Fekete-fehér: Második történet

Négy hónapja vagyok kinevezett bíró, a hosszú tanuló és gyakorló évek után végre elkezdődött az igazi munka. Az ítélkezés. Mikor annak idején a jogi egyetemi tanulmányaim elején megkérdezték, hogy melyik funkciót találom a legnehezebbnek, az ügyészt, a védőt vagy a bírót, azt feleltem, hogy a bíró funkcióját. Egy döntést egy másik ember sorsáról, ami igazságos ítélkezésen alapul. Halvány mosollyal fogadták a válaszom. A laikusok, a nem jogász barátaim meg úgy vélték, hogy a bíró feladata a legkönnyebb. Elvégre a jog megmondja fekete-fehéren, hogy milyen vétek mibe kerül, a bírónak csak ki kell választani a megfelelő paragrafust, és meghozni az ítéletet.
A párom nem jogász, ő orvos. Mivel sebész, tudja, hogy gyakran nem könnyű, ha gyorsan kell az embernek dönteni.
Most kaptam egy új ügyet, egy hét múlva lesz már az első tárgyalás. A hétvégén a szép időt még ki akartuk használni, lementünk napozni a tóhoz. Egy nyugodt zugot kerestünk, ahol ketten csendben pihenhetünk, amihez a tó egyik felén kitűnő öblöcskék voltak, a sokgyerekes, kisgyerekes családok általában a másik oldalt választották, mert ott laposabb, sekélyebb, gyakran melegebb a víz. Egy órája fekhettünk ott, mikor az öblünknél, a fák szélén, ahová már nem lehetett az útról odalátni, megjelent három suhanc. Kinézésre azt mondanám, hogy arabok, de nem tudom, kevéssé tudom a nem európai embereket megkülönböztetni egymástól. Lehet, hogy valamelyik balkáni országból származtak.
Öltözzön fel! Minket zavar a meztelenség! – Ezt kiabálták oda nekem, aki csak egy bikiniben feküdtem.
A párom felállt, próbálta elzavarni őket, de erre csak még szemtelenebbek lettek. Felkaptam a ruhám, a holmink, és elvonszoltam őt onnan.
Gyere, nem érdemes ilyen alakokkal verekedésbe keveredni!

