1. valamikor 3000 évvel ezelőtt
Egyszer volt, hol nem volt, régen volt. Nem a mai világban történt. Egy szigeten, amely olyan nagy volt, hogy a lakói úgy érezték, az az egész világ.
A király születésnapjára készülődött az egész sziget. Uralkodásának sokadik évfordulójával esett egybe ez a nap, és külön emelte az azévi ünnepségek jelentőségét, hogy most kívánták hivatalosan megnevezni a trónörököst, azt a fiút, aki majd valamikor a hatalmat átveszi.
A hegyekben semmit sem lehetett érezni abból a nyüzsgésből, izgatottságból, ami a falvakat és a városokat jellemezte. Két ember haladt már napok óta a főváros felé: egy nagyon idős asszony, és egy fiatal fiú. Messziről indultak, a szigetnek egy jóformán teljesen elszigetelt pontjáról, a magas hegyek közül, ahol, mint mondani szokták, a madár se jár. Egy kevesek által ismert völgyben volt a kolostor, ahonnan útra keltek. Az asszony túl volt már a nyolcvanadik évén, a fíú meg most lett tizenhat. Gyengéd szeretettel szerették egymást, mintha anya és fia lennének, mert az asszony nevelte fel a gyereket. A fiú nem tudta, ki volt apja és anyja, életében eddig még soha nem mozdult el messzebbre a kolostor környéki erdőkből, hegyekből. Milyen a város, milyenek az emberek a városban, a falvakban, azt csak az elmesélésekből tudta.
A hegyi túrájukon mindig a szabadban éjszakáztak. A fiú is, az asszony is hozzá voltak szokva. Benne éltek a természetben, jól ismerték a fákat, állatokat, növényeket, a lehetséges veszélyeket. Nem féltek, nem volt mitől félniük, otthon voltak a hegyeken, otthon voltak az erdőben.
Hogy miért keltek útra, azt tudta a fiú. A főváros volt a céljuk. A királyi palota, az ünnepségek. De azt, hogy miért volt fontos, hogy ott legyenek, azt nem tudta. Úgy gondolta, a tisztelendő anyára van szükség a szertartásoknál. Tisztelendő anyáknak szólította mindenki a kolostor szerzetesnőit. Ő csak egy kísérő, aki vigyáz, segít, és közben egy kicsit világot lát.
Már csak félnapi járóföldre voltak a fővárostól. Az utolsó éjszakájukat töltötték az erdőben. Este a tűz mellett sokáig beszélgettek.
Fiam, el akarok most itt búcsúzni tőled. Az ünnepségek után el kell majd végleg váljunk. Én visszamegyek a kolostorba, de te ott maradsz a királyi udvarban.
Zavarba jött a fiú ezekre szavakra. Nem értette. Miért? Miért kell majd neki ott maradnia? Bár ahogy elképzelte, örült is neki. Vágyott a világra. A világ megismerésére, kalandokra, élményekre, az újdonságra, a másra, mint amit ismert, amit megszokott.
Vedd el ezt az amulettet, és rejtsd el jól az inged alá. Erről fog apád megismerni.
Apám? Él az apám?
Igen. Anyád meghalt. De apád él. Ő a király.
A megdöbbenés túl erős volt, a fiú nem tudott megszólalni se. Az ő apja a király? Akkor miért nem vele élt eddig? Miért az \’erdőben talált gyerek\’ volt ő mostanáig, miért nem mondták, hogy él valakije?
De tisztelendő anya! – a fiú nem is tudta, mit is akar mondani, oly sok kérdés gyülemlett fel benne. – Akkor téged nem is látlak már?
Csendes melegség öntötte el belülről az asszonyt, hogy pont ez volt a gyerek első kérdése. Nagyon szerette ezt a gyereket. Megsimogatta a fejét.
A szívedben mindig veled leszek, de az lehet, hogy nem találkozunk már többet az életben.
Anya, ne! a gyerek majdnem sírva fakadt. De elfojtotta, és inkább hallgatott.
