Pillanatképek

Ez is egy örök emlék. A legnagyobbak közül való. A szülői ház. Hogy szerettem! Apáék két költözés után találtak rá. Az elsőnél a kényszer sodorta a családot: egy kegyetlen padlássöprés után hurcolkodniuk kellett a saját otthonukból. Amijük megmaradt, kevéske pénzzel a zsebükben egy belső telken épült kis házra tellett a városban. Abban a lakásban nem igazán tudták élvezni az életet. A korábban szabadon élő majorsági emberek bezárva érezték magukat ott, belül. Hát ismét költöztek. Tovább.
A mostani? Ott áll az utca végében, a sarkon, a Tisza folyó töltése mellett. A ház, ahová megszülettem. Öreg ház volt, nádtetős épület. Még ma is emlékszem a fehérre meszelt vályogfalakra, Apa büszkeségére, a két szoba között elhelyezett díszes kandallóra, Istenem, milyen jókat melegedtünk körülötte. De emlékszem a nyitott, hosszú folyosóra, kinevezett kuglipályánkra, amelyen oly sok bábút taroltunk le pajtásaimmal. Nem mondhatok mást, ha mégis, igaztalan volnék: minden szép emlékem ide köt. A gyermekkor játékos, kézzel fogható és pajkosan elsuhanó relikviái, valósak és képzeletbeliek, a gátoldal, a zegzugos ártér és maga a folyó, csodás élmények tárházaként örökre megmaradnak a szívemben.
Hittem benne, sohasem fogom elhagyni azt a házat. Onnan bíz’ én el nem költözöm soha! Mégis… Kísérleteztem a hűtlen elhagyással. Az első ilyen próbálkozásom kudarcba is fulladt. Csongrádtól sok-sok kilométerre kellett volna elbútoroznom, távol a szüleimtől, barátaimtól a várostól. Már a nevemet is bejegyezték, vártak. Aztán másképpen alakultak a dolgok. Azon a tervezett búcsúesten hirtelen minden összezavarodott bennem. Barátaim némán és érthetetlenül bámultak rám, egyetlen szó nem sok, de annyi sem hagyta el az ajkukat, csak bámultak rám azokkal az üveges tekintetükkel abban az elátkozott csendben. Végül Joli, a barátnőm mozdult elsőnek a brancsból, egy gyors puszit adott az arcomra, aztán szó nélkül elrohant a maga útján. Ma már tudom, Anya sem könnyítette meg a dolgom. Keservesen őszinte sírása, amellyel a szobában fogadott szíven ütött, bánatos tekintete fájdalmat okozón nyilallt belém. Be kell, hogy valljam, akkor ők győztek, a szüleim és a barátaim. Talán túl gyenge voltam még a távozáshoz. Meglehet.
És most…
Eltelt jó pár év, idősebbek lettünk. Érettebbek. Éveink számával a gondjaink is nőttek. Elsősorban a dologiak. Munkát keresve a régi csapat szép lassan szétszéledt az országban. És most rám is ez a sors vár, búcsúznunk kell. Már ismerős a kép is: Apa és Anya ott áll a szülői ház kapujában. Arcukra ugyanúgy kiült a bánat, mint korábban, de ez a szomorúság most valahogy más lett, kicsit megbocsátóbb, kevésbé hisztérikus. Ám a gyermekét féltő szülő szívfájdalma így is könnyeket csal az arcokra. Anya zsebkendőt vesz elő, a szemeit törölgetve még megkérdezi:
– Mikor látunk újra, kisfiam?
– Anya, majd jövök – felelem.
– Mégis mikor? – kérdezi bizalmatlanul.
Nyugtatgatnám. Tudom, hiába.
– Igyekszem, Anya. Majd jövök, meglásd.
Már én is sírnék, de nincs idő a könnyekre. Az ismerős taxis rám dudál, menni kell. A vonat nem vár, és messze még az állomás.