Múzsa: Első történet

A hatalmas tó haragos arcát öltötte magára, a felszín elvesztette tükörsimaságát, a horizont egybeolvadt a bíborszín hegyek zárta háttérrel. A fodrozódó hullámok bezúdultak a hajladozó parti nádszálak közé, kikergetve onnan a rémült récéket. A kikötő felé evező, fedezéket kereső Feri bácsi ízes káromkodások közepette, dideregve próbálta a csónakját és saját testét biztonságba helyezni. A csobbanó kárászok figyelme sem kerülhette el, amint az öreg küzd a kötéllel, ám a következő szélroham kiragadta azt a kezéből, a ladik aljára huppant, a zabolátlan természeti erő összevissza himbálta azt.
Sajnáltam a koros embert, jól ismertem, olykor beszédbe is elegyedtünk. Ez a vihar mintha csak illusztrálta volna az élet kegyetlenségét, annak minden gondját-baját. Nem tudhattam, ki is van nagyobb bajban, ott kint a vízen a vénember, vagy én itt a szutykos ablak mögött, szélvédetten. Mintha mindketten beköltöztünk volna egy értelmezhetetlenül tágas lakásba, ám sehogyan sem tudjuk azt szépen, kreatívan berendezni. Hiába variáljuk a bútorok elhelyezését, és teszünk fel különféle képeket a csupasz falakra, mindig elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, sehogy nem lesz otthonos, ezért elköltözünk, ki a vízre, ki egy másik lakásba, hátha ott jól érezzük majd magunkat, csak lassan nincs hova és nincs kivel. Torz prizmát tartunk magunk előtt, ha könnyen elérhetőek álmaink, és nem varázslattal teltek, nem az életünktől nagyon is elrugaszkodottak azok. Mind illúzió a könnyen beszerezhető kevésbé túltengő ábrándjaink.
A földkerekségen, akár egy Szentivánéji álomban, úgy érzem, lassan mindenki buta csacsivá változik, a világ két részre szakadt: szamarakká és hajtókká, vagyis csónakosokká és bámészkodókká. Üres lett, ihletre várt a fej, mint egy ügynök táskája, minek is cipeljük, ha úgysem vesz tőlünk soha senki semmit.
Valami külső, leküzdhetetlen erő tartott vissza a segítségnyújtástól, hirtelen bezuhantam az ágyba – az álom ijesztő látvánnyal párosult: egy trópusi szigetre száműztek, ahol a végtelen tenger összefolyt az égbolttal, opálossá olvadt a látóhatár. Az ég vakító kékje, a tenger életerős zafírja, a homokdűnék közt bujkáló napfény okkersárgája, mind az álom színei, mámorossá fokozták a látványt. Testemet végigborzolta a hullámtörések gyönyöre, a szelíd habokon végigcsúszott a napsugár. Kaotikus csillogások vibráltak a parti sétányon, pirosra sült, üresfejű rákok nyúltak el a gyűrött, forró homokon, szerecsen hölgyek viháncoltak körülöttem a homokbábok tövében. Naná, hogy én is a parton süttettem a hasam, úgysem tudnék elbújni az izzó napkorong elől, a szigeten sehol egy árnyék… ó rémisztő, sehol egy fa… ó, nincsenek fák, nincsenek fabódék, nincsenek bokrok, csak egyetlenegy, egy égő csipkebokor. Könyvek hamvadtak el a narancslángjában. Ez a vég kezdete, elfogyok, mintha sosem léteztem volna… izzadva ébredtem.
Dante Isteni színjátékában az üdvözültek rózsavirág elrendezésben csücsülnek. Minden egyes szirom egy feltámadt pszichéhez tartozik. Együttesen égi erőt, energiát képeznek. Mégsem a könyveimben, olvasmányaimban kerestem a valóság visszatükröződését, hanem fordítva: a valósághoz igazítottam a fikciót, mely egy ponton találkozik, és onnantól megmondhatatlanná válik, hol a határ. Átlényegültem. Hogy mit várt tőlem a sunyi világ, nem tudom, szerettem volna, ha díjnyertes regényeket, elgondolkoztató írásokat, én viszont olyasmit kaptam tőle, hogy ledér gondolataim, melyek egy ideje már kezdtek nyugvópontra jutni, összekuszálódtak, és mindenféléről szóltak.

