyitja résre a biztonság kedvéért.
A rozsdamentes acél liftajtó élesen kattan és a kabin szinte észrevétlenül repít a II. emeletre. Könnyű eligazodni, az építési (műszaki?) osztály, a főépítészi iroda, meg néhány hatósági ügyintéző (közterületes, stb) észszerűen vannak itt csoportosítva. Az ajtókon név, az ügyintéző(k)é és a hozzá(juk) tartozó terület, utcanevek hosszú sora. A legközelebbi, a 39.es ajtón fedezem fel nagyívű munkám, egy udvari lakás életmű gyanús belső átalakításának címét. Kovácsné Rezsó Hermonikához tartozik. Kopogok, de választ nem várva, benyitok. Élek a gyanúval, hogy ha senki nincs a szobában, hiába várok estig egy „tessék”- re. Mivel már jártam itt, tudom, hogy Hermonika a belépve jobbkézről ülő, vékony, fekete szemüveges, alacsony termetű, keskeny lány. Nem nézek ki belőle nagy ügyintézői múltat.
– Kezicsókolom, azt a Schubert utcai engedélyt szeretném beadni…
Laposan felsandít szemüvege mögül és közli:
– A földszinten, az ügyfélforgalomnál.
– Tudom, csak gondoltam, megmutatom elébb, hogy minden megvan-e, hogy ne legyen szükség hiánypótlásra…
– De már láttam, maga az a tűzfalas…
Erre büszkének kell lennem, emlékszik rám, sőt a tűzfalra is! A sötét, belső udvari lakásba a tűzfalon nyitott néhány tűzálló üvegtéglával kívántunk fényt csalogatni. Bár nem biztos, hogy ez benne a lényeg, de még mindig jobb, mintha mint a fekáliadarálósra emlékezne, mivel a zsákszobás hálószobához egy olyan wc-s fürdőt is terveztem, ami a trutyit megőrli és egy kis átmérőjű csövön át a közeli ejtőcsőbe vezeti.
– Íiigen – nyögöm ki végül – voltam a Tűzoltónál, kért 1,5 órás tűzállóságú üveget, itt a minősítése…
– Mindegyik kötetben van?- kérdi végül az ügyfél és az „ügyirat” felé fordulva.
– Nem – felelem – csak egyben. Erre az ÁNTSZ-nek, meg az értékvédelemnek nincs szüksége.
– Jó, hogy mondja, majd figyelek, hogy elküldjük a tűzoltónak.
– Az ÁNTSZ – es hölgy nem volt hajlandó fogadni. Azt mondta, úgyis megküldik neki, most nem ért rá…
Megszólal a telefon. Valami jó ismerős, örömteli, kölcsönös üdvözlés, majd:
– Nem, most nem tudok beszélni, ügyfeles vagyok.
Elszégyellem magam, olyan ez, mint egy betegség és ennek én vagyok az oka. Tőlem lett szegény Hermonika „ügyfeles”. Gyorsan igyekszem a végére érni.
– Szóval társasház…
– Igen és itt van a tulajdonos beleegyezése, a tulajdonostársak aláírása… – hadarom.
– Melyik aláírás ebből a közös képviselőé?
– A legnagyobb! – vágom rá hirtelen, magabiztosan.
– Jó, szóval kell egy lista a tulajdonosokról azonosítható aláírással, tulajdoni hányaddal, hitelesíthető, ellenőrizhető módon…
– Igenis, csak tetszik tudni, az építtető tulajdonosoknak hirtelen el kellett utazniuk, – hadarom – azért is én jöttem, de mire az akta felér magához, biztosan itt lesznek és bejönnek rendezni, jó?
– Hát ha nem, azt remélem tudja, hogy a hiánypótlás ideje nem számít bele az ügyintézés idejébe ?
– Igen, igen…
– Nos akkor a földszinten adja be.
– Még valamit, új engedély kérelmi formanyomtatvány van rendszeresítve januártól, de olyat még nem lehet kapni, ez a tavalyi jó lesz?
– Nekem jó.
– De a hivatalnak…mert itt a másik is, a közlönyből kimásolva…
– Akkor mit problémázik?
– Hát, hogy hova ragasszam az illetékbélyeget. Mert ha a hivatalnak nem jó, amelyikre ragasztom, akkor jön a leáztatás, újra ragasztás, pecsételés, stb.
– Csinálja, ahogy akarja – fakad ki végül, és biztosan érzem, hogy már nagyon unja, hogy „ügyfeles”.
Zavartan összeszedem a közben a földre potyogott csekély tíz példányt, a francnak kell ebből ennyi, de most már mindegy. Hermonika figyelmében már becsukta mögöttem az ajtót, így fizikailag is kisettenkedek a szobából. A folyosón rendbe szedem az ügyiratot, majd halkan suhanok a lifttel a földszintre.
Az ügyfélforgalmi helységben kevesen vannak. A tíz pultból kettőnél vannak. Előrelátóan megveszem az okmánybélyeget, szerencsére a sarokban van egy postai kirendeltség. 10.000.- Ft az illeték. Csak két 5.000.-Ft-s bélyeg van. Nem baj, jobb mint ötezer kétforintos, próbálok viccelődni.
– Számla kell? – ennyi a kérlelhetetlen reakció.
Az okmánybélyeggel és az ügyirattal, illetve még csak a tervekkel keresem az emberemet. Ahol épp végez valaki, ott ügyiratot nem vesznek el.
– A 3. ablaknál – int fejével a fiatalember.