Ezen élmény után láttam neki otthon az új ügy aktáinak az átnézéséhez. Egy fiatal afgán férfi késsel halálosan megsebesítette a saját húgát. A lány elvérzett, a szülők a fiúkat védik. Már a második kirendelt ügyvédet utasították vissza, mondván, hogy nem érti meg őket.
Voltak kérdéses pontok, például a férfi kora. A bevándorlásánál feltehetően fiatalabbnak adta ki magát, mint amennyi valójában, de ezt a rendőrség csak most kezdte megvizsgálni. Nem lényegtelen kérdés, mert a fiatalkorúakra enyhébb büntetési kategóríák vonatkoznak. Aztán egy másik kérdés, hogy előre megfontolt gyilkosságról van-e szó, vagy hirtelen felindulásban elkövetett halált okozó testi sértésről.
Belemerültem az olvasásba.
Az afgán család három éve vándorolt be Európába, vagy mondhatom úgy is, menekültek ide. Nehéz ebben néha különbséget tenni, bevándorló vagy menekült-e valaki. Azokat se irigylem, akiknek azt kell eldönteni, hogy jogos-e valakinek a menekülése, tényleg volt-e életveszélyben, vagy csak gazdasági menekült. Bár az éhhalál elől menekülés is gazdasági kategória nálunk.
Ami az iratokból látszik, az az, hogy a három év kevés volt még ahhoz, hogy a család ténylegesen integrálódjon. Kevés volt, hogy megértsék az európai normákat, és amennyire lehetséges átvegyék, hogy ne aszerint az értékrend szerint ítélkezzenek a saját mindennapjaikban, ami mély gyökeret vert bennük ott, ahol felnőttek. A szülőkben több évtizedes gyökereket.
A lányuk volt az, aki elsőként kezdte felfogni, hogy itt más világ van. Az apja itt nem az a parancsoló mindenható fensőbbség, aki mindent megtehet a feleségével és a gyerekeivel. Itt a lányok tanulhatnak, dolgozhatnak, és elköltözhetnek otthonról, mikor már a saját keresetükből tudnak lakást bérelni maguknak. A lányok nem áruk. Nem áruk, akiket a férjhezadás piacán az apa értékesít a maga szempontjai és akarata szerint.
A lány megértette ezt, és talán pont ebbe kellett belehalnia.
Mert a szülei, az apja és az anyja, és mellettük a bátyja, ezt nem értették meg. Számukra egy törvény létezett csak, a magukkal hozott, amit a család becsületének neveznek.
Barbárság. Istenem, micsoda barbárság!
A lány néhány héttel a gyilkosság – magamban gyilkosságnak tartottam, akkor is, ha nem eleve ölni akart a bátyja – előtt elköltözött otthonról. Vannak ilyen otthonok, ahová az erőszak elől menekülő asszonyok, lányok mehetnek. Rendesen járt onnan az iskolába, a segélyszervezet gondozójának véleménye róla igen pozítiv volt. A lány félt az apjától, az nem engedte soha sehová, az iskolába is csak azért, mert azt muszáj volt. A szülei férjhez akarták adni, ahhoz, akivel az apa megegyezett.
A lány olyankor örült, ha a tanárnő megdicsérte, mert a tanulás, amit a többiek félvállról vettek, az neki fontos volt. Megismerkedett az iskolában egy osztállyal feljebb járó török lánnyal, és annak példáján látta, hogy sok minden másképp lehetne, mint ahogy az apja mondja. El akart szabadulni otthonról, elvégezni az iskolát, aztán dolgozni, a saját lábán megélni. Olyan volt, mint egy álom, és már látta, hogy nem lehetetlen álom. Ez a barátnője segítette hozzá, hogy felkeresse azt a segélyszervezetet. Otthon nem mondott semmit, csak akkor, amikor már bepakolta egy táskába a holmiját, és az ajtóban állva – félve, hogy erőszakkal ott tartják – bejelentette a szüleinek, hogy elmegy. Nem várva meg, hogy azok magukhoz térjenek a megdöbbenésükből, elment.
A rendőrségi nyomozás megállapította, hogy a lány bátyja, aki egyébként már nem lakott a szülőkkel, a gyilkosság reggelén az iskolába menet leste meg az utcán a hugát. Egy közeli ház árkádos bejáratához húzta magával, és ott az udvaron beszélgettek. Beszélgettek? A tanúk úgy jellemezték, hogy heves, hangos szóváltást hallottak. Aztán a fiú elővette a kését – úgy látszik, hogy egyes népeknél megrögzött szokás, hogy kés nélkül sehová sem mennek a férfiak – és leszúrta a lányt. A sikolyt meghallva többen telefonáltak a rendőrségre, és az összeeső lányt látva a mentőknek. A lány nem szenvedett sokáig, már a mentőkocsiban meghalt. A bátyja elmenekült, de félórába sem tellett, hogy a rendőrség elfogta, letartóztatta. Azóta is vizsgálati fogságban van.
Elolvastam az egész anyagot kétszer, aztán elgondolkodtam. Akárhogy nézem, ez fekete-fehér. Gyilkosság, nagy valószínűséggel előre megfontolt, és, ha a fickó az elkövetés idején már elérte a korhatárt, a kiszabható maximális büntetés életfogytiglan is lehet.
Fekete-fehér. Nem tisztelik az életet, nem tisztelik az emberi méltóságot, ölnek. Ráadásul testvért. Erre ugyan a jog nem ad szigorítást, de magamban, belül, inkább súlyosbította, semmint enyhítette volna a megítélést. Hiába tudtam, hogy az irodalom tele van közeli családtagok között történt gyilkosságokkal, és hiába tudtam, hogy nemcsak az irodalom, de az élet is azzal van tele, bennem ez még szomorúbbá tette a történteket. Egyedüli gyerek voltam, mindig vágytam egy testvérre, mindig sajnáltam, hogy nincs egy bátyám.

