Múzsa: Tizenhetedik történet: Mentőautó és macicsipsz

Rozsonci János
Mentőautó és macicsipsz
Egy fél nap Hannával

Ez a nyári reggel is csendesen, megszokottan indult, akár egy régi dallam, amit betéve ismerünk. A ház kiürült, mindenki munkába ment, csak ketten maradtunk, Hanna, a hároméves kis unoka, és én, a nagytata. A ház csöndje körülölelt akár egy régi megszokott takaró, amely már nem melegít, de nélküle fázna a lélek. A felkelő nap fénye lassan bekúszott az ablakon, aranyfoltokat hintve a szoba padlójára.
Néha, ahogy megmozdultam, a kerekesszék halk nyikorgása törte meg a némaságot – nem durván, inkább szelíden, halkan, mint egy aprócska sóhaj. Vártam, hogy kis unokám felébredjen. Vártam, hogy kiderüljön, mi lesz a mai szerepem – de már sejtettem: ma is ő lesz a legnagyobb kaland.
Hanna kilenc körül ébredt. Kérte a tejcsijét, megitta, aztán felkelt. Felöltözni nem akart, reggelit sem kért – csak játszani, játszani. Ötletei úgy záporoztak, mint nyári eső a verandára.
– Tata rajzolunk? – kérdezte.
Választ sem várva az ölembe mászott és az íróasztalhoz vitette magát. Előszedette az összes filctollat, golyóstollat és színes ceruzát. A nyomtatóból kivett egy lapot és fáradhatatlanul húzogatta a vonalakat a lapra, miközben kérdéseimre elmesélte, mit is rajzolt: ez az erdő, ez Piroska, ez a farkas.
– Tata te is rajzolj – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és a kezembe nyomott egy filctollat
Ketten firkálgattunk egy ideig, majd megunta.
– Többet nem rajzolok – mondta, és leszállt az ölemből.
Sokszori unszolásomra megengedte, hogy felöltöztessem. Aztán más játékot keresett. Egy ideig a babáival játszottunk, öltöztettük őket, majd rám nézett és kijelentette:
– Tata, te vagy a mentőautó!
„Ni-na, ni-na, ni-na!” – szirénáztam a számmal, cikáztam a szobában a kerekesszékkel. Hanna pedig a térdemen ülve, trikómba kapaszkodva vitette magát a doktor bácsihoz. Előtte játéktelefonon hívta az orvost:
– Halló doktor bácsi. Baj van, jövünk!
Valamennyi idő elteltével változtak a szerepek. Ő lett a doktor, én maradtam továbbra is mentőautó, a babák pedig pácienseké avanzsáltak, akiket vizsgálatra vittem hozzá.
Erre is ráun. A kerekesszék lábtartójára, a két lábam közé telepedett és rajzfilmet kért. Bekapcsoltam a televíziót, színes figurák ugrándoztak a képernyőn, de Hanna figyelmét egy rajzfilm, csak úgy, nem kötötte le.
– Ez mi, tata?
– Ez mit csinál?
– De miért?”
Végtelen láncolatban sorjáznak a kérdések – mintha a gyermeki bölcselet megpróbálná felfedezni a világ értelmét. Én pedig válaszolgattam, és élveztem, hogy válaszaim közben újra gyermek lehettem.
Egy Pom-Bär reklámnál felcsillant a szeme.
– Nekem is kell olyan! – jelentette ki.
Szerencsére volt otthon egy zacskó. Kivettem a szekrényből, odaadtam neki. Rágcsálni kezdte a maci alakú figurákat, nézte tovább a rajzfilmet, de hamar belefáradt.
– Tata, megyünk ki?
– Menjünk, ha szeretnél – válaszoltam.
Előre ment, kinyitotta nekem az ajtót, kimentünk a teraszra. A nap melege körülölelt bennünket, a csipsz ropogott a kis ujjai között. Önfeledt örömmel egymás után szedegette ki a dobozból a játékait, mintha most látná először őket. Közben rágcsálta a csipszet, de folyton kiejtette a kezéből.
– Kis unokám gyere, ülj le, amíg megeszed – szóltam oda neki.
Csodák csodája: szót fogadott. Felmászott a padra, leült, az asztalra tette a zacskót, sorra szedegette ki belőle a medvefigurákat és harapdálta őket. Egyszer csak megállt, elgondolkodott, majd rám nézett:
– Emlékszel, tata?
– Mire, Hannácskám?
– Amikor a macikat sorba állítottuk és tornáztattuk!
Elmosolyodtam. Hannának eszébe jutott a néhány nappal korábbi játék, amikor a csipsz figurákat egy törlőpapír gurigának döntve sorba állítottuk és ide-oda billegtettük, mint apró tornászokat.
– Csináljuk most is! – mondta, és egymás után állítottuk fel és mozgattuk a macifigurákat.
Ebből is elege lett, a csipsz sem kellett már, ismét más játékon törte a fejét.
– Kapcsold be – intett a rádió felé. Táncoljunk tata. Buli van. Forogj.
Hanna megtapsolt, amikor sikerült néhány forgó mozdulatot tennem. Azonnal felmászott az ölembe, megkapaszkodott, forgattam és ő sikongott örömében. A kerekesszék, amely máskor visszatartott, most már nem jelentett akadályt. Hanna fantáziája felszabadította és a szabadságunk eszközévé tette.
Később babáztunk, csúszdázott, homokozott – az idő gyorsan elszállt. Ebédidőre hazajött a mama, közösen ebédeltünk, majd álomba ringatta Hannát. Én is lefeküdtem az ágyamra, hogy kinyújtóztassam a derekam. Mama visszament dolgozni és ismét csak mi ketten maradtunk. Hagytam, hogy a délutáni csend átjárja a gondolataimat. Elmémben lepörgött a gyerekkoromtól idáig vezető hosszú út fontosabb eseményei és, hogy közben mennyi minden megváltozott – mégis a kis unokám ölelése lett az az apró pont, ahol minden visszatér az egyszerű örömök szépségéhez.
Bő fél óra alvás után Hanna mocorogni kezdett. Felébredt, összegyűjtötte az állatkáit, a takaróját, mindent a karjába vett és átsétált az én szobámba. Álmos szemekkel megállt az ágyam mellett. Felsegítettem az ágyba, magam mellé fektetem. Bevackolta magát a karom hajlatába, mint valami meleg fészekbe – mintha az lenne a világ legbiztonságosabb helye. Éreztem a testének melegét, hallottam a szabályos lélegzetvételét.
Óvatosan kihúzódtam az ágy szélére, hogy kényelmesen elférjen és betakargattam. Gyorsan elszenderült. Testem melegében, mélyen, békésen aludt három órán keresztül. Annyira mélyen, hogy még azt sem vette észre, hogy pisilnie kell. Az ágy, ő is és én is nedvesek lettünk. Ez azonban ébredéskor csak egy pillanatnyi zavart okozott, aztán újra visszatért az arcára a boldog mosoly.
Felkeltünk, átöltöztünk, és máris kezdődött újra a játék. Folytatódott a legcsodálatosabb történet: a szeretetnek a meséje, amelybe minden nap új mondatokat írunk, és amit Hanna nevetése újra és újra életre kelt.