A jelölt ablaknál ketten vannak, szerencsére együtt. Hatalmas cigányasszony, ül, lecsurog szinte a székről. Feleakkora termetű, 12-15 éves gyermek termetű férje (?) – divat a bizsu – mellette áll, ma nem kapott inni, józannak kell lennie, megyünk a segélyért! Az asszony széke mellett áll, de az ölében is ülhetne. Mindent az asszony intéz, ő csak egy kopott nejlon szatyorból (SPAR feliratú) iratokat szed elő, rendszeresen, majd rak vissza. „Itt van minden, tessék kiválasztani, ami kell” Sok irata van. Átvillan az agyamon, hátha a nagyapja és az apja azonos, ugrottak egy generációt… De félre a gonoszkodással! Nehéz ponthoz értek, akaratlanul meghallom a nő felcsattanó hangját:
– De hát hogy igazoljam, hogy nem kapott senkitől jövedelmet?
Fogós kérdés, tényleg nehéz lenne körbe járni az összes munka-helyet igazolásért, hogy tőlük aztán soha, egy fillért sem…
Odább nézek egy pulttal. Fiatal lány borítékol tértivevényes leveleket. Puffan a pecsét, lappad a levél. Odabiccentek:
– Nem lehetne egy ügyiratot (már félig azzá vált!) beadni?
Szóra sem méltat csak bök maga mellé, a cigány család felé. Pillantása szenvtelen, mint az üvegen, néz át rajtam. Követem tekintetét. Elmélázásom közepette észre sem vettem, hogy új kliens érkezett. Ifjú anya, termetes, babakocsiban vállra lógó pofájú csecsemő. Alszik. Az új jövevénynek abszolut elsőbbsége van. De hah, nem ügyfél, gyesen lévő ügyintéző! Óriási ováció, mindenki kijön a rejtelmes ajtók mögül. Elnézem őket, bizony minden pult mögé jutna közülük legalább egy…
Most tényleg új ügyfél érkezik. Átlátszó tasakokban ügyiratok.
– Csak beadni szeretném, nem tart soká…
Minden lehetséges fórumon lepattan. Kárörömmel nézem próbálkozásait. Végül feladja és beáll mögém a sorba.
A pultnál a pár helyet cserél. Az asszony felmagasodik, a kis ember még jobban összemegy, ahogy leül. Üres papírt tesznek elé és az ügyintéző diktálja, hogy mit írjon. Lassan, komótosan kerekíti a betűket, látszik, hogy nincs benne nagy gyakorlata. Tényleg veti a betűket. Az asszony észrevesz egy ivóvizes ballont, ami a kedves ügyfelek rendelkezésére áll. Poharat vesz és próbálkozik a ballon alján lévő piros csappal. Nem megy. Hangosan szentségel. Erre felébred a gyerek és szörnyű bőgésbe kezd. Anyja átszellemülten közli, hogy biztos éhes. Én nem vagyok éhes, de én is legszívesebben bőgnék. A diadalmas anya gyermekét felragadva visszavonul diszkrét helyre megetetni kicsinyét. Hogy jól fog lakni, annak meggyőző jelei vitathatatlanok.
Közben valaki az asszony segítségére siet, és mielőtt az végleg kicsavarná a ballon csapját, „segíthetek?” felszólítással átveszi az irányítást. Kecsesen tölt az asszonynak.
– Én is kérek! – mondja a pici férj.
– Te ne igyál! – feleli a kedves – végezd a dolgod! Különben is borzalmas ez a víz! Meleg, poshadt, csak rosszul leszel tőle!
– De szomjas vagyok! – próbálkozik kicsit erőtlenül a férj.
– Majd iszol otthon! – majd, mintha megijedne, mit is mondott, hozzáteszi – van otthon kóla.
– Fúúúúj! – tör ki a férfiból.
Az ügyintéző vet véget az idillnek:
– Na, akkor fejezzük be, jó?
És befejezik. Sorra kerülök.
– Mi ez? – kérdi.
– Építési engedély – hadarom – voltam fenn az ügyintézőnél és azt mondta, hogy minden rendben, beadhatom. Itt a tartalomjegyzék…
– Az engem nem érdekel – feleli – zsinórja van?
– Van tulajdonosi hozzájárulás, telekkönyvi kivonat, Tűzoltó, ÁNTSZ – próbálkozom.
– Zsinórja! – ismétli – az engem nem érdekel, de ezt a vaskos köteget össze kell kötnöm, mert széthullik a szállításnál, aztán nézheti! – magyarázza.
Hiába, nem vagyunk tökéletesek, nincs zsinórom, így csak zsinór nélkül nézhetem. Az egyik belső szoba rejtekéből kerül zsinór, a beadás kritikus pontján túljutottunk, bár a zsinórérért még hálaimát kell rebegnem.
– Okmánybélyeg? – kérdi, de ehhez már rutinos vagyok, nyújtott a bélyegeket. Szótlanul ragaszt, iktat, pecsétel.
– Tessék azt is odaírni, hogy az illeték leróva! – mondom, s ahogy meghallom a saját szavam, belém vág a felismerés. Az illetéket is, mint a részvétet a temetéseken „lerójuk”! Miért azonos a szóhasználat? Az ügyiratot is temetjük?
háromra már kívül is vagyok a kapun. Zsebemben a cédula: 573-as ügyiratszámon iktatva vagyok. Nem is tudom, milyen érzés. Minden esetre jobb, mint előtte volt.
Az ügy beadása le van tudva.
(Lásd még:”Kis emberek – nagy történetek” c. novelláskötetet.)
Krikovszky Péter