Eljött a tárgyalás napja. Zárt tárgyalás volt, csak a meghívott tanúk vehettek részt.
Az ügyész a rendőrségi nyomozók adatai alapján bemutatta, hogy a fiatalember a tett elkövetése idején már túl volt a korhatáron, tehát felnőtt. A tanúként beidézett rendőrségi nyomozó ezenkívül részletesen ismertette az elkövetés helyszínét, a gyilkos fegyvert, az áldozaton és a tettesen talált vérnyomokat, és a rekonstrukciót, ahogy a gyilkosság történt. Nem volt semmi kétség.
Az ügyvéd egy kísírt szemű, végtelenül meggyötörtnek tűnő, fejkendős asszonyt szólított a tanúk padjára. Az asszony alig beszélte a nyelvünket, egy tolmács közvetítette mindazt, amit elmondott.
\’Ne fosszanak meg az egyetlen fiamtól, hiszen ő csak jót akart. Haza akarta hozni a testvérét, hogy ne érje szégyen. Nincs már nekünk hazánk, nincs otthonunk, az egyetlen, ami számunkra maradt, az a család becsülete. Nem védett a fiam semmi mást, csak a család becsületét. Annak a szerencsétlen lánynak megkavarta a fejét ez az itteni világ. Pedig nem volt rossz lány, hozzá se ért még ahhoz senki sem. Férjhez is ment volna már a következő hónapban. Jó fiú a fiam, tiszteli a szüleit, fontos neki az apja, a családja. Nem akart ő rosszat, meg akarta védeni a húgát. Megvédeni a rossztól, attól, hogy rosszak közé keveredjen, hogy elvesszen. Megvédeni a lelkét is.
Jó fiú a fiam, mindig tisztelt bennünket. Hiszen most is csak nekünk akart segíteni, hiszen az apjának megígérte, hogy hazahozza a lányát, nem hagyja a testvérét elveszni. Mi lesz velünk, ha ő sem lesz már nekünk? Miért érte ez a tragédia a családunkat?\’
Istenem, gondoltam magamban, ennek az asszonynak egészen más a fekete-fehér, mint nekünk. A fia tette valami természetes dolog, egyfajta nehezen definiálható családi becsület védelme, amit fontosabbnak érez, mint a kislánya életét. Hogy is mondta? \’Hozzá se ért még ahhoz senki sem…\’ Minek tekintik ezek a lányokat? Porcellánbabáknak, bábuknak, nem embereknek? Hogy tudnának a lányok felnőni, felelős, döntéseket hozni tudó emberekké válni, ha soha nem akarják kiengedni őket az életbe? Megértik-e valaha is, hogy amit ők védelemnek neveznek, az a személyi szabadság elrablása, az emberi lét alapjától való megfosztás? Sajnáltam ezt az asszonyt, de ugyanakkor mélységes haragot is éreztem belül az ellen a világ ellen, amiben felnőtt.
Hányszor vezetett valamiféle hit olyanhoz, hogy felmentette az öldöklést? Nyilván minden vallásban találhatunk bőven erre példát. Mint ahogy arra is, Európából is, néhány száz évnyit se kell talán visszanézni, hogy egy lányt kizárt, kiközösített a családja, ha nem fogadta el az apja választását.
Fekete és fehér. Milyen gyorsan változhat ez a különböző korok folyamán, hogy mit tartunk magától értetődőnek! Ami úgy befolyásolja a tetteinket és a megítélésünket, hogy észre sem vesszük.
Pedig mi az, hogy fekete-fehér? A természetben nincs se teljesen fekete, se teljesen fehér. Ezek csak valami olyan színek, melyek elnyelik, magukba szippantják az összes többit. Így vagy úgy.

Sokáig beszélgettünk este a párommal erről az esetről. Nem mondhatom, hogy vitáztunk, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, mert ő az ördög ügyvédjét játszotta, olyan provokatív kérdéseket tett fel nekem.
Azt mondod, az élet mindenek felett? Te nem áldoznád fel az életed semmiért? Az elveidért?
A magamét igen, de mást megölni az én elveim miatt, azt nem.
És ha azáltal mentenél meg valakit valami még rosszabbtól? Gondolj a háborúra, a fogságba ejtettekre, a megkínzottakra…
De itt béke van. És egy toleráns állam rendje.
A toleranciánk alapja az, hogy az itteni rendet el kell fogadniuk azoknak, akik idejönnek.
Ez természetes. Mindig ez volt a világtörténelemben, gondolj csak arra a mondásra, hogy ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
Így folytattuk egy jó darabig, más és más oldalról próbálva nézni mindazt, ami emberekkel megtörténhet.

Ami bennem leszűrődött, az kérdések sokasága maradt. Nem az ítélkezést illetően, hiszen bíróként döntenem az érvényes jog szerint kell. De megold-e ez valamit? Megérti-e ez az asszony vagy a fia valaha is, hogy nemcsak a jog szerint vétkezett a fiú? Hogy az élet elleni vétket nem hagyhatja jóvá semmilyen vallás? Sajnos, nem hiszem.

Szólj hozzá!