HIDEG ZUHANY

Lassan pitymallott, az ég alján megjelentek a nap első sugarai, vérvörösre festve azt teljes szélességében.
Nagyanyám, most azt mondaná: Gyerekek! Meglátjátok, ma nagy szél lesz. Jól kössétek fel a gatyátok alját, mert elviszi ez a hóbortos förgeteg. S úgy is lett… Mi, azóta is hallgatunk bölcs szavaira, azaz, csak hallgattunk a múltban, mert sajnos nincs többé köztünk. Hát, ez is sokszor eszembe jut, amikor ilyen élénk színben pompázik a ránk boruló menny… de folytatom történetem.
Az óra még akkor is bosszantóan csengett, amikor már rég lenyomta, és ez az éles hang visszhangzott fejében, zsigereiben. Sürgető volt, és kíméletlen. Kelni kell! Menni kell! Nem késlekedhet egy percet sem.
Először nem tudta, miért is ez a korai ébresztő? – aztán beugrott: Ma lesz a temetés, és ő jóval előtte akarta letudni minden fontos teendőjét – még a szertartás előtt. Nehezen nyitotta ki a pilláját, a sötétítő függöny laza szövésén keresztül beszüremlő gyér fény is bántotta a szemét. Még nehezebben ment a feltápászkodás, a puha, meleg ágyából. Minden csontja sajgott, úgy érezte mintha mozsárban törték volna apróra minden kis porcikáját. Feje is szédelgett, enyhén fájt. Gondolt egyet, akkurátusan végigdörgölte csontos kézfejével az egész testét, majd végzett pár guggolást, hajlongást, tornának csúfolt mozdulatot – és máris jobban lett. Nagy elszántsággal – nem is lépett – beugrott a hideg zuhany alá. Felszisszent, de hősiesen engedte magára a frissítő vízsugarat, ami kíméletlenül verte, ostorozta végig, pirosra csípve halványbarna bőrét. Fel is ébredt egyből. Már didergett, mikor magára tekerte a jó meleg, puha, frottír törülközőt. Jól beleburkolózva a szobába sietett, ahol az előző este már előre kikészített ruhákba bújt. Nem feketébe, de sötét és komor színárnyalatú volt mindegyik. Kissé gyászosan hatott benne, de ez meg is felelt a hangulatának. A lelke is gyászolt. Egy kavarós kávét még felhajtott, majd magához véve az előző nap rendelt hófehér rózsákból álló megható csokrot, kilépett az ajtón. 10 szál rózsa – számolgatta. Éppen, annyi, ahány tavaszt az a szerencsétlen kis lányka megélt, akit pár napja elütött kocsijával.
Nem tehetett róla, nem volt hibás, a gyermek a semmiből bukkant elő. Később látta, hogy egy póráz volt darabokra tört kicsi kezében – talán a kutyája után futott. Meg se nézte jobban, a szörnyű eset teljesen kiborította… öklendeznie kellett. Mikor könnyített magán, első dolga volt, hogy a mentőket és a rendőrséget hívja. A kis test nem mozdult többé, csak a pórázt szorongatta továbbra is elfehéredett ujjai között… legalább is úgy látszott.
Addigra, népes tömeg gyűlt köréjük, mindenki tudni akarta, mi történt. Mint, ilyenkor szokás, egymásnak ellentmondó történetek követték egymást.
– Szegény gyerek! Ez a lelketlen bitang úgy elütötte, mint a sicc – biztos, hogy gyorsabban hajtott a megengedettnél A másik az ellenkezőjét mondta, a kislány figyelmetlenségére hivatkozott. Ő, meg csak állt ott, és hallgatott. Egy elég rossz külsejű férfi még megtoldotta: talán ittas volt, meg kell szondázni! Ő még erre sem reagált, pedig nagyon bántotta a valótlan állítás. Azon töprengett, vajon ki győz? Hisz olyan ez , mint egy játék, de csak nekik, a nézőknek. A főszereplők szenvednek. Várta, mikor támad rá a megvadult vérszomjas gyülekezet? Talán, meg is kövezik? Próbálta egyre kisebbre húzni magát, de csak a szörnyű fájdalmat érezte tagjaiban. Ő is jól megsérült, de azzal most senki sem törődött… legkevésbé maga. Neki egész máson járt az esze, már amennyire képes volt gondolkodni. Azok meg egyre fenyegetőbben közeledtek felé. Kellett egy vétkes, akin kitölthetik haragjukat. Talán, meg is verik, ha az odaérkező tizedes erélyesen szét nem oszlatja őket.
– Emberek, menjenek a dolgukra! Nincs itt semmi látnivaló.
