Mondják,hogy a szerelemnek nincs kezdete és nincs vége,hogy örökkön-örökké
Péntek délután van,máskor örülnék ennek,most megrémít a tudat,hogy két egész napig együtt kell lennem önmagammal és a gondjaimmal.Munkából jövet leszállok a buszról, messze attól,ahol kellene,úgy döntök gyalogolni fogok,mert jobban tudok gondolkodni séta közben,Mégsem tudok,fájnak a gondolatok,a mellkasomban fájnak,-nem a fejemben kellene lenniük?-lehet,hogy a szívinfarktus jelez.
Bemegyek ebbe a kocsmába,itt balra,nyitott ajtóval hívogat-„Falu végén kurta kocsma”-és rendelek két korsó sört.Az elsővel a bárpultnál állva végzek,-valami kibillen az agyamban-kimegyek a teraszra,leülök,süt a nap,jó itt nekem.Még van egy korsó söröm.
Haza kellene menni.Haza?”Haza ott van,hol jog is van/S a népnek nincs joga.”Szélesen elmosolyodom(ez már az alkohol jótékony hatása)-nincs baj,Petőfi nem hagy magamra,itt van velem.Kortyolgatom a sörömet,tanakodom.Nincs jogom?Nincs.Elveszítettem a jogomat,-elmegy a józan eszem is?-mindketten elveszítettük a jogunkat,hogy otthon együtt,akkor hát külön leszünk.Ez a döntés.Elindulok.Amott egy másik kocsma,van még néhány amíg a lakásba érek,nem haza,ahol együtt,nem.Kószálok a városban,céltalanul,magányosan,csak teljen az idő.Nem figyelem merre járok.
Valamikor este lett.Előszivárgott a dombok mögül,megülte a várost.Zene foszlányait hordja a szél.Átlebeg a láthatatlan közegen,az orromban érzem,a fülemmel hallom,a bőröm lúdbőrözik tőle.
Hogy is van ez?Az érzékeim diplomáciai kötéltáncot járnak.Valahol, a szabadban nagy buli lehet.Emberek,sok boldog,vidám ember…Gyalogolok,gyalogolok-közeledem,mert jobban hallom a zenét-gyalogolok-valamilyen rendezvény lehet.A városi parkhoz érve,tisztán értem amit énekelnek.”Amikor végleg elmegyek…”Helyben vagyok.Sok ember van itt,ismerősökkel is találkozom.Bort iszunk műanyag-pohárból,jól érzem magam.Vesszenek a gondok,ma már ne gyötörjenek!Nem vagyok józan,énekelek és folynak a könnyeim.Férfi létemre!…Eh!…Közhely,hogy sírva vigad a magyar,és íme…Nem fontos,csak teljen az idő,jöjjön valami jobb,valami más.
A koncertnek vége ,széled a tömeg,dudorászok még,a könnyeim elapadnak.Valami súly ereszkedik rám,valami nehezet cipelek,valami eldöntetett,valami véget ért.Mélyről szakad fel egy szusszanás,le kellene ülni itt rögtön a földre,a fűbe,egy fának dönteni a hátam és így ülni a végkimerülésig-vagy végelgyengülésig?-egyre megy.
Valahol,az Óperenciás tengeren innen,két ember számára véget ért a tündérmese.Tizenkét év nem olyan nagy idő,csak úgy elröppent.Jó-rossz vegyesen jött,a szerelem véget ért és a kapcsolat nem alakult át szeretetté,megbecsüléssé,tehát minden borult.A közös életük rém alakok pokoli játszóterévé lett.A lelke mélyén rég óta tudta,hogy vége,vergődtek a gondolatai,kacsokat növesztve próbáltak kapaszkodni mindenbe,ami egy kicsit is biztosnak látszott.Akár a vadvízi evezős,néha benne ült a csónakban,néha alája került,miközben örvénylett élete folyója,sodorta,elsodorta.
A cimborám ösztökél-Itt lakom a közelben,aludj nálam-és elindulok vele,mellette.Felkaptatunk a negyedikre,-elfáradok,míg felérek-megállok pihenni,visszanézek.Valaki cigarettázik a szemközti tömb második emeleti ablakánál és ide bámul.-Jó éjszakát-intek arrafelé,semmi reakció,nem biztos,hogy engem néz,nem vagyok biztos semmiben,az emelet, mintha inogna alattam,az ajtó előttem sötéten tátong.Bemegyek.Ruhástól végigdőlök az üres kanapén,szállás egy éjszakára-gondolom-és holnap?-gondolom még,-aztán nem gondolok semmire.
El fogok tölteni még egy éjszakát ebben a lakásban,együttélésünk színterén.
A leltárt elkészítettem.Sok bukdácsolás,tévedés,vétségek,harc egymásért,majd egymás ellen és a kompromisszumok teljes hiánya.Addig jutottunk,hogy megbeszéltük, kinek mit kell változtatnia és másnaptól minden ment tovább ugyanúgy.Fűztük egyre fűztük a sértések és sértődések láncszemeit,míg elkészült a veszteségek ékszere, ami a nyakunkra szorult és szorításából nincs más kiút. Jelenlegi lehetősége annak,hogy innen,ettől az elért ponttól még hátra lehessen mozdulni,visszalépni,esélytelen.Mindig pontokat érünk el,kitűzött célokat,álmokat kergetünk. Valamire mindig várunk és közben elfut mellettünk a személyre szabott időnk,az életünk.
Csomagolt.(Becsomagolta az életét két utazótáskába.)Amikor végzett,csak ült kiürült aggyal és a semmibe bámult.Így ült egész éjjel és cigarettázott.
Tudom,hogy változtatni kell,változni kell,az agyam tudja,mégsem mozdítja a testemet.A lelkem dermedt és kemény,nem tudok semmit sajnálni,szeretni sem.Úgy érzem,összeroppannak a csontjaim,a gerincem nem tartja meg a súlyomat.Valahogy mégis fel kell állnom.
A telefon jelez,hajnali négy óra.Egy újabb hétköznap kezdődik,ötkor indulok a gyárba.
A konyha tele van füsttel,keserű levegőt szívok be,sárgás színt kapott a függöny,az ablak üvegére írni lehet ujjal,mint a porba(a porba írom a nevedet). Az eltelt tizenkét évet is a porba írhatom.
Az ablakrésen kifújt füst szárnyra kap,ott lebeg még egy ideig,aztán szétfoszlik a levegőben.Egész testemben reszketek,most még a lélek is reszket bennem,összekuporodva,tanácstalanul.Véget kell vetni ennek az esztelen gyötrődésnek,hogy ember maradhassak-gondolom.A test végrehajtja a gondolatot,lazítja az izmokat,kinyújtózkodom.Mitől ember az ember?-kérdezem magamtól a hajnal magányában.Hogy minden helyzetből fel tud állni,tovább tud lépni és hinni tud a jövőben.
Öt óra van,felállok ,fogom a két utazótáskát,indulok.
Urmánczi Margit