Menni, vagy nem menni
Bevallom, igen nagy szükségem van rád.
Nem tudom, hol keresselek. A jövőben vagy a múltban?
Mert most nem vagy itt. Hol dermesztően, hol égetően, de mindig érzem a hiányodat. Már mindent elkövettem, mindent kipróbáltam, hogy ne gondoljak rád, hogy pótoljalak, és közben megfeledkezzem rólad.
Csodálattal figyeltelek Vikiben, aki emberfeletti szorgalommal végzi munkáját az em-berekért, akiknek segíteni akar – már csak azért is, mert ez a kötelessége, és ezért fizetik -, és aztán újra meg újra, néhány percre teljesen összetörve, vagy engem tanítani próbálva, kiábrándultan mondja, hogy mindenki hazudik. Súlyosabb esetekben megállapítja – de nem ritka ez sem -, hogy még akkor is hazudik, amikor kérdez.
És én? Miért hiszek el újra mindenkinek mindent, miközben már régóta magam is megtapasztaltam ugyanezt. De azzal áltatom magam, hogy akikről ezt megtudtam, csak nagyon kis százaléka az embereknek, és hogy én nem általánosítok. Akiket én megismertem, még ha sokan vannak is, az emberek összességének elhanyagolható, mérhetetlenül kicsi százaléka! Ők hazudtak, de az újonnan megismert emberről ezt nem feltételezem. (Ha hosszú ideje ismerem, és szeretem, tisztelem, behunyom a szemem, befogom a fülem, amikor rajtakapom, egyszerűen nem veszem tudomásul, meg nem történtté nyilvánítom.)
Nem volt nehéz rájönni, hogy Viki is hazudik. Azt hiszem, nem szívesen teszi, és nem sokszor, csak ha rákényszerül, vagy ha muszáj valamit vagy önmagát szebbnek látnia, mint amilyen.
A lassan már mindent csak kívülről figyelő, mindenben egyre kevésbé részt vevő „objektíven” szemlélődő önmagammal kapcsolatban már egy kicsit megdöbbentőbb volt felismerni, egyre többször észlelni, míg teljes bizonyosságot nem nyert, hogy én is folyton hazudok. És hiába próbálkozom azzal, hogy minél kevesebbet beszélek, mert akár meg sem kell szólalnom hozzá.
Megpróbáltalak először megvalósítani, és éveken át abban a kimondatlan hitben lobogtam, hogy ez sikerülhet. Aztán beláttam, hogy nem én vagyok az, akit keresek; és megpróbáltalak kitalálni, de ez sem sikerült. Aztán megpróbáltalak beazonosítani, és önmagamat becsapva igyekeztem minden jót és istenit elhinni rólad saját magamnak és azoknak, akik azt állították magukról, hogy ismernek téged. Ezalatt, a kezdettől fogva, mintha semmi sem változott volna – pedig közben többször is megváltozott minden, igen, minden! – szenvedélyesen gyűlöltem mindenkit, akit ellenségednek tartottam, aki rosszat mondott rólad, és megpróbáltam szeretni azokat, akikről úgy láttam, vagy azt mondták magukról, hogy szeretnek.
Megpróbáltam a legelső gondolattól, az alaptól újrakezdeni, újragondolni mindent, amennyire tudható, hogy mi az alap, az első gondolat. Mondjuk a létezés. De azonnal rájöttem, hogy minden megtapasztalástól, minden megállapítás után az út legalábbis kettéágazik. Így ha többen elkezdünk ugyanarról gondolkozni, vagy ugyanabból a tapasztalatból megállapítást tenni, vagy akár mi magunk próbáljuk meg ugyanezt többször, már a második lépésnél elkanyarodunk, és minél tovább haladunk, annál távolabbi okozatok-ra, következtetésekre jutunk.
