A község egyetlen vasútállomását hosszas mérlegelés után felújították. Körültekintően jártak el, megőrizték klasszikus stílusát. Az ablakok cseréje miatt valósággal beözönlött a fény a magas légterű csarnokba. Akadálytalanul világította meg az eddig láthatatlan zegzugokat, ráirányítva a figyelmet a kanyargós folyosó útvesztőire, ahol az irodahelyiségek helyezkedtek el. Valami különös oknál fogva a padlástér nyílászáróját érintetlenül hagyták. Így eredeti állapotában maradt, két oldalán a széttárt, rögzítetlen spalettáival. A változékony nyár eleji szél állandó mozgásba tartotta őket. Időnként összecsukta, hogy azután újra kinyithassa. Az ütemes zajra Herbert is felfigyelt, annál is inkább, mert éppen alatta ült egy gesztenyefa árnyékában lévő padon. A növény friss hajtású lombja alig engedte át a kora reggeli nap melegét. A férfi az elmaradhatatlan könnyű, az évszaknak megfelelő világos árnyalatú felöltőjét viselte. Ez nem bizonyult elegendőnek a hűvös légáramlat miatt, de ahelyett, hogy a mellette heverő átmeneti kabátját felvette volna, felállt. Az órájára pillantott és elindult a síneken veszteglő szerelvény felé. Teljesen átlagos utasnak látszott, apró barna bőröndjével, az ilyenkor szokásos, szinte kötelező semleges arckifejezéssel. Alig szállt fel a vonatra, az rándult egyet. Éppen, hogy hátradőlt a kemény, műbőr ülésen, amikor szuszogva újból megállt. Kinézett az ablakon, a vasutas szórakozottan állt a peronon sípjával a szájában.
– Ez hozzátartozik a szertartáshoz. – Herbert a hang irányába fordult. Egy negyven év körüli nő bíbelődött szándékos ügyetlenséggel, a poggyászával. A kockás utazótáska minduntalan visszacsúszott, mire a férfi odaugrott, engedelmeskedve a felé irányuló nyomásnak. A maga hatvan évével túlhaladottnak gondolta, az efféle játszmákat. Időközben elindult a vonat, hamar túljutottak az újdonság stádiumán. Herbert egy újságot vett elő, végkép lezárva, a kibontakozás esélyét. A nő csalódását látva Eliza jutott eszébe. Ő is milyen nehezen szokta meg hallgatag természetét. Ugyanúgy, az ezt időnként törvényszerűen felváltó bőbeszédűségét. Ilyenkor olyan dolgokat is elmondott, amit később megbánt, mert mondandójának nem a szó volt a természetes közege. Csupán Eliza arcán megjelenő furcsálló kifejezés gondolkodtatta el. Titokban haragudott rá emiatt, több megértést várt tőle. Valószínűleg ezért fogadta el ilyen gyorsan a felkínált állásajánlatot. Utána napokig figyelte a nő arcát, kereste rajta a kétségbeesés szikráját. Hiába, kimondottan közönyösnek mutatkozott. Mindketten megmakacsolták magukat. A búcsúzás is baráti módon zajlott. Kimérten átölelték egymást, Herbert meg sem említette visszatértének időpontját. Miután kilépett az ajtón, hátrafordult.
– Mondtál valamit? – kérdezte.
Eliza megrázta a fejét, most először látta rajta a bizonytalanság jeleit. Ez a férfit diadalérzéssel töltötte el, ami fokozatosan átalakult ürességé. Nyomasztólag hatott rá az egyhangú sík táj, mögötte a hegyek elmosódott körvonalaival. Olyan üdén egyszerűnek tűnt, ellentétben a benne zajló zavarral. Kimondottan örült a vonat megállásának. Akkor vette észre, hogy a fülkében egyedül tartózkodik. A nő időközben köszönés nélkül leszállt.
– Nocsak?- jegyezte meg, mert számára az udvariasság a körülmények bármilyen alakulása esetén is kötelezőnek számított. Ehhez tartotta magát, amikor a vonat csatlakozása iránt érdeklődött. A siető embereket nem hatotta meg szimpatikus személye, unottan vonogatták vállukat kérdésére. Bosszúsan szállt fel egy találomra kiválasztott szerelvényre, a mozdony állásából kiindulva. Déli tizenkét órakor már robogott az új munkahelye felé. Az izgalom kifárasztotta. A kalauz elsőként lépett oda hozzá. Herbert átnyújtotta a jegyét, várta, hogy kilyukasztva visszaadja. Mivel ez elmaradt, kérdően ránézett. A fiatal férfi töprengő arckifejezéssel forgatta a bilétát.