Én vagyok a dédanyád, apád, a király az unokám. Már régesrég elhagytam a királyi udvart. Neked most kezdődik az élet. Sok újat fogsz látni, sok új embert megismerni, egészen másmilyen világban élni, mint ahogy mostanáig éltél. Szeretném, ha soha nem felejtenéd el a hegyeket, az erdőt, a természetet, amiben felnevelkedtél. Meglátod, a városban az élet másmilyen. Az emberek is másmilyenek. Magadnak kell majd megtanulnod, kiben bízhatsz közülük, és kiben nem. Magadnak kell választanod közülük. Igyekezz mindig embernek maradni. Olyan embernek, amilyen most vagy. Zárd be a gyerekkort a szívedbe, és vigasztaljon, ha elkeseredsz. A kolostor, a hegyek, az erdő megmaradnak örök menedéknek neked. Ahová visszatérhetsz, ha ott akarnád hagyni a világot.
De örülnék, ha ez nem következne soha be. Mi lenne a világból, ha minden jó ember ott akarná hagyni? Tanuld meg a sok újat, és ne felejtsd el a gyermekkorodban tanultakat — így fogsz tudni talán a világra jó irányban hatni.
Már alig égett a tűz, a fiút elnyomta az álom. Az asszony nem aludt ezen az éjszakán, csendesen szemlélte a csillagokat. Kora hajnalban felköltötte a fiút, és elindultak a város felé.
2. valamikor 3000 év múlva a Föld felé haladva
Robi, hová megyünk? Hiszen ma van a születésnapom, nem?
Ne légy türelmetlen, Kiscsillag, mindjárt elmesélem, csak automatikus vezérlésre állítok mindent.
A robot és a kislány kényelmesen elhelyezkedtek az űrhajó társalgójában. Robi, mielőtt leült, kibontott egy szép kis tortát, és az asztalra tette Kiscsillag elé.
Látod, nem felejtettem el a születésnapod. – Egy kis dobozkát nyújtva hozzátette:
És itt az ajándékom.
Kiscsillag szerette Robit, egész eddigi életét vele töltötte. Ami régen a gyerekeknek apa, anya, dajka volt, azt számára mind Robi jelentette. Robi viselte a gondját, látta őt el, Robi tanította meg minden használatára, Robinak tette fel a kérdéseit. A kirándulásnak is örült, mert ritkán mozdultak ki arról a kis satellite-holdról, ahol éltek, és ő vágyott a változatosságra, arra, hogy megismerjen másokat, embereket, robotokat, az egész izgalmas életet, amit eddig csak a számítógépük filmein látott.
Ó, de szép! – mosolyodott el Kiscsillag, amikor kibontva a dobozkát egy szép láncon egy gyönyörű medaillont talált. Nem is tudta megmondani, hogy mi az, olyan volt, mint egy csillogó kis kő, talán kristály, és egy csöppnyi pontocska rajta.
Boldog születésnapot! – mosolygott Robi is, bár magában egy kicsit szomorú volt. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá, hogy mondja el Kiscsillagnak, hogy nekik bizony hamarosan el kell majd válniuk.
Felvágták a tortát, és Kiscsillag nekilátott.
Finom! – mondta teli szájjal. Aztán látva, hogy Robi csak hallgat, azt mondta:
Köszönöm szépen! A tortát is, meg a láncot is.
Robi azt mondta:
Nagyon szívesen. Ha megetted a süteményt, megmutatom, hogyan kell használni.
Hogyan kell használni? Mit? – Csodálkozott rá Kiscsillag. – Azt hittem, hogy ez csak egy lánc egy kis ékszerrel. Valami szép díszítés, amilyet a régi időkről szóló filmekben láttunk.
Ó, ez annál sokkal több! – felelte Robi. – Olyan, mint egy kis számítógép, mintha egy kis saját tanácsadó lenne veled, akitől sok mindent megkérdezhetsz.
Kiscsillag csodálkozva nézegette a medaillont.
