Lélegző múlt a vászon mögött
Átkozottul hideg az éjszaka.
Olyan hideg, hogy a csontomig hatol.
A rövid kabát, ami alatt a fekete koktélruha még rövidebb, nem sokat véd. És az az átkozott magassarkú, ami miatt csaknem átesek a küszöbön. A meleg levegő hirtelen csap az arcomba. Az aranyló fény elvakít. Sarkon fordulnék, de a mögöttem álló megtermett sofőr egy határozott lépéssel a másik irányba kényszerít.
A fekete falak mellett a vörös bársony dominál, amitől még a levegő is sokkal nehezebb. A zene tompán lüktet a testemen, könnyed ritmusa irányítja minden lépésem. Az egymásba nyíló szűk tereket elit társaság tölti meg. Kíváncsiskodó és éles tekintetük a pult felé sodor.
Remegek a dühtől és a bizonytalanságtól. Attól, hogy egy ilyen puccos helyen nem tudom mire számítsak.
A kabát súlya összenyom.
Kigombolom.
A selyem bélés simogatva csúszik le a vállamon. Mikor megfordulok a férfi már nincs mögöttem, helyette egy kemény tekintetű közelít. Kemény tekintete mellé kemény arcvonások társulnak.
Magas.
Elegáns.
Vonzó.
A vibráló fényektől nem látom tisztán, de határozottan engem néz. Határozottan felém tart és ettől a pulzusom még határozottabban emelkedik meg.
Markus.
A kiállításomon találkoztunk. A festményemet csodálta és én a történetéről áradoztam neki hajnalig. Meggondolatlanul tárva fel előtte szinte az egész életem.
Annyira boldog voltam.
Bódult a bortól.
És ostoba.
Mert csak az kell neki, aminek nincs helye máshol.
Azt hittem leráztam és soha többé nem látom.
A felismerés pokolian ijesztő. Menekülnék, ám egyből a karom után kap és olyan hevesen ránt vissza, hogy a mellkasunk összecsattan.
– Ne bosszants fel máris, Liv!
Vibráló tekintete mágnesként vonzza az enyémet.
– Megmondtam, hogy nem eladó! – annyi gyűlöletet sűrítek a pillantásomba, amennyivel csak leplezni tudom a kétségbeesésem.
A tóparti házat anyám emlékére festettem meg.
Ahol kislánykorom óta nyaranta két hetet töltöttünk.
A betegsége derült égből villámcsapás és alig maradt időnk.
Egyedül nevelt fel.
Csak ő volt nekem.
A hiánya a mai napig fojtogat.
– Azt gondoltad, ha folyamatosan rám nyomod a telefont az megállít? – förmed rám.
– Pedig elég világos voltam elsőre is – szűröm át a fogaim közt – Felesleges volt idehozatnod!
Közelebb ránt.
Pézsma illata megszédít.
Egyszerre veszélyes és izgató, amit a közelsége az első pillanattól kivált belőlem.
– Azt hiszed nem tetszik, amit látok?
A szemem először nagyra kerekedik, majd csíkba feszül.
Kizárt, hogy ebbe még egyszer belemenjek.
Pontosan az ilyen öntelt seggfejek teszik tönkre a naiv női szíveket.
– Azt hiszed ettől meggondolom magam? – úgy szorítom az öklöm, hogy a körmöm pengeként vágja a tenyerem.
Feszült arcjátékától a lábam hátra mozdul, a keze azonnal a csípőmre feszül. A másikkal a tarkómra fog, nehogy elhúzódhassak. Jeges tekintetében riadt arcképemmel nézek farkasszemet.
A mellkasom iszonyatosan hullámzik.
Csak rá tudok figyelni.
Az arcára.
A szájára.
A csókra, ami fogalmam sem volt, hogy ilyen jó lehet.
Arra a lüktető érzésre, ami a közelében pokolian szétfeszít.
A szája egy hajszálnyira van az enyémtől.
– Vigyázz, Liv! – sistergő hangjától a bőröm nyomban életre kel – Ne kezdj bele olyan játékba, amiben könnyen alul maradhatsz.
Elfog a pánik.
Már nem tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem vagy komolyan fenyeget.
– Mindez egy festmény miatt? – találom meg végre a hangom.
A szeme hirtelen kitisztul.
Elenged és végre kiszakad belőlem a levegő.
– Ez már sokkal többről szól.
A vállam felett két italt rendel. Az öblös pohár még le sem ér a pultra egy kortyra húzza le.
– Nem iszom – utasítom vissza.
Gúnyosan horkan fel.
– Pedig kellene – tolja elém a másik poharat.
Talán igaza van.
Muszáj lehiggadnom.
Alig ér le az erős ital máris a lépcső felé húz.
És akkor meglátom.
A kivilágított kereteket.
Benne a képeimet, melyek a sötét falat egészen az emeletig díszítik.
A szám elnyílik a csodálkozástól, a lépteim lelassulnak.
A borgyűjtemény nyolc képe.
Mintha a festményeim ihlették volna a helyet és nem pedig fordítva. Az összhang és az egybeolvadó színvilág teljesen lenyűgöz. Ennél tökéletesebb helyre nem is kerülhettek volna.
Odafent egy tágas irodába tol. Aminek a hatalmas tölgyfa ajtaja halkan csukódik a hátamra.
Egy idős férfi fogad. A hatvanas éveit tapossa. Az öltözéke kifogástalan. Ezüstösen csillogó haját stílusosan hátra fésülve viseli. Barna szeme ragyog, úgy mér végig, mintha nem hinne a szemének.
– Örülök, hogy végre találkozhatunk – üdvözöl kedvesen, de a három lépés megmarad.
A homlokom ráncba szalad.
Még mindig nem értem mit keresek itt.
– Sajnálom, de nincs más, amit… – kezdek bele határozottan, ám az idegen férfi mély levegőt vesz.
Amivel megakaszt.
Amitől rossz érzés fog el.
A kanapéra mutat.
Nem mosolyog.
Már inkább gondterhelt, mint kedves.
– Ülj le, kérlek.
De én nem akarok leülni.
Nem is akartam ide jönni.
Rémülten kapaszkodok Markus baljós tekintetébe.
– Mégis mi folyik itt? – a szívem már őrült tam-tamot ver a bordáim alatt. A lábam az ajtó felé húzna, de a levegő iszonyúan besűrűsödik és én a pillanatban dermedek az idős férfit bámulva. Amiben sem én, sem ő nem talál szavakat.
– Ő az apád, Liv!