– Valami nem stimmel? – Érdeklődött, miközben elnyomott egy ásítást. Azt hiszem uram rossz vonatra szállt, és ugyan oda tart ahonnan elindult, közölte az alkalmazott, de pánikra semmi ok, mert öt perc múlva korrigálhat, ugyanis a vonat egy jelentéktelen kis állomáson megáll, tette hozzá előzékenyen. Ő megköszönte a tájékoztatást, mégsem mozdult, amikor a jármű hosszas csikorgással lefékezett. Tudja mit, szólt a távozó kalauz után, adjon egy jegyet visszafelé, mert maradt egy elintézetlen ügyem otthon és kapóra jött ez a kis malőr, hogy pontot tegyek a végére.
– Ez hozzátartozik a szertartáshoz. – Herbert a hang irányába fordult. Egy negyven év körüli nő bíbelődött szándékos ügyetlenséggel, a poggyászával. A kockás utazótáska minduntalan visszacsúszott, mire a férfi odaugrott, engedelmeskedve a felé irányuló nyomásnak. A maga hatvan évével túlhaladottnak gondolta, az efféle játszmákat. Időközben elindult a vonat, hamar túljutottak az újdonság stádiumán. Herbert egy újságot vett elő, végkép lezárva, a kibontakozás esélyét. A nő csalódását látva Eliza jutott eszébe. Ő is milyen nehezen szokta meg hallgatag természetét. Ugyanúgy, az ezt időnként törvényszerűen felváltó bőbeszédűségét. Ilyenkor olyan dolgokat is elmondott, amit később megbánt, mert mondandójának nem a szó volt a természetes közege. Csupán Eliza arcán megjelenő furcsálló kifejezés gondolkodtatta el. Titokban haragudott rá emiatt, több megértést várt tőle. Valószínűleg ezért fogadta el ilyen gyorsan a felkínált állásajánlatot. Utána napokig figyelte a nő arcát, kereste rajta a kétségbeesés szikráját. Hiába, kimondottan közönyösnek mutatkozott. Mindketten megmakacsolták magukat. A búcsúzás is baráti módon zajlott. Kimérten átölelték egymást, Herbert meg sem említette visszatértének időpontját. Miután kilépett az ajtón, hátrafordult.
– Mondtál valamit? – kérdezte.
Eliza megrázta a fejét, most először látta rajta a bizonytalanság jeleit. Ez a férfit diadalérzéssel töltötte el, ami fokozatosan átalakult ürességé. Nyomasztólag hatott rá az egyhangú sík táj, mögötte a hegyek elmosódott körvonalaival. Olyan üdén egyszerűnek tűnt, ellentétben a benne zajló zavarral. Kimondottan örült a vonat megállásának. Akkor vette észre, hogy a fülkében egyedül tartózkodik. A nő időközben köszönés nélkül leszállt.
– Nocsak?- jegyezte meg, mert számára az udvariasság a körülmények bármilyen alakulása esetén is kötelezőnek számított. Ehhez tartotta magát, amikor a vonat csatlakozása iránt érdeklődött. A siető embereket nem hatotta meg szimpatikus személye, unottan vonogatták vállukat kérdésére. Bosszúsan szállt fel egy találomra kiválasztott szerelvényre, a mozdony állásából kiindulva. Déli tizenkét órakor már robogott az új munkahelye felé. Az izgalom kifárasztotta. A kalauz elsőként lépett oda hozzá. Herbert átnyújtotta a jegyét, várta, hogy kilyukasztva visszaadja. Mivel ez elmaradt, kérdően ránézett. A fiatal férfi töprengő arckifejezéssel forgatta a bilétát.
– Valami nem stimmel? – Érdeklődött, miközben elnyomott egy ásítást. Azt hiszem uram rossz vonatra szállt, és ugyan oda tart ahonnan elindult, közölte az alkalmazott, de pánikra semmi ok, mert öt perc múlva korrigálhat, ugyanis a vonat egy jelentéktelen kis állomáson megáll, tette hozzá előzékenyen. Ő megköszönte a tájékoztatást, mégsem mozdult, amikor a jármű hosszas csikorgással lefékezett. Tudja mit, szólt a távozó kalauz után, adjon egy jegyet visszafelé, mert maradt egy elintézetlen ügyem otthon és kapóra jött ez a kis malőr, hogy pontot tegyek a végére.
Kedves Andrea!
De sokszor teszünk ilyen vargabetűket az életben!
Kicsit elgondolkodtam, hogy miért az állomás felújításával indul a történet. Semmi köze az eseményekhez. Majdnem abba is hagytam az olvasást miatta. Na, de nem bántam meg, hogy mégis végigolvastam. (f)