És akkor, ahogy a látóhatárt beitta a narancsba hajló alkony, megláttam őt: a múzsát. Nem egy csodás nő volt, nem is valami fotózható jelenség, sokkal inkább egy érzés, amely átvillant a tudatom nyitott résein, mint egy szélfútta gyertyaláng a templom viaszos szürkületében. Ott állt a tóparton, ahol a víz és föld örökösen viaskodnak egymással, haja sós párából szőtt fátyol, tekintete két komor, mindent látó kagylóhéj. Nem szólt, és mégis hallottam, nem intett, én mégis követtem. Ő volt az, aki mindig is ott volt velem, csak nem vettem észre. Ő suttogta belém a képeket, sulykolta a történeteket, amikor még csak pislogtam a világra, már pislákolt bennem valamiféle sajátos művészet, de nem tudtam sem megnevezni, sem elválasztani a szépséget a fájdalomtól. Az ő keze rajzolta meg bennem először a mondatot, amiben benne volt az összes indulat és emóció, amit azóta is keresek: az elveszett gyerekkor, az elszalasztott csókok, a megbocsátás és a harag is. Nem volt szép, nem volt fiatal – inkább volt időtlen. Néha egy vénasszony barázdáin át súgott, néha egy elfeledett dallam formájában érkezett, máskor egy haldokló fa árnyéka mögül kúszott elő. De most, ezen az estén, a vihar előtt és után, testet öltött. És én tudtam, hogy mindaz, amit papírra vetek, sosem az enyém, csupán kölcsön kapom tőle, hogy leírhassam, amit más nem mer vagy nem tud megfogalmazni.
Megértettem, hogy ő, a felejthetetlen múzsa nem azért jött, hogy megmentsen, hanem hogy tükröt tartson elém. Nem akart ő felszabadítani, inkább odaláncolt a szavakhoz, a benyomásokhoz, a jelenésekhez. És mégis, ez a legszelídebb rabság, amit valaha kívánhatnék. Mert aki egyszer is múzsát látott, az többé nem élhet úgy, mint előtte. Vele együtt hordozza majd a csendet, amiből ritmus lesz, és a sötétséget, amiből fény fakad. És én… én ott, a forgószelet követő félelmetes, mégis nyugodt némaságban, végre megértettem, mit jelent írni: nem díszletet, nem láthatatlan kerítést építeni a valóság köré, hanem belépni a homályba, és megkeresni ott azt a világosságot, amit csak ő tud bemutatni nekem…
És a múzsa? Nos, ő eltűnt, épp ahogy jött – hangtalanul, visszaolvadva a víz színébe. De a nyoma ott maradt a lelkemben, mint egy üres hely egy gondosan terített asztalnál. Azóta minden leírt mondatommal neki tálalok.
Odakint a forgatag új erőre kapott, Feri bá’ már eltűnt a remegő csónakok között. A szél, a naplemente, a hagyma és a szerelem mindig megríkatott, nem volt ez másként soha. Bizonyos lehettem, ma az öreg is mindent és mindenkit megértett: szerelmet, bánatot, a jót s a rosszat, a látszólagost és a valóságost. Próbált megnyugvást találni egy olyan mikrokozmoszban, ahol nincs semmire sem idő, csak a végtelen magyarázkodásra telik. Spirituálisan láttam, amint lassan kezdett szavakat társítani a képekhez, melyeket magában alkotott. Szinte belevakult a látványba, miközben tekintetével bejárta a tavat, kezén vastaggá duzzadtak az erek, a szájában kavargott a forró esőpermet. Észleltem az idős férfi kínjait a csónakkal… szaladtam hát, a lábaim kitartóan csattogtak a sziklákon, futottam le a vízpartra, majd fel a dombra, aztán megint le. Kapkodva nyeltem a párás levegőt. Ó, az a hullám, az a mozdulat maga volt a mozgás esszenciája, melyből szinte sikít a halhatatlanság. Mintha a víz hirtelen megfagyna, és a kézről, mely megalkotta, cseppekben csorogna a fehér, sápadt vér. Megnyugodtam, láttam megmenekülni az öreget, élveztem az első mosolyt ráncos arcán.
Közben a vöröslő, izzó napkorong magába szippantotta, lenyelte a felhőket, dagadva bukott, gurult le a dombok karéja mögé, eltemetve minden sötét árnyékot, örökségül hagyva a ma emlékeit. Mert az álom általában szép, azt az Úr kínálja, a valóság szívszorító, csúf és csalfa, azt az ember teremtette.