De minek? Hiszen tőled is megkérdezhetek bármit, amit nem értek!
Robi elnyomott egy kis sóhajtást, úgy mondta:
Végetért a gyermekkorod, Kiscsillag. Azért megyünk a Földre, hogy belépj az életbe. Megismerj másokat, embereket és robotokat egyaránt, egy ideig még tanulj, aztán találd meg az utadat. El kell válnunk majd, én nem maradhatok veled.
Nem! – Kiscsillag nagyon szomorúan kiáltott fel. – Nem, azt nem akarom!
Pedig a Földre menésnek örülnie kellett volna, hiszen sokszor ábrándozott már arról, hogy milyen lenne más emberekkel találkozni, másokat megismerni, együtt játszani, beszélgetni, átélni sok olyan szépet, amiket a filmekben látott. Igaz, a filmekben nemcsak szép dolgok voltak. Látott olyat is, hogy az emberek háborúztak, olyat, hogy becsapták, csapdába csalták egymást, hogy ártani akartak.
Robi tudta mindezt nagyon jól. Látta, hallotta Kiscsillag álmait, és igyekezett megtanítani a gyereket arra, hogy van jó és van rossz ember is. Nagyon megszerette a kislányt, jobban, mint az eddigi neveltjeit, de ezt Kiscsillag nem tudhatta.
Nem maradhatok veled, nekem vissza kell térnem.
Nem tette hozzá, hogy hamarosan egy másik csöppséget fognak a gondjaira bízni.
Nem is látlak többet? Kérdezte Kiscsillag szomorúan, halkan.
Robi felemelte az asztalról a láncot a medaillonnal.
Nézd csak ezt a kristályt, van itt rajta egy pontocska. Ha ráteszed a jobb kezed legkisebb ujjacskáját, az küld egy jelzést nekem, és akkor beszélgethetünk.
Kiscsillag elvette a láncot, a nyakába akasztotta, és úgy vizsgálgatta a kristályt.
Hiányozni fogsz nekem – mondta halkan.
Robi megfogta a kislány kezét:
Te is nekem, Kiscsillag.
Majd hozzátette:
Meg fogsz vigasztalódni, meglátod. Megismersz sok újat, embereket, városokat, azt, hogy milyen az élet a Földön. Egyre kevesebbet fogok az eszedbe jutni. De ha majd valamikor, akármilyen sokára is, úgy érzed, hogy nem tudsz kitől tanácsot kérni, nem tudsz valami bajodat senkivel sem megbeszélni, akkor keress meg engem. Mindig örülni fogok ha látlak vagy hallak.
Szomorúan hallgattak.
***
Íme, egy-egy rövid kép a háromezer évvel ezelőttről, meg a háromezer évvel ezutánról. És mi van ma? Ma nem izolált nyugalomban nevelik a gyermekeket, hanem minél hamarabb összerakják őket a kortársaikkal. Bölcsőde, óvoda, iskola, ilyen intézményekben nevelkednek, mert korunk úgy tartja, hogy a kortársak a legjobb nevelők. Ítél az idő.
Kedves Kitti!
Köszönöm a hozzászólást.
Valóban, az a közös a két történetben, ahogy megláttad; mert bár a világ látszólag sokat fejlődik, az emberi kapcsolatok mintha ugyanolyanok maradnának. Egy idős embernek fáj, mikor neveltje önállósodik, még akkor is, ha tudja, mint a madár-mama, hogy a fiókák csak úgy tanulnak meg repülni, ha elhagyják a fészket.
Szeretettel üdv
Márta
Jó darabig nem tudtam összerakni a két történetet és nem is értettem miért kellett megszakítani az érdekest egy érdektelenért. Persze az epilógus megmagyarázta a végén. De igen távoli asszociáció ha az óvoda-iskola példát akarom elővenni. Ja, és a bölcsit, amivel aztán végképp kiver nálam a biztosító! Épp úgy, mint a kötelező óvódán!
kit