Levél: Tizenhatodik történet: A levél

A levél lassan lecsúszott az öléből a parkettára. A szemüveg is. A koppanásra felneszelt. Előbb a levél után nyúlt, s ahogy összehajtogatta, megint megütötte a szemét az utolsó sor.
” Gyere értem, Gábor, nagyon kérlek!” Se elköszönés, se semmi. A levél egyébként az itáliai reneszánsz festményekről áradozott.
Most itt, a meleg cserépkályha melletti széken ülve, mintegy húsz év távlatából megértette Mária segélykiáltását.
-Ha legalább egy héttel korábban írt volna – mondta ki félhangosan a férfi a fájdalmát, ami már két évtizede ott lappangott benne, mint valami alattomos betegség. Még ha az esküvője napján kapta is volna meg ezt a levelet, faképnél hagyta volna az egész ceremóniát, és rohant volna Máriához. De azután, hogy kimondta az igent Erzsébetnek, nem tehette meg, hogy elhagyja az újdonsült feleségét.
Erzsi jó asszony, szelíd, kedves, és szereti őt. Hogy ő szereti-e? Igen, de nem úgy. Nem úgy, mint a kicsit vadóc, de gyönyörűséges Máriát. Hogy sejt-e ebből a lefojtott szerelemből Erzsi valamit? Talán. Néha indokolatlanul kiül a bánat az arcára, és olyankor még csöndesebb, alig szól.
Az is lehet, az bántja, hogy nem született gyerekük. Bár egyszer, mikor vendégségben voltak egy ismerős házaspárnál, beszélgetés közben a házigazda felesége megjegyezte.
– Minden férfi szép nő után sóvárog, de otthon beérik a jó asszonnyal, aki mos, főz rájuk, takarít, és még gyermeket is nevel. Nincs igazam, Zsókám?
Erzsi elkomorodott. Szokatlanul hangosan válaszolta:
-De, igazad van, mind ilyen, kivétel nélkül.
Gábor akkor csak hallgatott, találva érezte magát.
Ez a szépasszony – jóasszony dilemma mennyi házasságot tett már tönkre, szerencsések, akiket ez nem ér utol. Mária is milyen szép nő, ő gondolkodás nélkül elvette volna, de minden alkalommal összevitatkoztak valamin, és elmaradt a leánykérés. Most meg már nem tudná elképzelni az életét Erzsébet nélkül. Megszokta, talán meg is szerette. Nem olyan lobogással, mint Máriát, hiszen ha rágondol, még ennyi év után is felizgatja az érzékeit. Mint most is, ahogy az íróasztala fiókjából selejtezte az okafogyottá vált iratokat, és kezébe került ez a réges-régi levél, a végén azzal a könyörgő mondattal.
Eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Mária festő volt, épp egy férfiaktot festett, amikor ő felment hozzá a tetőtéri műterembe. Atlétatermetű, tökéletes alakú fiatalember volt a modell. Mikor meglátta őt, mintha egy kis gúnyos mosoly jelent volna meg az arcán.
-Mari, ez a pasi szerintem több neked, mint egyszerű modell.
A lány nevetett, ilyenkor szinte kivirágzott amúgy is szép vonású arca.
– Hát persze. Ő a tökéletesség. Tudod, milyen nehéz a tökéletességet megjeleníteni? Kívül-belül meg kell ismerned a tökéletességének a titkát.
-És te már megismerted?
– Hát…még nem egészen – ebben a válaszban annyi frivolság volt, hogy Gábor dühösen felszisszent:
– Na, akkor csak ismergesd tovább! – és elrohant becsapva maga után az ajtót.
Hónapokig sem kereste, várta, hogy a lány jelentkezik, és szokás szerint megbékíti őt. Nem jött. A közös barátoktól tudta meg, hogy a jóval idősebb mester kivitte magával Olaszországba.
Ő akkor ismerte meg Erzsébetet, a húga barátnőjét. Találkozgatni kezdtek. Úgy érezte, a lány szelídsége, szerelme gyógyír lesz számára. Ő mindezt elfogadta, és elnyomta magában azt az érzést, hogy talán visszavágás ez a házasság Mária elutazásának hírére. Egész besötétedett, mire végzett a selejtezéssel.
Az összehajtogatott levelet egy pillanatig a szemeteskosár fölött tartotta, de aztán egy nehéz sóhajjal visszatette a fiókja mélyére.