Álom-világ: Második történet

Egy kis fésülködés sok mindenre alkalmas. Ha már unja saját fancsali képét az ember, a tükör megmutatja a mögöttes valóságot: most épp szeretett gnóm kerti törpém les be vigyorogva a nyitott ablakon. Vajon mi a nyavalyát csinálhat ott kint egész nap? Örömében vagy kínjában nevetgél szélsőségesen széles szájával? E bolondos gondolat féktelen energiája hirtelen beszippantott a manó szürke agyába, de bár ne tette volna. Cifra állapotok fogadtak ott: például megszűntek a hétfők, mondván minden ember folyton azt sulykolja: „hétfőn még a fű se nő”. A törpe egy szibilla ünnepélyességével közölte velem eme jótéteményét, hogy aztán újra alakot öltsön morc képén az éretlen gúny. Tájékozatlanságát palástolva egy próbababa ridegségét erőltette magára. Csakhogy sok helyütt hétfőn volt fizetés, friss áru, pázsitnyírás, szemétszállítás, randevú. Ezeket mind bedutyizta, hiába könyörögtem neki, hogy nem kell mindent szó szerint érteni, ő csak felvonta vastag szemöldökét:
– A hibáimtól máris megszabadultam, az erényeimtől még nem.
Én csak legyintettem ekkora beképzeltség hallatán.
– Mit keresel itt? – tudakolta harsány hangján.
– Furcsát álmodtam az éjjel.
– Álmodni, az mi?
– Hát… az olyan különös, bizarr éjjeli szokás, ámbár sokszor kellemes.
– Akkor álmodni nem normális tevékenység?
– Nagyon is normális. Sőt! Ha már mindened odaveszett, az álmod megmarad, azt nem veheti el senki emberfia, de még egy törpe sem – néztem rá jelentőségteljesen.
– És mit szoktál te álmodni?
– Ha alszom, a valóság szertefoszlik, és helyébe egy másik, az én leplezetlen képzeletem lép. Büszkén vállalom. Csak hát a gonosz megtestesítője, a vekker időnként mindent tönkretesz, a részletek elfolynak, az árnyalatok egyetlen sötét tömbbé egyesülnek. Pedig neki a jelent kellene felélesztenie. Ehhez azonban egy, a földgolyó felett forgó ébresztőóra, egy gigantikus lélekharang szükségeltetik, hogy felkorbácsolva a tespedt eszméket, aktivizáljon mindenkit. De ez csupán illúzió.
– Azt meg minek? – kíváncsiskodott továbbra is a kert tömzsi birtoklója.
– Hogy együtt ereszkedjünk alá a Föld szívébe lelassítani annak őrült keringését, hogy fenn az űrben lebegve gyönyörködhessünk az immár kényelmesen múló időben.
– Ez könnyen megvalósítható!
– Na, ne mond! Az álmok általában talmi tükröt tartanak. Ha ébredés után könnyen megvalósíthatóak, nem pedig varázslattal hintettek, és végképp nem az élettől elrugaszkodottak, akkor azok kizárólag fantáziálások.
– Nekem miért nincsenek álmaim?
– Talán mert neked nincs lelked, így érinthetetlen vagy, mint maga az álom. Mifelénk ez általában nem normális.
– Az az érzésem, az én életemben semmi sem normális.
– Vagy minden az. Az átlagember felettébb unalmas. Ha igaznak tételezzük fel, hogy az élet nem más, mint egy halvány és kiszámíthatatlan álomkép, akkor az is helytálló lehet, hogy a halál is egyfajta álom, mely az elmúlás után folytatódik, csak éppen már nem ébredünk öntudatra, fizikai testünk láthatatlan marad, míg újjá nem születik valamikor, valakiben. Vagyis az álom lehet akár egy életmentő injekció is.
– Hosszú tű, jaj abból nem kérek! – bújt a leanderek mögé a törpe, mintha már kapott volna valaha is oltást.
– Figyelj, te gyámoltalan mamlasz! Mire legközelebb a tiszteletemet teszem itt nálad, legyen végre rend, és minden a régi, a megszokott! – szabtam meg a teendőit, mielőtt visszatértem volna saját kis világomba.
Huh! Utazás közben randevúm volt egy kisvendéglőben. A lány nem hasonlított senkire. Csak külön-külön a szemei, ajka, haja, keblei, feneke, hangja, mozdulatai álltak párhuzamban múltam fontos szereplőivel. Álom-gyúrta lány volt. Lágyan félresimítottam homlokából a frufrut, tenyerembe fogtam arcát, és kétségbeesett mohósággal megcsókoltam. Majdnem hátra estünk, bele a puha éttermi ágyba… ám elszakadt a film, épp a legjobb résznél. Meglepett arcom újból feltűnt a tükörben, a fésű gyér hajamba ragadt. Mintha mi sem történt volna.
Azért én továbbra is merész ábrándokat szövögetek: nem fogok többé csalfán reménykedni, se éjjel, se nappal. Nem fogok gazdagságról, hatalomról, vagyonról, sztárokról, világutazásról, szabadságról tűnődni, de cserébe nem leszek sem mások áldozatos megmentője, a szörnyekkel hadakozó vitéz, sem az anyóstól megbolonduló papucsférj. Amolyan régi vágású hős lennék, aki csak úgy ellovagol a lemenő nap narancsfényében, nyakában egy vihogó kerti törpével.