Beleszédülök, ha elképzelem, hogy amint továbbgondolok valamit, következtetek, továbblépek, egyre távolabb kerülhetek mindenki mástól, aki ugyanígy tesz, vagy attól, amit valamikor korábban megállapítottam vagy később meg fogok állapítani. (És ámulattal gondolok arra az észre nem vehetetlenül hazug konszenzusra, amikor emberek csoportjai úgy tesznek, mintha valamiben egyetértenének.) Mint egy örvény húz vissza ez a felismerés, úgy érzem, legjobb lenne rögtön az elején megállni vagy el sem indulni, hogy ne kerüljek egyre messzebb magamtól és másoktól, és a kiindulóponttól, amikor feltettem magamban az első kérdést. De közben leküzdhetetlen vágyat és kíváncsiságot érzek arra, hogy mégis további kérdéseket tegyek fel, és egyre messzebb jussak azon az úton, amely egyelőre végtelennek látszik. Másrészt illúziónak tartom azt, hogy együtt lehet lenni másokkal, nagyon kellemes illúzió, de mégsem több, és azt hiszem, ha szembe merünk nézni a valósággal, azt látjuk, hogy végső soron mindannyian annyira magunk vagyunk egész életutunkon, amennyire majd a halállal is egyedül kell szembenéznünk. Azt hiszem, ha valaki igazán szerencsés, egész életén keresztül elmerülhet a társas lét illúziójában, amiről én magam is állítom, hogy felemelő, sokszor a legnagyobb boldogsággal járó élmény. Persze ahhoz, hogy ez megmaradjon, meg kell tagadni, el kell taposni minden olyan tapasztalatot, amely ennek szembeszökően ellentmond. Aki bármit határozottan állít, nincs tudatában annak, hogy saját maga és minden létező talán csak az érzékszerveink közvetítette illúzió, és lehet, hogy a valóságban semmi sem létezik, vagy semmi sem úgy létezik, ahogy gondoljuk vagy érzékeljük, vagy nem tudjuk, hogy mi az, ami tényleg úgy létezik és mi az, ami nem.
Valamikor rajongtam az emberekért, a társaságért, de egyre nehezebbé vált becsapni magamat, és most már nem erőltetem. Belenyugodtam a magányba. Minderről senkit sem kívánok felvilágosítani – és azt hiszem, nem is lehet. Szó nélkül, és szeretettel vegyes fájdalommal hallgatom azokat a jó szándékú embertársaimat, akik arra biztatnak, hogy törekedjek együtt lenni másokkal. Gyengének és kétségbeesettnek kell lenni ahhoz, hogy, hogy valaki vágyjon emberi vigasztalásra és el is tudja fogadni. Nem mintha én magam nem lennék nagyon sokszor gyenge és kétségbeesett. De egy idő óta azt tapasztaltam, hogy már hiába vágyom emberi vigasztalásra és próbálom elfogadni, semmit sem használ. Ezért most már inkább megvárom, amíg a kétségbeesés magától elmúlik. Talán kevesen tudjátok, hogy tartósan nem marad meg a kétségbeesés. Egy idő után magától is elmúlik.
Ne gondolja senki, hogy mindezt azért mondom el, mert tanítani akarok valamit, vagy hogy példát mutassak – mert éppen ellenkezőleg! Ha egyáltalán lehetséges megismerni valaki másnak az útját, sőt, abból tanulni valamit, akkor az enyémet csak azért ismerjétek meg, hogy lehetőleg el tudjátok kerülni, mert egy cseppet sem irigylésre méltó. Ezt mondtam mindig a lányomnak is, az alatt a tíz év alatt, amíg tudtam vele beszélgetni, de nem akarta, vagy nem tudta elhinni, és csökönyösen elkövette ugyanazokat a hibákat, amelyeket annak idején én követtem el, és amelyeket őszintén feltártam előtte, és kértem, hogy próbálja elkerülni. Ezért inkább nem beszélek vele.
Sétálok a hegyen, a gyönyörű ősztarka színű erdőben, köszönök, ha szembejön valaki, de közben néha, amikor ránézek valakire kimondom magamban: „Te is csak illúzió vagy!”.