Múzsa: Második történet: A könyvek angyala

A könyvek angyala

Gyermekkoromban a ház csendje mindig megtelt a könyvek neszével.
A polcokon sorakozó kötetek olyanok voltak, mint a rejtélyes ajtók-mindegyik mögött új világ lappangott, arra várva, hogy valaki kinyissa csodakapujukat. De én még nem ismertem a kulcsot. A nagymamám volt az, aki a kezembe tette. Ő, az én első múzsám, kézen fogva vezetett be a történetek birodalmába. Ő mutatta meg nekem, hogy a szavak nem csupán betűk, hanem egy elvarázsolt világ, hol bármi megtörténhet, hol bárki és bármi lehetek, hol tombolnak az érzelmek, hol megnyugszik a lélek. Ő ültetett az ölébe, mikor még alig ismertem a betűket. Lágy hangja végigsimította a szavakat, és a mondatokból egyszerre lett mese, hős, tanítás. Néha felém hajolt, rám mosolygott, és én éreztem, hogy az egész világ kitárul, amíg hallgatom őt. A könyvekben nem csupán történeteket mutatott- a remény útját is felfedte előttem. Gyakran jártam a könyvtárba. Mikor a kicsi táskámmal indultam, úgy éreztem, mintha kincsvadászatra mennék. Nemcsak magamnak kerestem olvasnivalót, hanem neki is. Tudtam melyik szerzőt kedveli, melyik történet varázsolja el, és milyen könyvek segítik elfeledtetni a hétköznapok fáradalmait. Amikor hazavittem neki a könyveket, úgy csillant fel, mintha a fényt vittem volna be a szobába. Esténként felolvasott, vagy csak éppen lapozgatott, közben beszélgettünk. Nemcsak a könyvekről, hanem az életről is. Egyszer, mikor elcsendesedtünk, váratlanul megszólalt: Vezess naplót, nem elég olvasni, írd le, amit érzel, amit látsz, amit álmodsz, amit gondolsz. A gondolataink így nem vesznek el, hanem megmaradnak, akár egy titkos kincs.
Hát így kezdtem én írni. Először csak ügyetlenül, mint amikor egy gyermek próbálja megfesteni a napot, és a papíron csupán sárga folt lett belőle. De ő mindig bátorított- Írj, kicsim, mert a szíved szava értékesebb minden aranynál. Minden írás egy kis ablak a lelkedre. Most felnőttként, amikor írók, érzem, ahogy ott áll mögöttem, akár egy láthatatlan angyal. Ujjai finoman vezetik a kezem, ahogy egykor a betűket tanította. Az ő mosolya az a fény, amely átszűrődik minden mondatomon. Ő tanított meg rá, hogy a fájdalom kincs is lehet, ha verssé vagy történetté érleljük, s így adhatunk belőle reményt másoknak. Minden versben, minden írásban ott van az öröksége, hogy a szépség és a jóság mindig továbbadható. Így lett az írás számomra ajándék, amit tőle kaptam és amit tovább adhatók a világnak. A nagymamám szárnyakat adott nekem – könyvlapokból hajtogatott szárnyakat- amelyekkel át lehet repülni a fájdalmon, és amelyek mindig a fény felé visznek. Ő nem csupán a nagymamám volt. Ő volt a könyvek őrzője a történetek világítótornya, az én örök múzsám. A könyvek angyala.