A döntés

A paneltömb arra az oldalra néző ablakaiból mindenki rálátott, a csenevész parkra. Amit valójában nem is lehetett evvel az arisztokratikus névvel illeti. Sem funkciójában sem küllemében nem felelt meg az igényesebb pihenés feltételeinek, mégis változatosságot hozott a sivár monotóniában, annak megszakításával. Ha még csak egy pillanatra is, de felsejlett a természet egy-két sínylődő fa és bokor formájában, és reagált a szél változó erejére, ami valami rejtélyes oknál fogva minduntalan süvítő hangot adva jelezte létét és öngerjesztő módon soha sem szűnt meg fütyülni, és behatolni az ablakok résein, arra késztetve a tehetősebb lakókat, hogy azokat szigeteljék. Még így sem menekülhettek meg az állandó huzat alattomos romboló hatásától, mert a légáramlat áthatolt a legkisebb résen is. Húzóerejénél fogva minduntalan a másik oldalra kívánkozva, hogy ott megerősödve visszaforduljon, nyughatatlan módon ingerlékennyé téve az embereket. Ennek levezetését az összezártság lehetetlené tette, hiszen a túlzott közelség minden reakciót felnagyított, így szükségessé vált az arcjáték elevenségének megfékezése. Kialakítva az úgynevezett nagyvárosiakra jellemző közönyt színlelő maszkot, ami alól büntetlenül lehetett leselkedni, és felmérni a terepet. Mint afféle rejtőzködő álca, elfedte az egymás életébe önkéntelenül végbemenő behatolás miatti agressziót, ami kiutat keresve saját törvényei szerint megkövetelte a célt, hogy azon feloldódhasson, míg újra nem termelődött, hiszen a paraméterek mit sem változtak. A célpont, önmagát téve ki annak, adottként létezett egy középkorú férfi személyében, aki mindig ott ült a lakótelep növényképződményének közepén elhelyezkedő padon anélkül, hogy hajléktalannak látszott volna. Ez számtalan kérdést felvetett, többek között azt, hogy a drapp öltönyös ember mit keres itt, lábát szorosan összezárva tisztelettudó módon, állandó kalapjával a fején, hosszúkás keskeny arcával, állának közepén az apró gödröcskével. Ijesztő szelídségével meghazudtolta az emberi természet a külvilág körülményeinek kitett voltát állandóságával. Már gőgösség benyomását keltve ellentmondó módon, hiszen a sérthetetlenség is válhat élet idegenné. Különösen a vékony bőrű emberek számára, akik minduntalan kibillennek nem létező egyensúlyukból érzékenységükre hivatkozva, elvéve a szótól annak méltóságát. Így mindenképpen szükségessé válik az önigazolás a külső körülményekre hivatkozva. Ha ez személy, tetőtől talpig végig kell mérni megvető, fölényes tekintettel, és ha nem ad rá okot annál inkább, hogy kiprovokálják belőle, hogy adjon. Valamilyen szinten igazuk van, hiszen egy viszonylag jó szituált férfi nem illett oda, ezzel mintegy a logika útjában állt.

Semmi kétség, a lakók nem szerették, eltekintve a tánctanárnőtől, aki gyakran sétált arra. Felvállalva a kerülő utat, csakhogy pillantása találkozzon a kék szempárral, ami a férfi sűrű, világos árnyalatú szemöldöke alól összekapcsolódott az övével, elindítva benne egy történethez kapcsolódás folyamatát, aminek múltja földerengett és képszerűvé vált számára, észrevétlenné téve a pillanatot, amikor ő is belekerült, és szereplővé vált.
– Hová viszed azt a süteményt? – hallotta lánya hangját, ahogy ellopakodott mellette.
Egy ideig lehajtott fejjel állt, majd felnézett, de nem közvetlenül a kérdező szemébe, hanem annak háta mögé a lakájos szoba belsejébe, és mint mindannyiszor most is elcsodálkozott lánya ízlésén. Ami árulkodó módon vetítette, a benne tartózkodó elé egy ellentmondásos személyiség belső világát. Nem képviselt egyetlen stílust sem. Valami különös módon keveredett benne a modern a hagyományossal anélkül, hogy egymást taszították volna. Inkább összeértek, talán kényszeres összezártságuk folytán, mintegy idomultak a másik külsőségeihez és meghagyták az összbenyomás szabadságát kinek saját habitusa szerinti reakcióját kiváltva. Így aztán gyakran éles viták alakultak ki a vendégek között, eldönthetetlen módon, amin ő csak mosolyogni tudott, mert ismerte a kiváltó okot.
– Nem néznél a szemembe, ha hozzád beszélek? – zökkentette ki gondolatmenetéből a mély zengésű kellemesen rekedtes hang.
Mire engedelmes módon a laptopja előtt ülő lánya felé fordult. Megállapította, hogy jól állt neki ez a szerkezet, kiemelte gyakorlatias értelmét, mint ahogy a szemüvege is, amit a homlokára tolt felnyomva rövid, világos hajának frufruját. Szabaddá téve tiszta, egyszerű arcának vonásait, ami mögött nem bújt meg hátsó gondolat, legalábbis nem tudott róla. Nem lappangott mögötte beismert titok, ami megtörné nyíltságát és szemének lesütésére késztette volna megmenekítve tekintete fogsága alól. Őt azonban nem tudta félrevezetni, számon kérő hangneme, ami nem csupán a mára vonatkozott, egészen a múltba nyúlt vissza a gyermekkoráig. Arra az időkre, amikor egyedül maradtak, mivel az apa önszántából kilépett a házasság kötelékéből. Ő nem tudta, helyesebben nem akarta képviselni és anya maradt, csakis az. Felvállalva az egyoldalúság veszélyeit, amit önámító módon engedékenységnek hitt. Most bizonyos távolságból rálátva érzékelte benne a nemtörődömség jeleit. Mivel összes erejét felemésztette tanítványainak kordában tartása, így lányára nem maradt energiája. Ezért szabadon hagyta saját feje után menni. Nem ellenőrizgette, megbízott benne, talán túlságosan is megterhelve a felelősség súlyával, mert számára terhesnek bizonyult. Akkor még nem gondolt bele, ha felnőtt létére nem bírta el, akkor hogy bírhatná egy gyermek, hogy lehetne önfeledten csapongó, ha állandóan önmagát felügyeli, mert az nem teszi, akinek ez a feladata lenne. Idősödő korában döbbent rá, hogy tulajdonképpen megfosztotta a lányát a gyermeklét egyszerűségétől és kis felnőttet faragott belőle. Még csak lelkiismeret furdalást sem érzett, amikor ilyen szavakkal biztatta.
– Meg tudod te ezt oldani, mert okosabb vagy nálam. – közel a hatvan évéhez szégyellte el magát, az ilyen és ehhez hasonló mondataiért, amiket most visszahallott, csak hogy most nem ő mondta, hanem a gyermeke mintegy bosszút állva a múltbéli mintához igazodva felcserélve a szerepeket. Ez egyikük számára sem bizonyult jónak, hiszen a kör bezárult és nem engedte a problémát kiszabadulni. Csak forgott végeláthatatlan keringéssel. Elhatározta most először minden erejét összeszedve megszakítja ezt a folyamatot. Másnap délelőtt egy apró bőrönddel kiosont a lakásból meghozva élete legjelentősebb döntését. Elindult egy késői szerelem felé és egyben mindkettőjüket kivonta a múlt árnyékából.

Többé nem látták a kalapos férfit. A drapp árnyalata ellenére az egyhangú, monoton, szürke életteret megszakító egyetlen színfoltot. Ki tudja hová ment?