Ez hatott, az emberek kezdtek szétszéledni. Aztán elvitték a kis tetemet, üres lett az előbb még fenyegetésektől hangos tér. Vele elvégezték a kötelező papírmunkát, s mivel nem akarta kivizsgáltatni magát, hazaengedték. Nem tartóztattak le – biztatta magát. Nem tettem semmi rosszat, nem ítélhetnek el – motyogta fennhangon.
Ez, így is volt, de tudjuk, hogy az igazság malmai milyen lassan őrölnek, és bizony néha egy-egy fogaskerék el is romlik, megakad a gépezetben.
Nem mindig az igazság győz! Hallott ő már ilyet.
Támolyogva, mégis szinte eszelősen kapkodva szedte lábait, mint akit üldöznek úgy robbant be a lakásba. Ruhástól, cipőstől végigheveredett az ágyán, és mély álomba sírta magát. Két napig ki sem kelt belőle, csak a temetés hírére próbálta összeszedni magát. Ott kell lennie, lássák, hogy ártatlan, nincs mit takargatnia.
Aztán, mégis másképp határozott. Biztonságból húzta fel az órát, hogy el ne aludjon, persze, hogy kábán ébredt másnap a vekker hangjára.
Amíg ezt végiggondolta, a buszmegállóhoz ért, de a teli járat épp elhúzott orra előtt. Ezért leintett egy arra haladó taxi. Nem volt vesztegetni való ideje.
– Hova? Kérdezte, szűkszavúan a mogorva taxis – még ő is álmos lehetett a korai órán.
– A Kisasszony temetőbe – válaszolt, és lejjebb húzódott a kényelmes ülésben. Még a tájat sem volt kedve figyelni… egykedvűen nézett maga elé.
A taxis nekirugaszkodott, és percek leforgása alatt a rendelt helyre ért. Elég gyorsan hajtott, ettől kicsit félt, de nem akart szólni, parttalan vitába keveredni… úgyis ő húzná a rövidebbet. Fizetett, elmormogott egy halk köszönöm-öt, és mire megfordult, a kocsi már el is tűnt a szeme elől.
A temető kihaltnak látszott, csak a bágyadtan illatozó virágok, és hervadozó koszorúk figyelték tétova lépteit. Ez az, erre számított, senkivel nem akart találkozni. Félt, hogy nem bírná ki a rászegeződő, szemrehányó szemek össztüzében. Talán, még rá is támadna valaki, hiába lett bebizonyítva ártatlansága. A lányka volt óvatlan, ő már nem tehetett semmit. Az önvád mégis kínozta… ha, nem arra megy, ha még lassabban hajt… vagy ha a Jóisten jobban odafigyel kicsi báránykájára! Az éjszakák voltak a legrosszabbak: újra meg újra hallotta a csikorgó fék fémes hangját, látta a kislány ijedtségbe dermedt arcát. S az a sikoly! Felért az egekig. Mikor fog ettől megszabadulni? Tudta, hogy soha. Ez örökké kisérteni fogja.
A sok „ha” már nem segít. Tudja ő, hogy a szülők, rokonok fájó szívének könnyebb, ha valaki mást okolhat, nem az áldozatot. Egy ilyen pici ember-bimbó nem lehet hibás. Elég az, hogy elveszítették, de azt elfogadni, hogy maga tehet róla – szinte lehetetlen.
Jobb lesz így. Lerója tiszteletét, és már itt sincs.
A kiásott sírhelyet kereste – könnyen felismeri a kis mérete miatt. Botladozva haladt a sírhelyek között, mintha kinyúló szellemkezek akadályoznák, hogy oda érjen, míg végül nagy nehezen rálelt.
Nem nézett a tátongó mélybe, csak egy gyors mozdulattal beledobta, az akkorra már kissé hervatag csokrot.
– Nyugodj békében kicsi lány – suttogta megtörten.
Vetett egy keresztet, és már távozni akart, mikor meglátta a mélység túlsó szélén fekvő ebet, bús, lehajtott fejjel. Látszott rajta, hogy szenved, és vár valakire… a gazdájára. Utána futhatott a gyermek – döbbent belé a felismerés. Szegény, ő is árván maradt. Odalépve megsimogatta az állat fényes bundáját, és lassan megindult a kijárat felé.
A kutya, félénken mellé oldalgott, majd látva, hogy nem kergeti el, egyre bátrabban követte lépteit.
Együtt hagyták el a temető gyászos színterét.
A napkorong teljes pompájában ragyogta be az ébredező várost.

Eger,2017. október 29. F.egri Rózsa(Vadvirág)