Trubadúr álom múzsája
A hold ezüstje halkan csordult végig a kastély tornácain, mintha a csillagok fénye próbálta volna elérni a földet, hogy tanúi legyenek a csendes éjnek. István, a magányos trubadúr, ott ült a kastély apró könyvtárában, lantját maga mellé fektetve. A dalok, melyek egykor szenvedélyesen törtek elő a szívéből, már rég elhagyták őt. Az ősz szélén, a tavasz illatától már messze, most csak üres pergamenek hevertek előtte. Keze remegve hajolt a tinta fölé, s a papír üresen bámult vissza. Minden egyes mozdulata egy fájó emlék volt, ami egy-egy szót remélt. De csak a gondolatok kusza nyomát találta.
„Ó, ha létezne valaki, aki újra életre keltené dalomat…” – sóhajtotta, szomorúan.
A szoba levegője hirtelen megváltozott. A szél susogva kúszott be az ablak résén, és mintha magával hozta volna az elveszett dalokat, egy halk melódia kezdett el csendülni a távolból. Valami sötét, valami titokzatos suhogott az árnyak között. István megdermedt. Egy fénylő női alak jelent meg előtte, bőre áttetsző volt, mint a hajnal harmatja, haja pedig a legmélyebb éjszaka árnyékát őrizte. Az alak ott lebegett, mintha az időt is képes lett volna megállítani.
„Ki vagy te álmom múzsája?” – suttogta Lorenzo, az álom és valóság határán.
A nő nem szólt, csak egy szelíd mosolyt hintett felé, majd eltűnt a sötétben. Lorenzo szíve hevesebben kezdett el dobogni, és bár a szoba üres volt, valami különös melegség töltötte el. Érezte, hogy a dalok visszatértek hozzá, hogy a múzsa jelenléte egy új világot hozott el neki.
Másnap este, a kastély nagytermében, az ünnepi fények táncoltak a levegőben. A bál hagyományos fényáradata betöltötte az egész kastélyt. Az asztalokat gazdagon megterítették, a falakat gyertyák és füzérek világították meg. Nemesek, lovagok és hölgyek gyűltek össze, hogy részt vegyenek a bálon.
Lorenzo, hívó szavakra érkezett, hogy a trubadúri szerepét betöltve szórakoztassa a vendégeket. A bál hangulata is csábító volt, mégis valami belső tűz égett benne. Érezte, hogy ezen az estén elérkezett a pillanat, hogy megosztja a világ legfontosabb dalát – azt, amit a múzsa ihletett.
Lantját kezébe véve, lépett a terem közepére. Az összes szempár rá szegeződött, az izgatott susogás elcsendesedett, és minden figyelem egyetlen, pillanatra összpontosult.
„Hölgyeim és uraim,” – kezdte, hangja reszketett, tele volt szenvedéllyel, „ma este egy dalban szeretném megörökíteni azt a múzsát, aki visszaadta nekem a szavakat, amiket már elveszettnek hittem.”
A lant első húrja halkat szólt, de ahogy a hangja megszólalt, mintha a terem levegője megváltozott volna. A szavakból született dallam a csendet átölelve szállt a hallgatóság felé:
„Egy álom volt csupán, ki hozzám érkezett,
Mint holdfény az éjbe, úgy érkezett.
Szívem csöndes árnyék, s mégis lobbanó, az életem vele örökké.”
A dal minden egyes szóval mélyebbre hatolt, mint bármi, amit a trubadúr valaha elmondhatott volna. A nemesek, lovagok és hölgyek némán figyelték, miközben az érzések, melyekről eddig sosem beszéltek, most mind felbukkantak. A hölgyek szemeiben könnyek csillogtak, a lovagok szívében lángra gyúlt a vágy, s a zene összekötötte őket egy pillanatra, egyetlen, tiszta érzelemben.
Amikor a dal elhalt, a terem tapssal telt meg, de Lorenzo nem örült, nem érzett büszkeséget. Csak lehunyta szemét, és érezte, hogy a múzsa most is ott van, hallja szavait. Képzeletében, a szélben, a holdfényben, mindenütt ott volt.
A bál után, mikor a vendégek szétszéledtek, István az erkélyre vonult. Az éjszaka hideg levegője átjárta. A csillagok felette ragyogtak, mintha újra és újra emlékeztetni akarták volna arra, hogy bár a múzsa nincs jelen a fizikai világban, a dalok, amiket örökül hagyott, sosem fognak elhalványulni.
„Múzsám” – suttogta az éj csendjébe, „tudd, hogy sosem feledlek. A dalokban örökké velem maradsz, és én veled, bár a valóság már nem adhat nekünk találkozót.”
A csillagok között egy halvány árnyék suhant el, a távoli dombok felett. István mosolyogva figyelte, és szívében tudta, hogy a múzsa örökké az övé marad – nem a valóságban, hanem az álmaiban, a dalokban, és abban az örök tűzben, amit belőle élesztett.
Böbke Lucas.
Kedves Böbke! Engem is megfogott írásodban a zenei Múzsa. Nagyon érzékletesen jeleníted meg a múltbeli trubadúrok alakját és szépen kapcsolod át a jelenhez. No, persze az olvasó gondolataiban talán más nyomot hagy a történet, mint ahogy az író gondolná. De Kosztolányi szavaival élve a könyvet (hozzázeszem: bármilyen írást) mindig ketten alkotják, az író, aki megírta és az olvaső, aki elolvasta.
Üdvözlettel: V. Erzsike
Köszönöm szépen:)
Kedves Böbke!
Az István – Lorenzo – István önmagába visszatérő történetíve mintha a trubadúr – múzsa viszony halhatatlanságát jelképezné. Legalábbis számomra. Az sem baj, ha a szerző másmilyen megfontolásból vetette papírra. Az írás legfontosabb küldetésének azt vélem, hogy a történet olvasójában gondolatokat ébresszen. Az sem baj, ha ezek a gondolatok valamiként eltérnek egymástól. Az olvasónak is meg van a joga gondolategyéniségének kinyilvánítására.
Carlo (Tizenharmadik történet)
Kedves Böbke, tetszett, hogy te a zenei múzsát jelenítetted meg nekünk, egy dalnok, aki ismét képes dalra fakadni, mert leginkább a múzsát a költők és írók emlegetik. Szeretettel Fgy