Kora reggel a kertben. Kiültem kávézni. Talán ez az utolsó olyan októberi reggel, ezen az őszön legutoljára, amikor a nap két kézzel szórja adakozó kedvében a meleget. A hajnalban minden olyan különös, tapintható jelenléte van valami földön túlinak. Ilyentájt közel kerül az ég a földhöz, ha kinyújtom kezem az eukaliptuszfa asztal mellől, ahol ülök, könnyűszerrel megérinthetem a kihunyó csillagok szoknyáját. Ha keletre nézek, a házak tövében lapos sugárban megjelenik vöröslő aranyfonata a hajnal leányának, most dobja égre hajkoronáját.
„Tudod mi a hajnal?”– kérdezte nagyanyám reggelente, amikor félre taposott, ócska tornacipőjébe szuszakolta kacska lábujjait, mielőtt fejni indult. „Az éjszaka legkisebb leánya. Ártatlan és adakozó. Benne rejlik a nap ezernyi lehetősége, az újrakezdés reményével.”
Ültem a ház mellett, hátamat a falnak támasztottam, gyapjúkardigánomat erősebben vontam magam köré. Kortyoltam a kávét, éreztem ahogy melege biztatón olvad szét ereimben. Így áradhat szét az energia, az erő, az élet a fáradt testben, eljutva a legtávolabbi sejtekig, megigézve, reménytelin, az új nap ígéretével. Eszembe jutott egy televízió műsor, benne jól ismert kávés személyiség magyarázta el, közvetlen ébredés után kerülendő a kávé fogyasztása, ugyanis a fekete leves azokat az enzimeket stimulálja, amelyek ébredés után egy órával már egyébként is aktívak. Érdemes időt hagyni, türelemmel, amíg a szervezet a saját ritmusában ébred és az enzimek befogadóképes állapotba kerülnek. Csak ezután szabad felhörpinteni a forró italt.
A gőzölgő ital elfogyasztását nem siettettem. Élveztem a békét, a szétáradó belső meleget, az ébredezés pillanatait, ahogy megjelent a játékos szellő, kavarta, forgatta, pörgette a leveleket, arany zuhatagot öntött a külvárosra. Hullottak a levelek, mintha a nagy Rendező aranypénzt szórna jó kedvében, alatta az autókat sárga szőnyeg takarta be. Csak úgy bámultam bele a világosodásba, mint egy színházban, ahol a fővilágosító intésével jelzi, kezdődhet az előadás. A nagy Rendező is így üzent: függönyt fel! Indulhat az új nap, új komédiával.
Indult a reggel, a kislány szépen felöltözve az ajtóban állt, iskolatáskával a hátán. Szeretem a gyorsaságát, az önállóságát, ahogy beköti a cipőjét, felhúzza a kabátját és csöndesen vár rám. Elindultunk a buszmegálló felé, kéz a kézben. A másik kezével kotorászott a zsebében, talált valamit. Mi van a kezedben, kérdeztem? Kezét óvatosan kinyitotta, markában apró, ezüst színű figura feküdt, kislányt ábrázolt, egyik kezében fonott kosár, másikban liba. A tesómtól kaptam, Freiburgból hozta, azt mondta, ez a kislány éppen olyan, mint én vagyok: Aranyos, kedves. Maradjak mindig ilyen. Elkísértem a buszmegállóig. Amikor felszállt, néztem, ahogy leül az egyik ülésre, és alig észrevehetően rám mosolyog. Visszamosolyogtam, és azt gondoltam: Maradj mindig ilyen, Kedves.