Fogd a kezem!

Élvezettel fordítom arcom a finom, meleg napsugarak felé. Szeretem, ezt a kora őszi időt. Mikor már langyosul, szelidül a nap heve, de még selymesen simogató.
Gyerekeim velem örültek. Ordítva rohangáltak a kertben. Kényelmesen belebújtam a kis fészkembe, miközben teámat kortyolva arra gondoltam, milyen jó ez most így. Mekkora csoda, hogy élek. Ráadásul saját családom van! Sok évvel ezelőtt ez az érzés, ez a nyugalom oly elérhetetlen volt számomra, mint a Hold.
Apám gyűlölt. Hisz a vágyott fiú helyett csak engem kapott. 3 hónapos koromig nem bírt rám nézni, mert undorodott tőlem. Aztán anyám a kezébe vágta a nem vágyott leányt, mert az ordításomtól már nem bírt élni, és én hálám jeléül megajándékoztam aput első mosolyommal, mi áttörte a szörnyű gátat. Már nem számított, hogy nem ’’ gyerek ’’ lettem, csak lány. Nem volt szoros, igazi apa- lánya viszonyunk, de mindig éreztem kemény, hirtelen haragú apám szeretetét, büszkeségét. Egyetlen ember lettem, ki megérti, és többé- kevésbé kezelni tudta.
Anyám szemében a fiú a gyerek. Egy lány, nem fontos. Míg öcsémet mai napig imádja, engem sosem tudott elfogadni. Kőkemény szívét nagyon sokáig próbáltam felolvasztani. Sikertelenül. Rajongtam érte, és ezt következetesen, ridegen kihasználta. Terveim, vágyaim sorra megvétózta. Rosszulléteit felnőtt fejjel is elhittem. Ezekkel könnyen manipulálhatott, hisz tudta, bármit megteszek, csak ő jól érezze magát. Hibáimat napokig, hetekig tartó némasággal díjazta.
Iszonyúan, elkeseredetten vágytam rá, hogy valaki szeressen.
Ám jó ideig úgy tűnt, ez nem az én utam. Mindenki mást lehet szeretni, engem valahogy nem. Ezért aztán olyan pasi karjaiba futottam, aki mestere volt a színjátszásnak, manipulálásnak. Anyám helyett anyám lett.
A mindennapos félelem, verbális, és egyéb erőszak átformált. A naiv, szerény kislányból, aki mindenkinek meg akart felelni, egy gyanakvó, mindenhol, és mindenkiben rosszat látó, lázadóvá lettem. Megtanultam az ő fejével gondolkodni. Úgy öltöztem, beszéltem, viselkedtem, ahogy ő elvárta. Közben képtelen voltam elfogadni ezt a sorsot. A látszatot, mely szerint ennyi lesz az életem, elutasítottam. Lázadásom kiterjedt a bántalmazásokra is. Nem tudtam csendben tűrni. Visszaszólásom eredménye extra foltokban volt mérhető.
Egy nap azt mondtam Istennek. Vagy kivisz ebből a pokolból, vagy valaki meghal. Akkor már többször álltam az ágya mellett, figyelve, elég mélyen alszik-e, és azt tervezve, megölöm. Tudtam, nem vagyok áldozat típus, és amíg képes vagyok küzdeni ez ellen a szerep ellen, mindig felállok, és tovább megyek.
Sok év után váratlanul elérkezett a pillanat, mikor már nem fenyegetőzött a megölésemmel, közös fiunk elvételével, nem vált az átlagnál is nagyobb állattá, mikor búcsút intettem. Megtörtént a csoda. Szó nélkül elengedett, és mi boldogan menekültünk tőle.
Úgy tűnt, nem méltatlannak adtam a szívem, mikor felajánlottam Istennek. Hisz a csodák nem szűntek meg. Férjül kaptam egy olyan férfit, aki önmagamért szeret. Engem, és sajátjává fogadott fiamat. Igaz, az első kézlefogós csiki- bunyónál megijedt, mikor kiabálva, bepánikolva kértem, engedjen el. Furán nézett, ha megrémültem, miközben az övét csatolta ki. De megedződött menet közben rendesen. Mindenben mellettem áll, támogat, véd. Szeretettnek, nőnek érezhetem magam mellette. Velem van, ha örülök, ha sírok, ha fáj nagyon, ha a múlt sötét árnyai megkörnyékeznek. Fogta a kezem, velem sírt mikor elvesztettük az első várva –várt babát. Együtt hoztuk világra aztán a kárpótlásunkat. Aztán a harmadik hamvait kézen fogva szórtuk szét a szélben. Most is velem van, mikor már a három kicsi nyüstöl bennünket.
Kislányként nagyon szerettem a királylányos, habos- babos tündérmeséket. Mikor a csodás paripáján vágtat a még csodásabb, és hihetetlenül gazdag királyfi. Aki aztán majd jól megfürdet a mézes tejben, meg aranyból lesz még a horgolótűm is.
A rózsaszín lufi kidurrant, és én rájöttem, hogy a dolgozóba járó királyfi attól csodálatos, hogy csak az enyém, csak engem szeret, gondoskodik rólam, és a gyerekeinkről. Az arany tűnél mennyivel megelégedettebbé tesz a csokitól ragacsos, a mézes tej helyett a „ de királylány vagyok, sikerült letusolnom, hogy senki sem zavart meg közben” érzés mennyire nem nagy lemondás. A királyfinak még a mesében sincs annyi pénze, amiért ezt elcserélném.
Mert saját, külön bejáratú, gyönyörű családom van.

Vége

Szólj hozzá!